Jézus lábnyomaiba lépni – Keresztút Ferenc pápával nagypénteken a Colosseumnál

Az idei római, Ferenc pápa által április 14-én, nagypénteken este vezetett Via Crucis elmélkedéseit Anne-Marie Pelletier francia hermeneutika- és egzegéziskutató írta. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a keresztút elmélkedéseit és imádságait.

BEVEZETÉS

Schola: Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi, quia per tuam sanctam crucem redemisti mundum. Domine, miserere nobis.

A szentatya: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ámen.

A felolvasó: Elérkezett hát az óra. Jézus előrehaladása Galilea és Júdea poros útjain, a szenvedők testével és szívével való találkozása, melyre az Ország hirdetésének sürgetése ösztökélte, ez az út itt, ma véget ér. A Golgota hegyén. A kereszt ma elrekeszti az utat. Jézus nem fog már továbbmenni.

Nem lehet tovább menni!

Isten szeretete itt tölti be végső mértékét, mértéktelenül.

Az Atya szeretete, mely azt akarja, hogy a Fiú által minden ember megmeneküljön, ma elmegy a legvégsőkig, odáig, ahol nem maradnak már szavaink, ahol elveszítjük irányérzékünket, ahol vallásosságunkat meghaladja Isten gondolatainak a túláradása.

A Golgota valójában, minden látszat ellenére, életnek a kérdése. Kegyelemé. Békéé. Nem a rossz uralmáról van szó, melyet túlságosan is ismerünk, hanem a szeretet győzelméről.

Ezalatt a kereszt alatt pontosan a mi világunkról van szó, annak minden bukásával és szenvedésével, felhívásával és forrongásával, mindazzal egyetemben, ami Istenhez kiált, ma, a nyomor és a háború földjén, a megkínzott családokban, a börtönökben, a menekültekkel túlterhelt bárkákon...

Mennyi könny, mennyi nyomorúság abban a kehelyben, melyet a Fiú értünk kiiszik.

Mennyi könny, mennyi nyomorúság, mely nem vész el az idő óceánjában. A Fiú mindezt összegyűjti, hogy átalakítsa egy olyan szeretet misztériumába, amely végül elnyeli a rosszat.

A Golgotán Istennek az emberiségünk iránti legyőzhetetlen hűségéről van szó.

Születésre kerül itt sor!

Kell, hogy legyen bátorságunk kimondani: ennek a pillanatnak az evangélium öröme az igazsága!

Ha látásunk nem jut el eddig az igazságig, akkor továbbra is az erőtlenség és a halál hálójának a foglyai maradunk. És hiábavalóvá tesszük Krisztus szenvedését önmagunk számára.

Könyörögjünk!
Urunk, szemeink sötétben vannak.
Hogyan is kísérhetnénk téged ennyire messziről?
„Irgalmasság" a te neved.
Ez a név azonban őrültség.
Szakadjanak szét szíveink régi tömlői!
Gyógyítsd meg látásunkat,
hogy az fényt nyerjen az evangélium jó híréből akkor,
amikor megállunk Fiad keresztjének lábánál.
Akkor majd megünnepelhetjük Krisztus szeretetének
„szélességét és hosszúságát, magasságát és mélységét" (Ef 3,18),
megvigasztalódott és elkápráztatott szívvel.

* * *

I. állomás: Jézust halálra ítélik

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (22,66)
Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították.

Szent Márk könyvéből (14,64-65)
Mind méltónak ítélték a halálra. Ekkor némelyek kezdték leköpdösni, aztán arcát letakarva ököllel verték, s közben kérdezgették: „Próféta, találd el, ki az!" Még az őrség tagjai is arcul verték.

A főtanács tagjainak nem volt szükségük hosszas tanácskozásra. Már régóta döntöttek az ügyben. Jézusnak meg kell halnia!

Így gondolták már azok is, akik le akarták taszítani a hegyről azon a napon, amikor Jézus kinyitotta a tekercset a názáreti zsinagógában, s egyes szám első személyben ejtette ki Izajás könyvének szavait: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem ... az Úr kegyelmének esztendejét" (Lk 4,18.19).

Már akkor felhorgadtak ellene a gyilkos mormogások, amikor meggyógyította a bénát a Betesda fürdőjében, meghirdetve ezzel Isten szombatját, mely megszabadít minden szolgaságtól (ld. Jn 5,1-18).

Az út utolsó szakaszán, miközben húsvétra Jeruzsálem felé tartott, már kérlelhetetlenül szorult a hurok: nem menekülhetett többé ellenségei elől (ld. Jn 11,45-57).

Ám még ennél is régebbre kell visszaemlékeznünk. Már Betlehemben, születése napjától kezdve kimondta Heródes, hogy meg kell halnia. A trónbitorló király poroszlóinak kardja lemészárolta a betlehemi gyermekeket. Jézus akkor megmenekült őrült haragjuk elől. De csak egy időre. Ő már nem volt más, mint függőben levő élet. Ráhel sírásában, mellyel gyermekeit siratja, akik nincsenek többé, szaggatottan visszhangzik annak a fájdalomnak a megjövendölése, amelyet Simeon hirdet majd meg Máriának (ld. Mt 2,16-18; Lk 2,34-35).

Úr Jézus, szeretett Fiú,
aki azért jöttél, hogy meglátogass minket,
közöttünk járj és jót cselekedj,
visszahozva az életbe azokat,
akik a halál árnyékában ülnek,
te ismered tekervényes szíveinket.
Mi kijelentjük, hogy a jónak vagyunk a barátai
és az életre irányul szándékunk.
Azonban bűnösök és bűnrészesek vagyunk a halálában.
Nem valljuk magunkat a tanítványaidnak,
hanem olyan utakon járunk,
melyek a te gondolataidtól távol tűnnek a semmibe,
távol a te igazságosságodtól és irgalmasságodtól.
Ne szolgáltass ki minket a saját erőszakunknak!
Ne fogyatkozzon meg irántunk való türelmed!
Szabadíts meg a gonosztól!

Mind: Pater noster, qui es in cælis: sanctificetur nomen tuum; adveniat regnum tuum; fiat voluntas tua, sicut in cælo, et in terra. Panem nostrum cotidianum da nobis hodie; et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris; et ne nos inducas in tentationem; sed libera nos a malo. Amen.

Én népem, mi rosszat tettem neked?
Mivel bántottalak meg?
Felelj nekem!

Stabat Mater dolorosa
iuxta crucem lacrimosa,
dum pendebat Filius.

* * *

II. állomás: Péter megtagadja Jézust

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (22,59-62)
Alig telt el egy óra, másvalaki bizonygatta: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai." „Ember - tagadta újra Péter -, nem tudom, mit beszélsz." Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz." Kiment és keserves sírásra fakadt.

Egy parázstartó körül, a Főtanács udvarán melegedik Péter és még valaki a hűvös éjszakai órán, lázas sürgés-forgás közepette. Odabent lassan eldől Jézus sorsa, aki most szemtől szemben áll vádlóival. A halálát kívánják.

Mint a tenger dagálya, úgy emelkedik az ellenséges érzület szintje. Ahogy lángra kap a tarló, úgy terjed tova és sokszorozódik meg a gyűlölet. Hamarosan egy egész tömeg fogja üvöltve követelni Pilátustól, hogy kegyelmezzen meg Barabásnak s ítélje el Jézust.

Az ember nehezen mondja magát egy halálra ítélt barátjának anélkül, hogy ne járná át a rettegés borzongása. Péter rettenthetetlen hűsége nem képes ellenállni a szolgálólány, a helyi kapus gyanakvó szavainak.

Ha elismerné, hogy a galileai rabbi tanítványa, az olyan lenne, mintha nagyobb értéket tulajdonítana a Jézus iránti hűségének, mint a tulajdon életének! Amikor az igazság ilyen bátorságot kíván meg, akkor nehezen talál tanúkra... Az emberek már csak olyanok, hogy ilyen esetben sokan inkább a hazugságot, s nem az igazságot választják; és Péter a mi emberiségünk része. Tagad, háromszorosan is. Azután tekintete találkozik Jézuséval. Elerednek a könnyei, melyek keserűek, mégis édesek, mint a víz, amely lemossa a szennyet.

Nem sokkal később, pár nap múltán, egy másik tűz mellett a tó partján, Péter felismeri majd feltámadott Urát, aki rá fogja bízni a bárányait. Péter mértéket nem ismerő módon tanulja majd meg a megbocsátást, amelyet a Feltámadott kimond minden árulásunkra. És részesévé válik egy olyan hűségnek, amely attól kezdve képessé teszi őt arra, hogy úgy fogadja el halálát, mint Krisztuséval egyesült áldozatot.

Urunk, Istenünk,
te azt akartad, hogy Péter,
a tagadó és megbocsátást nyert tanítvány
kapja meg nyájad vezetésének feladatát.
Vésd be szíveinkbe
annak bizalmát és örömét,
hogy tudhatjuk: benned
átkelhetünk a félelem és hűtlenség szakadékain.
Add, hogy Pétertől tanulva
minden tanítványod tanúja legyen annak a tekintetnek,
mellyel bukásainkat szemléled.
Fiad feltámadásának soha ne veszítse erejét
keményszívűségeink és reményvesztéseink miatt!
Soha ne vegyék el!

Pater noster...

Bűneinkért meghalt Krisztus,
életünkért feltámadt Krisztus,
kérünk téged, könyörülj rajtunk!

Cuius animam gementem,
contristatam et dolentem
pertransivit gladius.

* * *

III. állomás: Jézus és Pilátus

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Márk könyvéből (15,1.3.15)
Reggel a főpapok a vénekkel, írástudókkal és az egész főtanáccsal együtt meghozták a határozatot. Jézust pedig megkötözve elvitték és átadták Pilátusnak. [...] A főpapok sok vádat hoztak fel ellene. [...] Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre.

Szent Máté könyvéből (27,24)
Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok - mondta. - Ti lássátok!"

Izajás próféta könyvéből (53,6)
Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.

Augustus Caesar Rómája a civilizáló nemzet, melynek légiói a népek meghódításának küldetését tűzték ki maguk elé, hogy elvigyék nekik a jogszerű rend áldásait.

Róma Pilátus személyében jelen van Jézus szenvedéstörténetében is, aki a császár képviselője, a jog és az igazságosság biztosítéka az idegen földön.

És mégis, az a Pilátus, aki kijelenti, hogy nem talál semmi bűnt Jézusban, végül aláírja halálos ítéletét. A praetoriumban, ahol lefolyik Jézus pere, feltárul az igazság: a pogányok igazságossága semmivel sem jobb, mint a zsidók Főtanácsáé!

