Dr. Hautzinger Gyula: Nápoly és környéke Hét Csodája -útirajz, a szerző saját felvételeivel

Nápolyt látni és meghalni! Tartja az ismert mondás, de én inkább úgy helyesbíteném: ...és életben maradni. Ez a kívánság nagyon is helytálló, ha valaki (mint mi a feleségemmel!) autóval kísérti meglátogatni a várost. Sokfelé autóztam már a világban, de ilyen káoszt még nem tapasztaltam. Az autósok nemigen ismerik a közlekedés szabályait, vagy ha ismerik is, igyekeznek nem betartani azokat. Indexelés sávváltáskor - ismeretlen fogalom, viszont nyomják a dudát, ha felfogásuk szerint nem iparkodsz elöttük. Van is látható eredménye a kaotikus forgalomnak. A legtöbb autó horpadt, karcos. És akkor még nem beszéltem  az Itália szerte szeretett robogó kultuszról! Ahol csak lehet, utat találnak maguknak. Lényegtelen, hogy balról vagy jobbról előzzenek az amúgy mindig cammogó forgalomban. Van, hogy egy egész család utazik egy járművön. Papa, mama, és a két gyerek közöttük. Szolgálatkészek a Balkánról már ismert szélvédő pucolók, akik piros lámpánál megrohanják az autókat, és hiába üvölt és integet a szerencsétlen ember, a látnivalón migráns szorgalmasan lemossa az amúgy kristálytiszta szélvédődet, és ha nem adsz neki legalább egy eurót, még beléd is csíp miközben méltatlankodva egy másik ügyfelet rohan le. Szóval nesze neked nápolyi autózás, és engedjétek csak magatokhoz a migránsokat, amit itt a köztereken látható alvó-szemetelő kisebb, nagyobb csoportok is jellemeznek.

Szóval inkább ne autóval! Jó a Wizzair járata, pechünk, hogy fix napra szólt a beutalónk, ezért is kellett Rómán keresztül jönnünk. Mert különben Nápoly és környéke csodáit - ha már bent vagy a városban - ha még egyszer mennék, inkább érném el a csodálatos helyekre irányban közlekedő kisbuszokkal, vagy hajóval.

Mi, ahogy egyik barátom kiválóan megjegyezte „bakancslistánk" első állomását, Nápolyt megérkezésünk utáni napon a világszerte ismert „hopp on, hopp off" városnéző busszal igyekeztünk bejárni. Bevált, jó megoldás nálunk, hogy egy ismeretlen városba érve az ott működő városnéző busszal utazunk végig, hogy egy második körön legyen alkalmunk csemegézni, és ott leszállni, ami igazán megtetszett. Most is így tettünk. És nem bántuk meg.

Másnap, Capri szigete volt az úti cél. A kikötőből látni a sziget sziluettjét, ahová gyorsjáratú hajók, katamaránok repítik a látogatókat, a statisztikák szerint csúcsidőben napi ötvenezret. Capri és Axel Munthe, Capri és a Kék-barlang.

Ki ne hallott volna a svéd orvos csodavillájáról, amelyről olyan szépen ír könyvében a „San Michelle regényében"? Vagy a híres Kék-barlangról, ahova, ha bejutsz csodálatos kékség és a csónakosok „O sole mio"-ja vesz körül.

 Nos, ezek a vágyak repítettek át a szigetre. Látván, amit látni akartunk, csak kipróbáltuk a Munthe által is megírt föníciai lépcső hétszáz-hetvenhét fokát.

Ha nem is felfelé, de le a kikötőbe hazafelé. Így is kemény túra volt. Pláne, így hetven  felé.

Következő napi túra a másik nagy álom, a városból szinte mindenhonnan látható Vezúv megtekintése volt. De először a Kr. u.  79-ben a másik elpusztult város, Herculaneum felkeresése volt soron.

Kisebb, jobban áttekinthetőbb, mint az ismertebb Pompei. Szebbnek is mondják. De azért ki ne hagyják a másikat sem.

 És a Vezúv. A parkolóból minibuszok szállítják fel a kráterbe bepillantani vágyók seregét, de csak addig, ahonnan már gyalogosan muszáj megtenni az utolsó 860 lépést. Végig felfelé. De megérte. A látvány, az itt-ott belülről szivárgó füstcsíkok, és lefelé nézve Nápoly panorámája felejthetetlen. Megéri a mászás fáradtságát.

