Ferenc pápa szilveszter éjszakáján: Bátorítsuk a fiatalokat apává-anyává válni!

December 31-én Ferenc pápa hálaadó esti dicséretet vezetett a Szent Péter-bazilikában, amelynek keretében elénekelték a Te Deumot, és a szentatya szentségi áldást adott.

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és a fogadott fiúságot elnyerjük" (Gal 4,4-5).

Erősen hangzanak fel újra Szent Pálnak ezek a szavai. Tömören és összefoglalóan beavatnak minket Isten ránk vonatkozó tervébe: hogy az ő gyermekeiként éljünk. Az egész üdvtörténet visszhangzik itt: az, aki nem volt alávetve a törvénynek, szeretetből úgy döntött, hogy felad minden előjogot (privus legis), és a legkevésbé várt helyen lép a világba, hogy megszabadítson minket, akik a törvény alatt voltunk. Az újdonság az, hogy úgy döntött: ezt egy újszülött kicsinységében és törékenységében teszi meg, úgy döntött, hogy személyesen jön közel hozzánk, és testében átöleli a mi testünket; gyengeségében átöleli a mi gyengeségünket, kicsinységében befedi a miénket. Krisztusban Isten nem embernek álcázta magát, hanem ember lett, és mindenben osztozott létállapotunkban. Távol állt tőle, hogy egy elvont eszme vagy lényeg állapotában maradjon; közel akart lenni mindazokhoz, akik elveszettnek, meggyötörtnek, sérültnek, csüggedtnek, kétségbeesettnek és megfélemlítettnek érzik magukat. Közel akart lenni mindazokhoz, akik az eltávolodás és a magány súlyát hordozzák testükben, hogy ne a bűné, a szégyené, a sebeké, a csüggedtségé, az elutasításé legyen az utolsó szó gyermekei életében.

A betlehemi jászol arra hív minket, hogy tegyük magunkévá ezt az isteni logikát. Ez nem kiváltságra, engedményekre, kivételezésekre figyelő logika, hanem a találkozás, a közeledés és a közelség logikájáról van szó. A jászol arra hív minket: hagyjunk fel azzal a logikával, hogy egyeseknek kivételezés, másoknak kirekesztés jár. Maga Isten jön el, hogy széttörje a kiváltságosság láncát, amely mindig kizárást eredményez, és bevezesse a simogató együttérzést, amely befogadáshoz vezet, és amely felragyogtatja minden személyben azt a méltóságot, amelyre teremtetett. Egy pólyába tett csecsemő Isten hatalmát mutatja meg, aki adományként szólít meg minket, ajánlatként, kovászként és lehetőségként a találkozás kultúrájának megteremtésére.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy naivak legyünk! Tudjuk, sokfelől ér kísértés minket, hogy a kiváltságnak ebben a logikájában éljünk, amely mások elkülönítésével elkülönültté tesz minket, mások kizárásával kizárttá tesz minket, és számos testvérünk álmának és életének bezárásával bezárttá tesz minket.

Ma a kisded Jézus előtt el akarjuk ismerni: szükségünk van arra, hogy az Úr megvilágosítson minket, mert nemegyszer rövidlátók vagyunk, vagy foglyai maradunk annak a kimondottan beolvasztó magatartásnak, amellyel a többieket saját sémáinkba kényszerítjük. Szükségünk van erre a világosságra, amely tanulni enged saját hibáinkból és önmagunk jobbá tételére és felülmúlására irányuló törekvéseinkből; erre a világosságra, amely annak az embernek alázatos és bátor tudatából fakad, aki mindannyiszor erőt merít ahhoz, hogy felkeljen és újrakezdjen.

Miközben egy újabb év ér véget, álljunk meg a jászol előtt, hogy megköszönjük Isten nagylelkűségének életünkben és a történelemben megmutatkozó összes jeleit, amely azon számtalan ember arcának tanúságtételében nyilvánult ki ezerféle módon, akik névtelenül mertek kockáztatni. A köszönetmondás nem meddő nosztalgiázás és nem az eszményített és valóságról lebontott múlt hasztalan felidézése akar lenni, hanem élő emlékezés, amely felszítja a személyes és közösségi teremtőkészséget, mert tudjuk, hogy Isten velünk van. Isten velünk van!

