Dr. Hautzinger Gyula: Egy voltam a sasok közül. Paár Ferenc könyvéről-rendhagyóan

Paár Ferenc a könyv írója barátom. Megismerkedésünk évtizedekre visszamenő. A sors hozta, hogy Óbudán, az Árpád-híd közeli lakótelepen valamikor egy lépcsőházban laktunk. Én, családommal Miskolcról jöttem, és mint kiderült, Veszprémbe tartottam. Végig a '80-as évek légierejének, légvédelmének egyik felelős, szakmai beosztását ellátójaként. Nem, nem vadászpilóta voltam, de mint megismerkedésünk után hamar kiderült, én is vadász lennék. Csak addig, ameddig Feri korábban az égboltot járta, én az erdőket. Akkortájt már Ferit  földre kényszerítette a könyvében is leírt betegsége, így korábban duplán is vadászságából addigra már a puskás, erdőt járó maradt. De erről egy kicsit később.

Feri könyvéből a kedves olvasó megtudja, talán ő volt az utolsó - nincs rá jobb kifejezésem - vagabund pilóta, amely oly' jellemző volt a repülés motoros, korai időszakában, és ami csak nyomokban maradt, maradhatott fent a sugárhajtóműves gépek korában. Feri is még a hőskort jelentő motoros gépeken kezdte. Kiváló, a II. világháborút megjárt mesterei voltak, akikről tisztességesen beszél a könyvében. Magam is tanúja voltam, hogy a rendszerváltozás után a Magyar Veterán Repülők Szövetségében, példaértékűen milyen hamar egymásra találtak a különböző társadalmi rendszerek pilótái, akiket mindig is a kék ég magasságai és a honvédelem eszméje kötött össze.

Barátom, részletesen beszél pályafutásáról. Nem kerüli ki azokat az eseteket sem, amikor bizony sokszor riadalmat is okozott környezetében. Ilyen volt a karcagi hetivásárt egy kislányért szétzavaró rácsapása, vagy a pilóták között évtizedekig népszerű hídalatti átrepülései. Ilyet ma már csak Besenyei Pétertől és társaitól látni. De micsoda a különbség az egykori vadászgépek és a mai kis műrepülők között. Persze, a „renitens" magatartásért, mindig meg is kapta jutalmát. Gyakran kellett le-fel varrni a rendfokozatait, míg az évek múlásával lenyugodott az egykor merész pilóta. Így fejezte be ezredesként, korán, túl korán ragyogó így is példás aktív pályafutását. Ki kell emelni, hogy „botlásai" soha sem a munkájából, repülési felkészültségéből, egyre magasabb vezetői, szervező-irányító tevékenységéből adódtak. Abban mindig is élen járt.

Feltétlenül megkell említenem, amiről ő is gyakran, visszatérően beszél családjáról, több mint hat évtizede tartó házasságáról, feleségéről, az egykori monyinói kis diáklányról, Váljáról, mint elmélkedik. Válja, hozzám is közelálló ember. A hosszú évtizedek alatt magyarrá lett. Annyira, hogy szép, dallamos, választékos beszédében még az orosz akcentus sem érződik. Igen, Válja magyar lett. Szakmai, pedagógusi karrierjében, Budapest egyik erős gimnáziumának, a Kőrösinek volt igazgatóhelyettese. Oktatói-oktatásszervezői munkásságát számos elismerés, és ami mindnél fontosabb, volt tanítványainak máig tartó tisztelete-szeretete kíséri. Miért írok erről kiemelten, részletesebben? Mert elítélem, és ocsmány szélsőségnek tartom azt a ma is időnként tapasztalható magatartást, amikor a korból adódó vegyes házasságokat mocskos szájú emberek le „moszkovitázik", a férjeket „KGB ügynököknek" becézik.  Pedig, ha normálisan végig gondoljuk, nem volt az más, mint esetünkben működött a kémia. Két fiatal valahol egymásra talált, megszerették egymást és a mai napig a mai korosztályoknak is példa értékű házasságban élnek.

Csak ajánlani tudom mindenkinek a könyvet. Kortörténet, katonai repülés történet, emberi történet. Akkor is, ha itt-ott ráfért volna egy pontosabb szerkesztés.

És akkor ígéretem szerint, vissza a Ferivel közös témánkhoz, a vadászathoz. Amikor megismerkedtünk, a betegsége miatt, ez maradt a szenvedélye. És ezt olyen jól csinálta, mint azt a másikat. Hálás vagyok, hogy segítségével egy évtizedig fent a Bakonyban, egy vadásztársaságban vadászhattunk, és ott is élvezhettem benne ami megmaradt, stílusát, vagabundságát. Ami nyelvezetében is valami teljesen különös és a mai napig jellemző a pilótákra. Vallom, kicsit megismerve a világot - nemzetközileg is. Befejezésül álljon itt egy kis történet egyik közös, könyvben is később megírt vadászatunkról.

Ferivel, az egykor híres vadászpilótával jártam az erdőt. Szikrázó napsütéses reggelen a hajnali cserkelés után tartottunk vissza a vadászház felé. Már nem számítottunk zsákmányra. A volt pilóta repülési élményeiről mesélt. Egyszer csak furcsa zörej hallatszott az út menti cserjésből. Nappali pihenésében megzavart vad indult. Hírtelen minden megváltozott. Az elbeszélés félbeszakadt, a vadászpilótából egy szempillantás alatt újra vadász lett, aki minden idegszálával figyelt. Intett, hogy előre a nyiladékig. Ezen egy közeli, tarvágásos domboldalhoz vezetett az út. Három hatalmas disznó kocogott komótosan felfelé. Láthatóan különösebb izgalom nélkül. Nem úgy vadászunk. Már vállnál is a puska, de a gyors lövés után szalad a vad. És a második és harmadik lövés sem buktat ki egyet sem. Kiürült a tár, de még látszottak a disznók, és így volt idő két töltényt becsúsztatni a tárba. A távolság egyre nagyobb lett, a kéz remegett, a céltávcső tüskéje csak úgy ugrált az erdőszélén egy pillanatra megállt harmadik disznó oldalán. Eldörrent a lövés. Utána nagy csend lett, és nem látszott már semmi sem.

Feltűnt a pilóta, záporoztak a kérdései. Utána kettesben indultunk el megkeresni a rálövések helyét. De sehol sem találtunk találatra utaló nyomot. Még csak egy árva vércseppet sem, ami találatra utalna. Már az erdő szélén jártunk, de ott sem találtunk semmit. Ilyenkor konyul le mélyebbre a vadász orra. Hiába vigasztalja a társa, hogy milyen messze volt. Különösen az utolsó lövésnél. Ráadásul, szabadkézből. Lassan elindultunk az erdő melletti úton tovább, a vadászház felé. De, ni, csak! Húsz lépés után, egy bokor alján hatalmas vértócsa. A szétfröccsenő vér sugarasan pirosra festette a havat. Itt volt az utolsó lövés helye! A több mint háromszáz méteres távolság miatt, nem itt kerestük a becsapódást.

Így hát, talált! Bő volt a vércsapa, nagy a vérveszteség. Néhány lépés után megtaláltuk az első elfekvés helyét. Követtem a csapát. Barátom kényelmesen, oldalról kerülgette a ruhát és bőrt feltépő bokrokat. Várhatóan métereken belül rá kellett akadnunk a disznóra. Ilyen lövést még egy nagyon nagy disznó sem vihet messzire.

- Feri, gyere! Megvan! - kiáltottam a kicsit előbbre lévő társamnak. Itt fekszik előttem a bokor tövében!

- Hol van? Merre van? - hallottam a kérdést, és már fordult is a társam. Szemből tartott a gubbasztva fekvő vad felé.

A többi már egy pillanat műve volt. Hatalmas fújással ugrott fel a disznó, neki az előtte közelítő vadásznak, aki pillanatnyi meglepődésében hiába próbálta elzárt puskáját elsütni. Én sem tudtam lőni, hiszen a barátom éppen lőirányban állt. Megingott a nagy ember a váratlan támadástól, de egyensúlyát visszanyerve máris fordult a lassan távolodó vad után, amelynek fogyó erejéből csak ennyire tellett. Szinte egyszerre dördült a két puska. Bevégeztetett. Pilóta barátom vastag hajózónadrágján a vér szerencsére nem a sajátja volt. A disznó súlya a zsigerelés utáni leadásnál, ütötte a mázsát.

Ferikém, barátom! Tudom, már csak álmaidban rovod az égi országutakat, de itt, lent a földön még sok jó vadászatot kívánok.

 

Paár Ferenc -Perlawi Andor

Egy voltam a sasok között - Egy vadászrepülő visszaemlékezései

Kormétás Kiadó Bp. 2016

Méretek:  160x230x18

EAN:  9786155058660

ISBN:  6155058660

Oldalszám:  344 oldal

Nyelv:  magyar Kötésmód:  ragasztott puhatáblás