Fentről körbenézve meglepő, milyen közel vannak a hegyre felkúszó újkori települések. Állítólag félmillió embert érinthet közvetlenül, ha 1944 után újból kitörne a vulkán. Amire szakértők szerint megvan minden esély...

Jó pár éve valami bugyuta hollywoodi mozit nézve csodálkoztam rá először a film fő helyszínéül szolgáló gyönyörű, hegynek futó tengerparti kisvárosra, Amalfira.  Azóta gyötört  a vágy, hogy egyszer eljuthassak oda. Most ez is megvalósult. Nápolyból nem nagy kaland a sorrentói félszigeten végigautózni, egyben a híres üdülővárost, Sorrentót is megnézni.

Utunk, a kacskaringós, nem túl széles, de annál forgalmasabb Amalfi-parton vezetett. Mivel az út telis-tele volt nagy kirándulóbuszokkal is, néha percekig megállt a szinte egybe függő kocsisor. A látvány az útról lenyűgöző, egyben elborzasztó.

Egy rossz kormánymozdulat, és áttöröd a támfalat és máris több száz méterre lent vagy a sziklákon. Az első szépség, Positano kisváros. Hasonló Amalfihoz.

Ráadásul valami halfesztivál volt a városkában, ami még jobban bonyolította az amúgy is lassú átvezető forgalmat. Jó ebédidőre csurogtunk be Amalfiba, ahol a kikötőnél lévő parkírozóba is egy órát kellett várni, mire befértünk. De legalább jó drága volt a parkírozás. Egyébként ne csodálkozzunk, minden drága Nápolyban és környékén.

Ebéd a parton, majd, uzsgyi: felfedező séta a városban. A hely hosszú történelme során volt hercegség, köztársaság. Ma, a Nápoly központú Campania tartomány része. Gyönyörű, impozáns  Szent Péter öccsének a szintén mártír halált halt Szent András nevét viselő  székesegyház komplexuma.

Tetszett a fel-alá hömpölygő turista áradat, a kis utcák, millió üzletecskék sokszínűsége. Egy újabb beteljesült állom. Megérte idejönni. Azért ha valaha újból erre vetődnék, Nápolyból hajóval jönnék.

Utunk vége felé hagytuk Pompeit. Közel van a városhoz, és a nélkülönözhetetlen GPS ide is simán elvezetett. 

Már írtam az árakról. Nemhogy drága minden, a belépőjegy, a parkírozás (összesen kb. 40 EUR két főre!), de az EU-s 60+ állampolgárok más országokban szokásos kedvezményét is egy ideje megszüntették. De a látvány mindent megér. Herculeánummal ellentétben itt viszont nagyok a távolságok. El is fáradtunk, mire mindent végig jártunk lefényképeztünk.

Utazásunk utolsó napjára könnyebb, levezető, gyalogos sétát hagytunk a városban. Mivel a központban, a személyhajó kikötő közelében laktunk, nem volt megerőltető a környék bejárása. Sétánkat a szálláshelyünkhöz igen közellévő Piazza del Plebiscitón kezdtük.

Hatalmas tér, amelynek egyik oldalát a királyi palota (sohasem lakott benne egy király sem!) a másik felét a hatalmas, kolonádokkal körbevett  San Francesco di Paola bazilika zárja le. Következő állomásunk színhelye a Galéria Umberto méltán híres hatalmas passzázs volt. Sétánkat a tengerparton lévő Tojásvárnál fejeztük be.

Szép, de fárasztó volt a Nápolyban és környékén eltöltött hetünk.  Jeleztem, ha újból mennék oda csakis repülővel utaznék. Megkímélve magamat, a nekünk közép európaiaknak szokatlan, finoman szólva sajátságos vezetési kultúrától.

Mivel a város történelmi központjához a túrabuszokhoz és a személyszállító hajók kikötőjéhez közeli volt a szállásunk, minden közlekedési eszközt probléma mentesen, pár perces sétával elértünk. Nem fejezhetem be úti beszámolómat a nápolyi ételek, borok méltatása nélkül.

Nápoly a pizza hazája. Innen származik a Margarita és a Marinára. De finomak a mindenféle tengeri herkentyűből, kagylóból készült ételek is. A borok közül felejthetetlen a Lacryma Christi egyenesen a Vezúv lejtőiről származó valóban isteni száraz fehérbor.

Ennyi volt, szép volt. Egy úti cél a „bakancslistáról" kipipálva. Bízom benne, még több követi.

(Nápoly-Budapest, 2016. szeptember)