BRITTEN, BENJAMIN (1913-1976)

Angol zeneszerző, zongorista, karmester, Purcell óta a leghíresebb angol szerző. Ritka 20. századi sikertörténet Brittené. Apja, anyja is amatőr zenész volt. Rendkívüli tehetsége már kiskorában megnyilvánult. Nyolcévesen magánúton tanult zeneszerzést Frank Bridge-nél, zongorát Arthur Benjaminnél, 1930-tól a Royal College of Music-ban John Irelandnél. 1932-től néhány darabja nyomtatásban is megjelent. Példaképe Bartók és Schönberg volt, bár a 20. században Bartók zenéje után sok szerző árnyékban érezte magát. A lírai hangvételt Mahlertől tanulta. 1934-35-től több megrendelést kapott a filmtől, rádiótól és színházaktól. Elbűvölte Alban Berg muzsikája, ám egyéni hangvételével, kristálytiszta szerkesztésével soha nem utánzott senkit. Első sikerét a Variációk egy Frank Bridge témára c. művével érte el 1937-ben.

Peter Pears tenorista (élettársa) számára írta sok művét. Britten meggyőződéses pacifistaként a készülődő II. világháború elején, 1939-1942 között Piersszel együtt az Amerikai Egyesült Államokba ment. 1940-ben Sir John Barbirolli bemutatta D-moll hegedűversenyét, majd Paul Wittgenstein (félkezű zongorista) számára írta Diversions című művét. Balanchine részére balettzenét komponált. 1941-ben kamarazenéiért elnyerte a Library of Congress aranyérmét.

1942-ben Britten és Pears egy svéd teherhajó fedélzetén juthatott vissza Angliába. Templomi művek sorát készítette el. Az English Opera Group számára kezdte írni az operákat. Ragyogó szellemi felkészültségről tanúskodik az 1945-ben, Németország kapitulációja után az Angliában bemutatott Peter Grimes című operája azonnal meghozta Britten számára a világhírt. A címszerepet természetesen Pears énekelte. Azután együtt indultak európai körútra John Donne megzenésített szonettjeivel és a Lukrécia meggyalázása című operával. Megszületett egyetlen vígoperája Maupassant ötletére az Albert Herring is.

1947-ben költözött a kelet-angliai Aldeburgh-ba, ahol megszervezte a helyi zenei fesztivált. Operák sorát írta meg: A csavar fordul egyet, Koldusopera, Szentiváméji álom, Billy Budd, Noé bárkája, keleti utazásai után A pagodák hercege című balettet és további egyházi műveket. 1953-ban, II. Erzsébet koronázására szánta a Gloriana című operát.

1957-ben tagjává választotta az American Academy of Arts and Letters és a National Institute for Arts and Letters. Ekkor az aldeburgh-i zajos ház helyett egy másikba költözött Pears barátjával. A Háborús requiem elkészülte után megismerkedett Rosztropoviccsal, Szjatoszlav Richterrel, Dmitrij Sosztakoviccsal, akik 1963-ban meghívták a Szovjetunióba. Egyszer felkérte gyermekhallgatóságát, hogy írjon számára operát: Let's Make an Opera! Részben ebből született a Játsszunk operát! című műve.

A közönség Britten 50. születésnapját a Royal Festival Hallban ünnepelte. 1964-ben megkapta az Aspen-díjat (30 ezer dollár), amit azonnal átutalt egy alapítványnak a fiatal zenészek javára. Az ENSZ megalakulásának 20. évfordulójára zenemű készítésére kérték fel, így a Voices for Today egyszerre szólalt meg New Yorkban, Párizsban és Londonban. 1967-ben Anglia több új koncerttermet avatott, amelyekben Britten kiváló karmesterként vezényelt. 1971-ben készült utolsó műve: a Halál Velencében Thomas Mann szövegére, amit 1973-ban vittek színre. Súlyos szívbetegség következtében megoperálták, és bal fele megbénult. Óriási erőfeszítéssel befejezte megkezdett munkáit. 1976-ban örökre lehunyta a szemét. A lovagi címet nem fogadta el, így maradt Lord Britten of Aldebugh.

Utószó Britten életéhez: vallásos meggyőződés és a szenvedők iránti együttérzés jellemezte. Létrehozta az Aldeburgh-i Fesztivált és a Britten-Pears Könyvtárat, támogatott zeneiskolát, fiatal zenészeket. Hátrahagyott 13 operát, baletteket, dalokat, zenekari darabokat, versenyműveket, kórusműveket, kamara- és filmzenéket, valamint négy vonósnégyest. Itt azokról az operákról szólunk, amelyeket a magyar közönség „élőben" hallhatott, látott.

 

A csavar fordul egyet

Két felvonásos, 55 perces kamaraopera Henry James kisregénye alapján. A librettót Myfanwy Piper írta (ilyen nevet csak Angliában találhattak ki!). Az ősbemutatót 1954-ben, a Velencei Biennálén tartották, a Magyar Állami Operaház pedig ennek 50. évfordulóján tűzte (először és eddig utoljára) műsorra. Az énekeseket kis létszámú ütőhangszeres csapat és zongora kíséri. Petrovics Emil, az Operaház akkori igazgatója szerint zseniális kortárs műalkotás. Az énekesek számára az összes szólam kiváló szóló teljesítményt kíván. Aki akkor látta, annak örök élményt és borzongást jelentett az ötletekben gazdag, szenzációs előadás.

A csavar-sztori

Nos, itt nem egyet, hanem többet is fordul a rejtélyes csavar. Közép-Angliában, a 19. század közepén a narrátor bevezet a történetbe. Két vidéki árva gyerek felügyeletére a gyámjuk felfogad egy ifjú nevelőnőt, és megtiltja neki, hogy bármiről értesítse őt, ugyanis csöppet sem érdekli a gyerekek sorsa. A nevelőnő megérkezik a világtól elzárt kastélyba, s a házvezetőnő, Mrs. Groose meg a két gyerek, a nyolcéves Miles és a tízéves Flora látszólag örömmel fogadja. A nevelőnő munkához lát. Másnap megtudja, hogy Milest kivágták az iskolából. Valószínűleg kétértelmű dalocskát énekelt, az ún. Malo-dalt. Lassanként kiderül, hogy a kastélyban ki-bejárnak a szellemek: a korábbi nevelőnő, Mrs. Jessel és az inas, Mr. Quint. Mindkettő elhunyt gonosztevő, a lelkek megrontója.

A nevelőnő számára kiderül, hogy a gyerekek a rossz szellemek rabságában kettős életet élnek. Aztán ő is megpillantja ezeket a távoli toronyban, vagy amikor belesnek a szobák ablakán. A nevelőnő mégis levelet ír a gyámnak a történtekről. Mr. Quint utasítására azonban Miles ellopja a levelet. Florát rajtakapja, hogy a tóparton éjjel beszélget Mrs. Jessellel. Éjszakánként a gyerekek kiszöknek a házból, és találkoznak a szellemekkel. Mrs. Goose, ugyan nem látja a szellemeket, de a tarthatatlan helyzetből elutazik Florával. A nevelőnő faggatja a kisfiút, miért lopta el a levelét. A fiú bevallja, hogy „Peter Quint, az ördög!" utasítására. Ezután a nevelőnő karjában meghal... A nevelőnő a Malo-dalt dúdolja...

Rémes történet! A freudi pszichológia nyoma felismerhető itt, ugyanis a gyerekek valójában kis felnőttek, nem úgy éretlenek, ahogyan a társadalom kezeli őket. E vonatkozáse nem Henry James-től származik.

 

Peter Grimes

Britten Koussewitzky karmestertől még Amerikában kapott megbízást opera készítésére 1944 elején. Közel egy évig dolgozott rajta, majd a helyi társulat műsorra tűzte 1945-ben. A világhír és a nagy siker azonban csak két évvel később, a Covent Garden színpadi bemutatója után következett. George Crabbe anglikán lelkész költeményéből Montague Slater írt szövegkönyvet Britten számára, aki szinte vizuális élményt varázsolt a tenger hangjaiból és a kórusdarabokból.

A történet: egy angol kisvárosban élethalál harcot folytatnak a halászok a tengerrel - a megélhetésért. Az előjátékban Peter Grimes halászmester ügyét tárgyalja a lelkészből, polgármesterből, tanítóból álló bíróság. Kisgyerek inasa ugyanis meghalt a hajóúton. Jobb híján véletlen balesetnek nyilvánítják az ügyet.

Az I. felvonásban a tengeren dúló viharból csak nehezen segítik partra Grimes bárkáját. A mogorva halász elárulja társának, Balstrade-nek, hogy meg akar gazdagodni halászzsákmányával, hogy feleségül kérhesse Ellent, a tanítónőt. Bevallja neki, hogy az inasa szomjan halt a tengeren. Bemennek a kocsmába, Grimes verekedést provokál, de lecsillapítja a kórus. Ellen is betoppan egy agyonázott árva kisfiúval. A gyereket Grimes gorombán megragadja, és magával viszi a tomboló viharba.

A II. felvonásban sem történik semmi jó. Ellen a kisfiúval beszélget a templom előtti padon. Meglát a fiú nyakán egy súlyos sérülést. Grimest kéri, bánjon jobban a fiúval. Grimes viszont azonnal hajóra száll, mert nagy halraj közeledik. A templomból kiáradó tömeg is látja Grimes durvaságát, ezért követi a kunyhójába. Későn, mert az új inas vállára olyan súlyos hálót akaszt, hogy a gyerek a szikláról a mélybe zuhan. Grimes gyorsan csáklyát ragad, eltávolodik a parttól, majd csónakostul az örvénybe merül. A nézőt csak a gyönyörű kórusművek vigasztalják.

 

Albert Herring

Végre egy vígopera Maupassant novellája alapján! Szövegírója Eric Grozier rendező, akivel Britten közösen alapította az English Opera Groupot. A zene könnyed, kellemes, az előzőek ellentéte. A gyermeki jókedv diadalát fantasztikus hangszereléssel közvetíti. 1947-ben mutatták be először Glyndebourne-ben - egyelőre mérsékelt sikerrel, de azóta gyakran szerepel a világ nagy színpadain - gyerekekkel és a tizenhárom tagú kamarazenekarral.

A sztori: 1900 táján egy angol kisvárosban összeülnek az elöljárók: polgármester, plébános, rendőrfőnök és a tanítónő. Meg kellene választaniuk a májuskirálynőt. A szót az erkölcs éber őre, Lady Billows viszi, hiszen ő finanszírozza az eseményt. 25 fontot ajánl fel a kiválasztott javadalmazásra. Csakhogy a Lady senkit sem talál eléggé feddhetetlennek, még a kislányokat sem. Ha pedig lány nincs, akkor legyen a májuskirály fiú, a kissé félkegyelmű Albert Herring, a fűszeresné fia. A fiatalember nem akarja elfogadni a tisztséget, ám anyja két pofonja helyre billenti szegényt. A gyerekek játék közben csúfoldódva említik Albert nevét.

A II. felvonásban az ünnepségre készülődnek a plébánia kertjében. Sid és Nancy, az ifjú szerelmespár megsajnálja Albertet, és hogy bátorságra ösztönözze, nagy adag rumot csempész a fiú limonádéjába (mi mást innának a derék polgárok Angliában?). Albert virágos jókedvre derül. Amikor meglátja a párocskát csókolózni az esti homályban, és zsebében érzi a 25 fontot, nem hazafelé veszi az irányt.

Másnap, a III. felvonásban Mrs. Herring rájön, hogy a fia nincs otthon. A májuskoszorút sárba taposva megtalálják az országúton. Nosza, az egész város felkerekedik a keresésére. Gyászdalt dúdolnak, ám a fiú rövidesen, elég csapzottan beállít. Elmondja, hogy kipróbálta a bűnöket... A tömeg szétszéled, csak Sid és Nancy örül Alberttel együtt.

 

A kis kéményseprő

Britten egyfelvonásos gyermekoperája tulajdonképpen a Let's Make an Opera!, azaz Játsszunk operát című, gyermekszövegekre írt művének III. felvonása/fejezete. Szövegét Dickens nyomán Eric Crozier tette alkalmassá az 1949-es aldeburgh-i bemutatóra.

Az előzmény: a korábbi századokban a kéményseprőt kis inasok kísérték, akiket kötélen fel lehetett húzni a szűk kéményekbe, így tisztították a kandallók nyílásait. Sok gyerek megégett vagy lezuhant, de a gyermekélet nem számított. A szegényebb szülők a porontyaikat sokszor eladták szívtelen mestereknek.

A sztori: Robert, a durva mester szolgálatában két kis inas áll. Az egyiket felküldi a kandallón keresztül a kéménybe, a másikkal kimegy a helyiségből. A ház gyerekei bújócskát játszanak, és meghallják a kéménybe szorult kis inas sírását. Lerángatják onnan, megsajnálják, és elbújtatják egy szekrényben. A lezúduló korommal összekenik az ablak felé vezető utat, mintha a kisfiú az ablakon át kimenekült volna.

A mester dühösen visszatér, látja a félrevezető nyomokat, és szalad utána. Közben a gyerekek megmosdatják, új ruhába öltöztetik a kisfiút, és megint elbújtatják. Másnap búcsúztatják a náluk vendégeskedő rokon gyereket, akire már kinn vár a postakocsi. Épp abba a faluba készül, amelyik a kis kéményseprőnek is a hazája. Nosza, becsomagolják az utazóbőröndbe. A kocsis akadékoskodik, mert túl nehéznek találja a bőröndöt, de a gyerekek valahogy feltuszkolják a kocsira. Boldogan búcsúztatják, hogy visszaadták a szabadságát.

A Magyar Állami Operaház a 2000-es évek elején mutatta be nálunk.

DOBI ILDIKÓ