Pontosan ez az Igaz fogja kibékíteni a zsidókat és a pogányokat, aki furcsamód magára vonja az emberi szív gyilkos gondolatait. Most azonban úgy teszi ezt meg, hogy egyenlőképpen bűnrészesekké teszi őket önmaga meggyilkolásában. Mindazonáltal eljön a pillanat, s már közel is van, amikor ez az Igaz másként fog kiengesztelni, a kereszt és egy olyan megbocsátás által, amely el fog érni mindenkit, zsidókat és pogányokat egyaránt, együtt gyógyítja meg őket hitványságaikból és szabadítja meg őket közös erőszakjuktól. Egyetlen feltétele van annak, hogy valaki részesedjen ebben az ajándékban: meg kell vallania az egyetlen Ártatlan ártatlanságát, Isten Bárányáét, akit a világ bűnéért öltek le; vissza kell utasítania azt a mindannyiunkban ott mormogó előítéletet, miszerint: „Ennek az embernek vére ontásában én ártatlan vagyok"; bűnösnek kell vallanunk magunkat, bízva abban, hogy egy végtelen szeretet ölel magába mindannyiunkat, zsidókat és pogányokat, és hogy Isten a fiaivá válásra hív meg minket.

Urunk, Istenünk,
a kiszolgáltatott és elítélt Jézus előtt
nem tehetünk egyebet,
mint hogy felmentjük magunkat
és másokat vádolunk.
Mi, keresztények, hosszú ideig
népedre, Izraelre terheltük
halálra ítélésed terhét.
Hosszú ideig nem vettük tudomásul,
hogy be kell ismernünk:
mindannyian bűnrészesek vagyunk,
a keresztre feszített Jézus vére így ment meg mindannyiunkat.
Add meg, hogy felismerjük Fiadban az Ártatlant,
az egyetlent a történelem során.
Ő, aki elfogadta, hogy „bűnné legyen értünk" (ld. 2Kor 5,21),
s így rajta keresztül abban az ártatlanságban találhass minket,
melyben megteremtettél,
s melyben a fiaiddá teszel minket.

Pater noster...

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

O quam tristis et afflicta
fuit illa benedicta
mater Unigeniti!

* * *

IV. állomás: Jézus, a dicsőség királya

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Márk könyvéből (15,16-18)
A katonák bekísérték a palota belsejébe, a praetoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!"

Izajás próféta könyvéből (53, 2-4)
Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.

A rossz banalitása. Mennyi az erőszakot elszenvedett, megalázott, megkínzott, meggyilkolt férfi, nő, de még gyermek is, a történelem minden ege alatt, minden korszakában.

Jézus nem keres védelmet abban az isteni állapotban, ami sajátja volt, hanem belehelyezkedik a szenvedések borzalmas sorába, melyeket ember okoz az embernek. Ismeri a megalázottak és leginkább magukra maradottak cserbenhagyottságát.

De miféle segítséget nyújthat nekünk az, ha eggyel több ártatlan szenved?

Az, aki egy közülünk, mindenek előtt az Atya szeretett Fia, aki azért jön el, hogy engedelmessége révén töltsön be minden igazságosságot.

És hirtelen a feje tetejére áll minden jel. Íme, kínzóinak gúnyolódó szavai és gesztusai leleplezik - ó, abszolút paradoxon! - a kifürkészhetetlen igazságot: az igazi, az egyetlen királyságát, mely olyan szeretetként mutatkozott meg, ami csakis az Atya akaratáról s a minden ember üdvözítésére irányuló vágyáról akart tudni. „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod" (Sal 40,7-9) .

Nagypénteknek ez az órája hirdeti: egyetlen dicsőség van ebben a világban s odaát is, mégpedig az, hogy ismerjük s betöltjük az Atya akaratát. Egyikünk sem törekedhet nagyobb méltóságra annál, mint hogy abban legyen fiú, aki engedelmes lett értünk a kereszthalálig.

Urunk, Istenünk, kérünk:
ezen a szent napon,
mely beteljesíti a kinyilatkoztatást,
döntsd le bennünk és világunkban a bálványokat.
Ismered erejüket,
mellyel elménk és szívünk fölött bírnak.
Döntsd le bennünk a siker és a dicsőség
hamis alakjait.
Döntsd le bennünk a képmásokat,
amelyek újra meg újra felbukkannak egy Istenről,
aki elgondolásaink szerinti, messzi Isten,
annyira távoli attól az arctól,
melyet a ma Krisztusban kinyilvánult
szövetségben nyilatkoztattál ki,
mely meghalad minden előrelátást,
felülmúl minden reményt.
Őróla valljuk, hogy
„dicsőséged kisugárzása" (Zsid 1,3).
Add, hogy belépjünk az örök örömbe,
amely miatt a bíborba öltözött,
tövissel koronázott Jézusban hirdetjük
a dicsőség királyát, akit a zsoltár megénekel:
„Emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!" (24,9).

Pater noster...

Emeljétek föl fejeteket, kapuk,
ősi kapuszárnyak, táruljatok,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!

Quæ mærebat et dolebat
pia Mater, dum videbat
Nati pœnas incliti.

* * *

V. állomás: Jézus vállaira veszi a keresztet

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

A siralmak könyvéből (1,12)
Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam? Mert lesújtott rám az Úr izzó haragjának napján.

A zsoltárok könyvéből (146,5.7-8.9)
Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét [...]. Az Úr megszabadítja a foglyokat, az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli a megalázottakat [...] az Úr megőrzi az idegent, pártját fogja az özvegynek és árvának.

Hosszú a Golgotára vezető keserves út. Jézus nem diadalmas jelvényként vitte a keresztet! Nem hasonlít képzeletünk hőseihez, akik diadalmasan letaglózzák gonosz ellenségeiket.

Lépésről lépésre haladt előre, a teste egyre inkább elnehezült és lelassult. Érezte, ahogy testébe mélyedt a kivégzőeszköz fája, lábai elernyedtek a teher alatt.

Az Egyház nemzedékről nemzedékre átelmélkedte ezt a botlásoktól és esésektől megjelölt utat. Jézus elesik, felkel, majd megint elesik, folytatja kimerítő útját, valószínűleg az őt kísérő őrök ütlegeit is viselve, mivel így bánnak világunkban az elítéltekkel, s így bántották őket.

Aki felemelte az ágyon heverő testeket, felegyenesítette a hajlott asszonyt, kiragadta Jairus lányát a halálos ágyból, lábra keltett oly sok meggyötörtet, íme, ma a porba süpped.

A Magasságbeli a földön van.

Szögezzük tekintetünket Jézusra. A Magasságbeli azt tanítja nekünk általa, hogy ő egyszersmind - hihetetlen! - a leginkább Alázatos, kész arra, hogy leereszkedjen egészen hozzánk, sőt még lejjebb is, ha szükséges, hogy így senki ne vesszen el önnön nyomorúságának a mélységeiben.

Urunk, Istenünk,
te alászállsz éjszakánk mélységébe,
nem szabsz határt megaláztatásodnak,
mert ezáltal éred el életünk
gyakran hálátlan, olykor pusztító földjét.
Kérünk téged:
Add, hogy Egyházad tanúsíthassa,
benned egy arcot ölt
a Magasságbeli s a leginkább Alázatos.
Add meg neki, hogy elvigye az evangélium jó hírét
mindazoknak, akik elesnek:
nincs esés, mely ellenállhatna irgalmasságodnak;
nincs veszteség, nincs oly feneketlen mélység,
hogy te ne találhatnád meg azt, aki elveszett.

Pater noster...

Íme, eljövök, ó Istenem, hogy megtegyem akaratodat.

Quis est homo qui non fleret,
Matrem Christi si videret
in tanto supplicio?

* * *

VI. állomás: Jézus és cirenei Simon

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,26)
Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után.

Szent Máté könyvéből (25,37-39)
„Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?"

Jézus elterül az út porában, vállát összezúzza a kereszt súlya. De menni kell előre, menni, megint csak menni, mert a városfalakon kívüli Golgota, a baljós „Koponyahely" a célja a Jézust nógató csapatnak.

Ekkor arrafelé halad el egy erős kezű ember. Látszólag fogalma sincs az aznapi történésekről. Hazafelé tart, fogalma sincs Jézus rabbi ügyéről, amikor azt parancsolják neki az őrök, hogy vigye a keresztet. Mit tudhatott az őrök által a kivégzésre taszigált elítéltről? Mit tudhatott arról, akinek már nem is volt „emberi ábrázata", mint Izajásnál az eltorzult szolgának (ld. Iz 52,14)?

Semmit sem tudunk meg meglepődéséről, talán kezdeti visszakozásáról, a benne élő kegyességről. Az evangélium megőrizte nevének emlékezetét: Simon, aki Cirenébe való. Az evangélium azonban azért is akarta, hogy eljusson egészen hozzánk ennek a líbiai embernek a neve s alázatos segítő gesztusa, hogy tanítson minket: egy halálraítélt kínjain enyhítve Simon Jézusnak, Isten Fiának a kínjait enyhítette, aki a szolga alakjában keresztezte útját, mely formát értünk vett föl, érte vett föl, a világ üdvösségéért. Anélkül, hogy Simon erről tudott volna.

Urunk, Istenünk,
te kinyilatkoztattad nekünk,
hogy te állsz elénk minden meztelen,
bebörtönzött, szomjas szegényben,
te vagy az, akit befogadunk,
meglátogatunk, felöltöztetünk, akinek inni adunk:
„Idegen voltam, és befogadtatok.
Nem volt ruhám, és felruháztatok.
Beteg voltam, és meglátogattatok.
Börtönben voltam, és fölkerestetek" (Mt 25, 35-36).
Ez az emberiségünkkel való találkozásod misztériuma!
Ily módon érsz el minden embert!
Senki sincs kizárva ebből a találkozásból,
hogyha elfogadja, hogy az együttérzés embere legyen.
Szent áldozatként ajánljuk fel neked a jóság,
a befogadás, az odaadás mindezen gesztusait,
melyeket nap mint nap végbevisznek ezen a világon.
Méltóztass úgy elismerni ezeket,
mint emberiségünk igazságát,
mely hathatósabban kiált,
mint az elutasítás és a gyűlölet minden gesztusa!
Méltóztass megáldani az együtt érző
férfiakat és nőket, akik megdicsőítenek téged,
még ha egyelőre nem is tudják kimondani a te nevedet!

Pater noster...

Bűneinkért meghalt Krisztus,
életünkért feltámadt Krisztus,
kérünk téged, könyörülj rajtunk!

Quis non posset contristari,
Christi Matrem contemplari
dolentem cum Filio?

* * *

VII. állomás: Jézus és Jeruzsálem leányai

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,27-28.31)
Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai - mondta nekik -, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok [...] Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?"

Jézus mintegy az együttérzés cselekedeteként bízza Jeruzsálem leányaira a siratást. Az asszonyoknak ez a sírása soha nem hallgat el ebben a világban.

Csöndesen száll alá az asszonyok orcáira. Még gyakrabban, s valószínűleg láthatatlanul, a szíveikre is alászáll, akárcsak azok a vér-könnyek, melyekről Sienai Katalin beszél.

Nem arról van szó, hogy a könny a nők dolga, mintha csak az lenne a sorsuk, hogy passzívan és tehetetlenül sírjanak, hátterében egy olyan történelemnek, amelynek megírása kizárólag a férfiak dolga. Valójában sírásuk, s mindenekfölött mindazok, akiket ezek a könnyek magukban foglalnak, messzire vannak az emberek tekinteteitől és minden ünnepélyességtől, egy olyan világban, ahol sok mindenért sírni kell. A megfélemlített gyermekek, a csatatéren megsebesültek sírása, mely anya után kiált, a betegek és az ismeretlen küszöbén haldoklók magányos sírása. A magányosság sírása, mely felfakad ezen a teremtett világon, az első napon, s örömkönnyé változik a férfi és a nő egymás fölötti ujjongásában.

Gondoljunk Etty Hillesumra, Izrael erős asszonyára, aki állva maradt a náci üldözés viharában, aki a legvégsőkig védelmezte az élet jóságát! A fülünkbe suttogja azt a titkot, amelyet ő az út végén sejtett meg: vannak olyan könnyek, melyeket Isten arcán kell  felszárítani, amikor sír gyermekei nyomora miatt. A világban felszínre törő pokolban így mer imádkozni Istenhez: „Megpróbálok segíteni neked" - mondja neki. Mennyire női és mennyire isteni vakmerőség!

Urunk, Istenünk,
a gyöngédség és kegyesség Istene,
szeretettel és hűséggel teljes Isten,
taníts minket boldog napjainkon arra,
hogy ne vessük meg a szegények könnyeit,
akik hozzád kiáltanak, s tőled kérnek segítséget!
Taníts meg minket,
hogy ne menjünk el közönyösen mellettük!
Taníts meg minket,
hogy legyen bátorságunk együtt sírni velük!
Azt is tanítsd meg nekünk,
szenvedéseink, magányosságaink
és csalódásaink éjszakájában,
hogy meghalljuk kegyelemmel telt szavadat,
melyet a hegyen nyilatkoztattál ki:
„Boldogok, akik sírnak,
mert majd vigasztalást nyernek" (Mt 5,4).

Pater noster...

Bűneinkért meghalt Krisztus,
életünkért feltámadt Krisztus,
kérünk téged, könyörülj rajtunk!

Pro peccatis suæ gentis
vidit Iesum in tormentis,
et flagellis subditum.

* * *

VIII. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent János könyvéből (19,23)
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is.

Jób könyvéből (1,21)
„Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza."

Jézus megalázott testét lemeztelenítik. Ki van szolgáltatva a gúnyoló és becsmérlő tekinteteknek. Jézus testét a sebek barázdái szántják, s a kereszten való kivégzésre vetik. Emberileg mi mást kellene tennünk, mint földre szegezni a tekintetünket, hogy legalább ne növeljük tovább a szégyent?

Ám a Szentlélek segítségünkre siet elveszettségünkben. Megtanítja nekünk, hogy megértsük Isten nyelvét, a kenózis nyelvét, Istennek ezt az alászállását, hogy ott érjen el minket, ahol vagyunk. Az ortodox teológus, Khrisztosz Jannarasz erről az isteni nyelvről beszél nekünk: „A kenózis nyelve: a meztelen kisded Jézus a jászolban; a folyóba ruhátlanul aláereszkedő Jézus, amikor úgy fogadja a keresztséget, mint egy szolga; a keresztre szögezett Jézus, meztelenül, mint egy gonosztevő. Mindezek révén irántunk érzett szeretetét nyilvánította ki."

Belépve a kegyelemnek ebbe a misztériumába, újra Jézus meggyötört testére emelhetjük a szemeinket. Apránként észrevesszük azt, amit a szemünk nem láthat: meztelensége ugyanabban a fényben tündöklik, mint amely a színeváltozáskor beragyogta a ruháját.

Urunk, Istenünk,
szemeid elé hozzuk
a szenvedést szenvedő
emberek végeláthatatlan seregét,
a sanyargatott testek rettenetes seregét,
melyek reszketnek a szorongástól,
ahogy közelítenek hozzájuk a csapások,
haldokolnak a szennyes alvilágban.
Kérünk téged, emeld magadhoz sóhajtásukat.
A rosszal szemben nincs szavunk és nincs segítségünk.
De te tudod azt, amit mi nem tudunk.
Megleled az ösvény a rossz
káoszában és homályában.
Fény, amely elűz minden árnyat.
A végsőkig elmenő szeretet ellenállhatatlan fénye.
Már szeretett Fiad szenvedésében
fel tudod ragyogtatni
a feltámadás életét.
Növel bennünk a hitet!
Eléd hozzuk a kínzók és parancsolóik őrültségét is.
Ez is szavak nélkül hagy minket...
Nem marad más, mint hogy könnyek között kérjünk téged,
esdekeljünk hozzád, annak az imának a szavaival,
melyet te tanítottál nekünk: „Szabadíts meg a gonosztól!"

Pater noster...

Bűneinkért meghalt Krisztus,
életünkért feltámadt Krisztus,
kérünk téged, könyörülj rajtunk!

Eia, Mater, fons amoris,
me sentire vim doloris
fac, ut tecum lugeam.

* * *

IX. állmás: Jézust a keresztre szögezik

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem utam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,33-34)
Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponyahelynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek."

Izajás próféta könyvéből (53,5)
A mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.

Isten végül ott van, ahol nem lenne szabad lennie!

A szeretett Fiú, Isten Szentje az a test, amely ott van felszögezve az átok keresztjére, kiszolgáltatva a szégyennek, két gonosztevő között. A fájdalmak férfija, akitől távol maradunk; az igazat megvallva, ugyanígy távol maradunk a megannyi eltorzult emberi lénytől is, akik keresztezik útjainkat.

Isten Igéje, melyben minden teremtetett, nem több, mint néma és szenvedő test. Emberségünk kegyetlensége ellene támadt, s győzött.

Igen, Isten ott van, ahol nem lenne szabad lennie, s mégis akkora szükségünk van rá, hogy ott legyen!

Azért jött, hogy megossza velünk az életét. „Vegyétek!", mondta szüntelenül, miközben felkínálta gyógyítását a betegeknek, megbocsátását a megtévedt szíveknek, testét a húsvéti vacsorán.

De a kezeink közé került, a halál és az erőszak birodalmába: ez dermeszt kővé minket a világ jelen állásában; és ez kígyózik mindannyiunkban tovább. Ezt jól tudták a tibhirine-i meggyilkolt szerzetesek, akik a kéréshez: „Fegyverezd le őket!", hozzátették a fohászt: „Fegyverezz le minket!"

Szükséges volt, hogy Isten édessége meglátogassa a mi poklunkat, ez volt az egyetlen mód, hogy megszabadítson minket a gonosztól.

Szükséges volt, hogy Jézus Krisztus elhozza Isten végtelen gyöngédségét a világ bűnének a szívébe.

Mindez szükséges volt, hogy Isten életével szemközt a halál meghátráljon s elbukjon, mint olyan ellenség, aki egy nálánál erősebbre talált, s szertefoszlik a semmibe.

Urunk, Istenünk,
fogadd el csöndes dicséretünket.
Mint a királyok, akik szavak nélkül maradtak
a Szenvedő Szolga művével szemközt,
melyet Izajás próféciája nyilatkoztatott ki (ld. 52,15),
mi is döbbenten állunk a Bárány előtt,
akit a mi életünkért és a világ életéért áldoztak fel;
és megvalljuk, hogy sebeid szereztek nekünk gyógyulást.
„Mivel viszonozzam az Úrnak,
ami jót tett velem? [...]
Dicsőítő áldozatot mutatok be neked.
Segítségül hívom az Úr nevét" (Zsolt 116,12.17).

Pater noster...

Bűneinkért meghalt Krisztus,
életünkért feltámadt Krisztus,
kérünk téged, könyörülj rajtunk!

Fac ut ardeat cor meum
in amando Christum Deum,
ut sibi complaceam.

* * *

X. állomás: Jézust kinevetik a kereszten

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,35-39; 4,3.9-11)
A főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett - mondták -, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja." Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!" - mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya." Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is."

„Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré! [...] Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: [angyalai] kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad."

Jézus nem szállhatott volna le a keresztről? Csak nagy nehezen merjük feltenni ezt a kérdést: az evangélium ugyanis a gonoszok szájába adja.

És mégis, üldöz minket ez a kérdés, hiszen mi még mindig a kísértés világának a részei vagyunk, mellyel Jézus a pusztai negyven napja során nézett szembe. Ez a megkísértés szolgálatának az előjátéka és a kezdete: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré, vesd le magad a templom párkányáról, hisz Isten megőrzi azt, aki a barátja."

Amilyen mértékig mi, a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában megkereszteltek követjük őt az útján, a Gonosz kihívásai már nem találnak fogást rajtunk, semmivé válnak, lelepleződik a hazugságuk.

Így felfogjuk annak a „kellett"-nek (Lk 24,26) az elengedhetetlen szükségességét, amelyet Krisztus türelmesen és lángolóan tanít azoknak, akik az emmauszi úton járnak. „Kellett", hogy Krisztus belépjen ebbe az engedelmességbe és ebbe az erőtlenségbe, hogy abban az erőtlenségben érjen el minket, amelybe engedetlenségünk juttatott minket.

Így kezdjük megérteni, hogy „csakis a szenvedő Isten menthet meg", ahogyan Dietrich  Bonhoeffer lelkész írta néhány hónappal a kivégzése előtt, amikor, a maga mélységében tapasztalva meg a rossz hatalmát, ebben az egyszerű és szédítő igazságban foglalta össze a keresztény hitvallást.

Urunk, Istenünk,
ki szabadít meg minket a világ hatalmának csábításaitól?
Ki szabadít meg minket a hazugságok zsarnokságától,
melyek arra visznek, hogy a hatalmasokat magasztaljuk,
és a magunk részéről a hamis dicsőséget kergessük?
Csak te tudod megtéríteni a szíveinket.
Csak te tudod elérni, hogy szeressük az alázat ösvényeit.
Csak te...,
aki kinyilatkoztatod nekünk,
hogy nincs győzelem, hacsak nem a szeretetben,
és hogy minden egyéb nem más,
mint szalma, melyet szertefúj a szél,
tükörkép, mely szertefoszlik a te igazságod előtt.
Kérünk, Urunk,
oszlasd szét a hazugságokat,
melyek arra törnek, hogy uralkodjanak
szíveinken és a világon.
Add, hogy a te utaid szerint éljünk,
hogy a világ felismerje kereszted erejét.

Pater noster...

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Sancta Mater, istud agas,
Crucifixi fige plagas
cordi meo valide.

* * *

XI. állomás: Jézus és édesanyja

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent János könyvéből (19,25-27)
Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!" Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!" Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.

Mária is az út végére ért. Íme, elérkezett az a nap, amelyről az agg Simeon beszélt. Amikor remegő kezeibe vette a gyermeket és hálát adott, titokzatos szavakat ejtett ki, melyek egyszerre hordoztak magukban drámát és reményt, fájdalmat és üdvöt.

„Íme - mondta -, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai" (Lk 2,34-35).

Már az angyal látogatása visszhangozta szívében a hihetetlen üzenetet: Isten az ő életét választotta ki, hogy kibimbóztassa az Izraelnek megígért újdonságot, „amit szem nem látott, fül nem hallott" (1Kor 2,9; vö. Iz 64,3). Ő pedig beleegyezett ebbe az isteni tervbe, amely elkezdte felforgatni testi mivoltát, és amely aztán előre nem látható utakra vezette a méhéből született Fiút. A teljesen szokványos názáreti napok, majd a nyilvános igehirdetés időszaka, amikor helyet kellett teremteni a másik család, a tanítványok számára, azoknak az idegeneknek, akik Jézus számára fivérré, nővérré, anyává lettek. Mária mindezt megőrizte a szívében. Rábízta ezeket a dolgokat hitének hatalmas türelmére.

Ma van a beteljesedés ideje. A penge, amely átszúrja a Fiú oldalát, Mária szívét is átjárja. Ő is alámerül a támaszt nem találó bizalomba, melyben Jézus a legvégsőkig megéli az Atya iránti engedelmességét.

Áll, nem ernyed el. Stabat Mater. Sötétben van, de ott a szívében a bizonyosság, tudja, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Sötétben van, de ott a szívében a bizonyosság, tudja, hogy Jézus az ígéret és annak beteljesülése is.

Mária, Isten anyja és nemzetségünk sarja,
aki anyai módon szülsz minket abban,
akit szültél,
támogasd bennünk a hitet a sötétség idején,
tanítsd meg a minden remény ellenében is élő reményt.
Őrizd meg az egész Egyházat a hűséges virrasztásban,
ahogyan a te hűséged is
alázatosan tanulékony volt Isten gondolataival szemközt,
melyek oda vonzanak minket,
ahová nem is gondolnánk, hogy mehetünk;
amelyek minden előrelátást meghaladó módon
hozzárendelnek minket az üdvösség művéhez.

Pater noster...

Salve, Regina, mater misericordiæ; vita, dulcedo et spes nostra, salve.

Tui Nati vulnerati,
tam dignati pro me pati,
pœnas mecum divide.

* * *

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent János könyvéből (19,28-30.33-35)
[Jézus] tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: „Szomjazom!" Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!" Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét. [...] Amikor Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle. Aki látta, az tett róla tanúságot és igaz a tanúsága. Tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.

Most minden beteljesedett. Jézus véghez vitte megbízatását. Az irgalom küldetéséért jött el az Atyától. Ezt olyan hűséggel teljesítette be, amely elment egészen a szeretet legvégső fokáig. Minden beteljesedett. Jézus az Atya kezeibe ajánlja lelkét.

Igaz, hogy látszólag minden megpecsételődött a halál csöndjében, mely alászáll a Golgotára és az ott felemelt három keresztre. A szenvedésnek ezen a napján, mely a végéhez közeledik, aki csak arra jár az úton, semmi mást nem gondolhat, mint hogy Jézus kudarcot vallott. Csődöt mondott a remény, mely oly sokakat fellelkesített, megvigasztalta a szegényeket, enyhülést hozott a megalázottaknak, s megértette a  tanítványokkal, hogy elérkezett az idő, amikor Isten megvalósítja a próféták által meghirdetett ígéreteket. Mindez látszólag elveszett, megsemmisült, összeomlott.

Mindazonáltal János evangélista még az oly nagy kiábrándulás közepette is egy apró részletre szögezi a tekintetünket, s ünnepélyességgel időzik el ennél. Víz és vér folyt a Megfeszített oldalából. Micsoda döbbenet! A katona lándzsája által nyitott seb utat nyit a víznek és a vérnek, amelyek életről és születésről beszélnek.

Az üzenet nagyon diszkrét, mégis beszédes azoknak a szíveknek, akik még emlékeznek kicsit. Jézus testéből fakad fel az a forrás, amelyet a próféta a Templomból kifolyni látott. A forrás, mely növekszik s hatalmas folyammá válik, melynek vizei meggyógyítanak és termékennyé tesznek mindent, amit útjuk közben érintenek. Nem nevezte Jézus maga is egyszer új templomnak a testét? És a „szövetség vére" kíséri a vizet. Nem azt mondta Jézus, hogy a teste és a vére az örök élet étele?

Úr Jézus,
a húsvéti misztérium ezen szent napjai során
újítsd meg bennünk keresztségünk örömét.
Amikor szemléljük az oldaladból fakadó vizet és vért,
taníts meg minket, hogy felismerjük,
milyen forrásból fakad az életünk,
milyen szeretetből épül fel az Egyházad,
milyen, a világban megosztandó reményre választottál ki
és hívtál meg minket!
Itt van, Jézus oldalából előtörve,
az élet forrása, mely megmossa az egész világegyetemet.
Keresztségünk legyen számunkra az egyetlen dicsőség,
csodálattal eltelt hálaadástól kísérve.

Pater noster...

Méltó a Bárány, akit megöltek,
hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség,
az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás, mindörökkön örökké.

Vidit suum dulcem Natum
moriendo desolatum,
dum emisit spiritum.

* * *

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,53)
[Arimateai József] levette a keresztről, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki.

A figyelmesség és a tisztelet gesztusai Jézus meggyalázott és megalázott testével szemben. A kereszt alatt ott áll néhány ember. Az arimateai származású Józsefről, aki „jó és igaz" ember (Lk 23,50), s elkéri a testet Pilátustól, Szent Lukács számol be. Nikodémust, aki éjnek idején ment el Jézushoz, Szent János teszi hozzá; néhány elszántan hűséges asszony pedig szemmel követi a történéseket. 

Az Egyház elmélkedése hozzájuk társította Szűz Máriát, aki maga is valószínűleg jelen volt ebben a pillanatban.

Mária, az irgalmasság Anyja, aki a karjaiba veszi a testéből született testet, melyet gyöngéden, finoman kísért az évek során, mindig is anyaként gondoskodik a fiáról.

Immár hatalmas a test, amelyet ölébe vesz, legalábbis fájdalmának a mértéke szerint, a szeretet szenvedéséből születő új teremtésnek a mértéke szerint, amely átjárta a fiú és az anya szívét.

A nagy csöndben, mely leszállt a katonák ordítása, a járókelők csúfolódása és a keresztre feszítés zajai után, most minden gesztus tiszteletteljes szelídségről, kedvességről beszél.

József leemeli a testet, amely élettelenül hever a karjaiban. Lenvászonba csavarja, elhelyezi a teljesen új sírba, mely a közelben fekvő kertben várja lakóját.

Jézust kiragadták gyilkosai kezéből. Most már, a halálban, gyöngéd és együtt érző kezek őrzik.

A gyilkos emberek erőszakja messzire húzódott. A gyöngédség lépett a gyötrelem helyébe.

Isten s a hozzá tartozó emberek gyöngédsége ez, azoké a szelíd szíveké, melyeknek egy napon Jézus megígérte, hogy övék lesz a föld. Ez a teremtés és az istenképű ember őseredeti gyöngédsége. A végsőkig kitartó gyöngédség, amikor majd felszárad minden könny, amikor a farkas együtt fog lakni a báránnyal, hogy Isten ismerete eljusson minden testhez (ld. Iz 11,6.9).

Ó Mária, ne sírj már:
a te Fiad, a mi Urunk,
békében aludt el.
Atyja pedig, dicsőségében, megnyitja az élet kapuit!
Ó Mária, örvendezz: a feltámadott Jézus legyőzte a halált!

Pater noster...

Lefekszem hát és békében alszom,
hiszen te békét adsz nekem, Uram!

Fac me tecum pie flere,
Crucifixo condolere,
donec ego vixero.

* * *

XIV. állomás: Jézus testét a sírba helyezik

℣ Adoramus te, Christe, et benedicimus tibi.
℟ Quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.

Szent Lukács könyvéből (23,55-56)
A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.

Elmentek az asszonyok. Akit kísértek, akivel merészen és ügybuzgón járták Galilea útjait, az nincs többé. Ma este nem ad társul melléjük egyebet, mint sírjának és a lepelnek a beléjük vésődött képét, melyen most teste nyugszik. Szegény és mégis értékes emléke ez a semmibe tűnt lázas napoknak. Magány és csönd. Emellett közeledik még a sabbat is, mely arra hívja meg Izraelt, hogy hagyjon fel a munkával, miként Isten is megpihent, mikor elkészült a teremtés, mely áldásával nyerte el beteljesülését.

Ma egy másik beteljesedésről van szó; most még rejtett és hozzáférhetetlen. Sabbat, melyen ma mozdulatlannak kell maradni, a könnyek által elfátyolozott szív és emlékezet összeszedettségében. És előkészítve az illatszereket és keneteket, melyekkel a végső tiszteletüket róják majd le a test előtt, másnap, jókor reggel.

Ezzel a gesztussal azonban csupán arra készülnek, hogy bebalzsamozzák a reményüket? És mi a helyzet akkor, hogyha Isten olyan választ készített aggodalmukra, amelyet nem tudnak sem belátni, de még elképzelni, megsejteni sem... Egy üres sír felfedezése... az üzenet, miszerint ő nincs már ott, mivel feltépte a halál kapuit...

Urunk, Istenünk,
méltóztass meglátni és megáldani
az asszonyok minden gesztusát,
melyekkel tiszteletet adnak világunkban
a testek törékenységének,
amelyeket gyöngédséggel és tisztelettel vesznek körül.
Minket pedig, akik elkísértünk téged
ezen a szeretetteljes úton, egészen a végsőkig,
méltóztassál megőrizni, az evangéliumi asszonyokkal együtt,
az imádságban és a várakozásban,
melyekről tudjuk, hogy meghallgatást nyernek
Jézus feltámadásában,
amelynek megünneplésére
a húsvétéj kitörő örömével készül Egyházad.

Pater noster...

Övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké! Ámen!

Quando corpus morietur,
fac ut animæ donetur
Paradisi gloria.
Amen.

Fordította: Török Csaba

Fotó: News.va

Magyar Kurír