Álljunk meg a jászol előtt, hogy szemléljük, hogyan tette magát jelenvalóvá Isten az egész év folyamán, és így emlékeztessük magunkat arra, hogy minden időszak, minden pillanat kegyelmet és áldást hordoz. A jászol arra figyelmeztet minket, hogy semmiről és senkiről ne gondoljuk, hogy elvesztettük. A jászol nézése azt jelenti: erőt merítünk ahhoz, hogy elfoglaljuk helyünket a történelemben anélkül, hogy panaszkodnánk és keseregnénk, bezárkóznánk vagy elmenekülnénk, anélkül, hogy kiskapukat keresnénk, melyek kiváltságossá tennének minket. A jászol nézése megadja azt a tudást, hogy a ránk váró idő merész és reményteli kezdeményezéseket igényel, de azt is, hogy lemondjunk a hasztalan főszereplősdiről és a feltűnésért folytatott vég nélküli harcról.

A jászol nézése annak felfedezése, ahogyan Isten minket bevonva vonódik be életünkbe, részesévé tesz minket az ő művének, és arra hív bennünket, hogy bátran és határozottan fogadjuk el az előttünk álló jövőt.

Amikor nézzük a jászlat, találkozunk József és Mária arcával. Fiatal arcuk reményről, várakozásokról, kérdésekről árulkodó arc. Fiatal arcuk azzal a nem könnyű feladattal néz előre, hogy segítsék az Istengyermek felnövekedését. Nem beszélhetünk jövőről anélkül, hogy ne szemlélnénk ezeket a fiatal arcokat, és ne vállalnánk felelősségünket a mi fiataljaink iránt; többet, mint felelősséget, a megfelelő szó a tartozás, igen, a tartozásunkat feléjük. Amikor egy véget érő évről beszélünk, úgy érezzük, el kell gondolkodnunk azon, hogyan törődünk az ő társadalomban elfoglalt helyükkel.

Olyan kultúrát teremtettünk, amely egyfelől bálványozza az ifjúságot, és örökké akarja tenni, másfelől - paradox módon - arra ítéltük fiataljainkat, hogy nincs valós lehetőségük a társadalomba való beilleszkedésre, mert fokozatosan kiszorítottuk őket a közéletből, arra kényszerítettük őket, hogy kivándoroljanak vagy olyan munkahelyek után kolduljanak, amelyek nem léteznek vagy kizárják a jövőépítés lehetőségét.

A spekulációt helyeztük előtérbe a méltóságot adó és valódi munkahelyek helyet, amelyek lehetővé teszik, hogy a társadalom életének aktív főszereplői legyenek. Azt várjuk és követeljük tőlük, hogy a jövő kovásza legyenek, de hátrányosan megkülönböztetjük és arra „ítéljük" őket, hogy a többnyire zárva maradó ajtókon kopogtassanak.

Nem lehetünk olyanok, mint a betlehemi fogadós, aki a fiatal párnak azt mondta: itt nincs hely. Nem volt hely az élet számára, nem volt hely a jövő számára. Mindannyiunknak el kell végeznünk saját feladatunkat, bármilyen kevésnek tűnhet is, abban, hogy segítsük fiataljainkat, hogy itt, a saját földjükön, a hazájukban újra rátaláljanak az építendő jövő konkrét távlataira. Ne fosszuk meg magunkat kezük, elméjük erejétől, azon képességük erejétől, hogy megjövendöljék az öregek álmait (vö. Jo 3,1). Ha hozzájuk méltó jövőt akarunk megcélozni, azt csak az igazi beilleszkedés melletti elköteleződéssel érhetjük el: olyan beilleszkedésről van szó, amely megadja a méltó, szabad, kreatív, részvételt biztosító és szolidáris munkát (vö. Beszéd a Nagy Károly-díj átvételekor, 2016. május 6.).

A jászol nézése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük fiataljainkat, ne veszítsék el reményüket éretlenségeink láttán, és hogy bátorítsuk őket, legyenek képesek álmodni és harcolni álmaikért. Legyenek képesek felnőni, és apává-anyává válni népünkben.

A befejeződő évet látva milyen jót tesz nekünk, ha szemléljük az Istengyermeket! Meghívást kapunk arra, hogy térjünk vissza hitünk forrásaihoz és gyökereihez. Jézusban a hit reménnyé válik, kovásszá és áldássá válik: „Ő lehetővé teszi számunkra, hogy felemeljük fejünket és újrakezdjünk, olyan gyöngédséggel, amely soha nem csal meg, és mindig képes visszaadni örömünket" (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 3).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír