Katona Csaba: Haynautól a nemzeti kormányig – út a kiegyezéshez

A februári pátens Forrás: mnl.gov.huA februári pátens Forrás: mnl.gov.huAugusz Antal helytartóhelyettes fölkérte báró Eötvös Józsefet, mondjon ötletet az országjáró körútja során Pestről Budára érkező uralkodó fogadására, mégpedig olyat, ami nem kerül sokba, de a királyt meglepi, és a népnek örömet szerez. Mire Eötvös azt javasolta, hogy a Lánchíd hídfőjénél a két oszlopra akasztassa fel Protmann rendőrfőnököt, illetve magát: ez nem kerül semmibe, a király meglepődik, a nép pedig örül. Katona Csaba történész írása a kiegyezéshez vezető bel- és külpolitikai folyamatokról az mta.hu cikksorozatában.

1849. november 20-án Julius von Haynau táborszernagy átadta a forgalomnak a Lánchidat. Még fájdalmasan lüktetett a megtorlások (az október 6-ai kivégzések) emléke, de az ország már éledezett: 1849. december 21-én táblás ház előtt tartották Szigligeti Ede Liliomfijának ősbemutatóját. Nem egészen két évvel később, 1851. augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel kerek évfordulóján Écsy László balatonfüredi fürdőigazgató kellő érzéketlenséggel másolta be naplójába a gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzésében döntő szerepet játszó Franz Kempen von Fichtenstammnak szóló levelét, megköszönve, hogy a fürdőt használta.

Abszolutizmus pozitívumokkal

E néhány esemény aligha illik abba a képbe, ami a rendszerváltás előtt a legtöbb emberben élt a forradalom leverését követő időkről, fekete-fehérben látva a múltat, hősökre és árulókra osztva az események szereplőit. A történéseket meghatározó, illetve az azokra reflektáló emberi döntések, magatartásformák mögött rejlő egyéni motívumok megértésének árnyaltabb feltárása nem volt jellemző. Ezt az egyoldalú gondolkodást erősítette a Monarchia idejéig visszanyúló magyar szépirodalmi hagyomány is.

Pedig a kiegyezéshez vezető út és Magyarország története csak roppant összetett folyamatként írható le. 1851 végén az ún. szilveszteri pátens révén meghirdették az abszolutizmust. A király kezében összpontosult a kormányzás. Az uralkodó Magyarországot a „jogeljátszás elméletére" (Verwirkungstheorie) alapozva be akarta olvasztani összbirodalmába (Gesamtmonarchie). Ennek elvi alapja az volt, hogy a király ellen fegyvert fogó magyarság elvesztette („eljátszotta") jogait, így az uralkodónak nem kell a magyar alkotmányt figyelembe vennie.

A megyei és városi önkormányzatok megszűntek, közigazgatásilag leválasztották Horvátországot és Erdélyt, Magyarország megmaradt területét pedig öt polgári kerületre (districtus) osztották fel: Pest-Buda, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad székhellyel. A Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság is önálló igazgatást kapott, csakúgy, mint a Határőrvidék.

Ugyanakkor dőreség lenne vitatni, hogy az Alexander Bach belügyminiszter és a rendőri szervekért felelős Kempen nevével fémjelzett időszaknak pozitív hozadékai is voltak, hiszen megtartották a forradalom több vívmányát.

A belső vámhatárt 1850-ben eltörölték, bevezették a modern osztrák törvénykönyvet, a nemesség jogi státusza nem állt vissza, felszabadították a jobbágyokat, modernizálták az oktatási rendszert, stb.

Változások és feszültség

Vagyis a közvélekedéssel ellentétben ez az időszak nem a forradalom előtti viszonyok restaurációját hozta magával, hanem erőteljes változásokat. Az országos passzív ellenállásról szóló legendával ellentétben pedig a középfokú hivatalokban sok, 1848-1849-ben (illetve előtte is) aktív szerepet játszó ember dolgozott.

Mindezek ellenére érezhető volt a feszültség: az ország megszállása komoly kiadásokkal járt az adminisztráció számára, hosszú távon nem lehetett fenntartani a rendszert. A hangulatot kiválóan példázza a Degré Alajos által feljegyzett anekdota, miszerint báró Augusz Antal helytartóhelyettes fölkérte báró Eötvös Józsefet, mondjon ötletet az országjáró körútja során Pestről Budára érkező uralkodó fogadására, mégpedig olyat, ami nem kerül sokba, de a királyt meglepi, és a népnek örömet szerez.

Mire Eötvös azt javasolta, hogy a Lánchíd hídfőjénél a két oszlopra akasztassa fel Protmann rendőrfőnököt, illetve magát: ez nem kerül semmibe, a király meglepődik, a nép pedig örül.

Az 1850-es évek végére még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy megoldást kell keresni a továbblépésre: ezt nem csupán a mind nagyobb tekintélyre szert tevő Deák Ferenc körül csoportosuló politikusok tudták, de az uralkodó környezetében is számosan, főleg a magyar arisztokrácia tagjai (pl. gróf Apponyi György). Azt, hogy az erő politikája nem vezethet mindig eredményre, világosan mutatta a protestáns pátens kudarca.

1859. szeptember 1-jén lépett érvénybe a pátens, amely a protestáns egyházak önigazgatását szinte a megszüntetésig korlátozta. Nagyon komoly tiltakozás bontakozott ki, amely a felekezeti mellett nemzeti jelleget is öltött. A kormányzat kemény fellépéssel reagált, az ellenállás így országos méretűvé duzzadt. De 1859-re már megrendült a Habsburg-ház helyzete: Solferinónál június 24-én vereséget szenvedtek csapatai a szárd-francia-osztrák háború döntő ütközetében, majd a november 10-i zürichi béke értelmében lemondtak Lombardiáról.

Ekkorra Bach bukott ember volt, augusztus 22-én menesztette az uralkodó a belügyminiszteri posztról. A következő év május 11-én szállt partra Garibaldi Marsalánál, és folytatódott az olasz egység megvalósulása gróf Camillo Benso di Cavour miniszterelnök vezetésével. Itthon egymást követték a nemzeti érzelmekre alapozott emlékünnepélyek (Zrínyi, Vörösmarty, Kisfaludy stb. tiszteletére), majd 1860. március 15-én tartották Pesten azt a forradalmi megemlékezést, amely csendőrsortűzbe torkollott, és ami miatt Forinyák Géza egyetemi hallgató az életével fizetett. Pár nappal az ő halála után vetett véget az életének gróf Széchenyi István a személye körül az Ein Blick megjelenése után felerősödött zaklatások közepette. Az uralkodó végül 1860. május 15-én visszavonta a pátenst, a protestáns egyházakat visszahelyezte 1848 előtt élvezett jogaikba. A 48-as, függetlenségi szellemiség azonban továbbra is országszerte magas hőfokon égett, ami a divatban, a magyaros viselet elterjedésében is megmutatkozott.

Az uralkodó lép

A helyzet tehát pattanásig feszült, amit a korábbiaktól eltérő eszközökkel óhajtott orvosolni Ferenc József: 1860. október 20-án az októberi diplomával, 1861. február 26-án a februári pátenssel állt elő, 1861 áprilisára pedig összehívták a magyar országgyűlést, hogy legitimizálja az utóbbit.

Az októberi diploma állami alaptörvény lett volna, amely a végrehajtó és a törvényhozó hatalom irányítását az uralkodó kezében hagyja, de úgy, hogy hatalmát alkotmányos intézmények révén gyakorolja, a végrehajtó hatalom központi szerve pedig a birodalmi kormány marad. Az ország közigazgatásában részleges önállóságot biztosított, így magában foglalta az 1848 előtti Magyar Kancellária és a Helytartótanács visszaállítását, továbbá az országgyűlés összehìvását, ám a pénzügy a Birodalmi Tanács hatáskörében, míg a hadügy és a külügy az uralkodó kezében maradt volna.

Az abszolutisztikus, föderalisztikus és alkotmányos elemeket ötvöző diploma általános elutasításba ütközött, így a centralizáló törekvéseket mutató februári pátens következett. E szerint kétkamarás birodalmi gyűlést hívtak volna össze, amely törvényhozói jogokkal bír. E birodalmi gyűlés a tartományi gyűlések - a magyar országgyűlést is beleértve - fölött állt volna. Változatlanul az uralkodó joga maradt volna a külügy és a hadügy irányítása.

Az országgyűlés nem támogatta a javaslatot: a vita akörül bontakozott ki, hogy a nemleges választ felirati formában küldjék-e meg, vagy - mivel Ferenc Józsefet nem tekintették törvényes királynak - határozatként.

Előbbi nézet képviselői a Deák Ferenc vezette ún. Felirati Párt, utóbbié pedig a gróf Teleki László irányította Határozati Párt soraiban tömörültek. Amikor május 7-én Teleki László öngyilkosságot követett el, már tudni lehetett, hogy a Felirati Párt vitte sikerre ügyét, de mindez hiábavalónak bizonyult: Anton von Schmerling, aki 1860. december 13-ától volt államminiszter, a feliratot nem fogadta el.

A pesti Angol Királynő Szállodában élő Deák a Schmerling-provizórium idején várakozó álláspontra helyezkedett híveivel, a korábbi centralistákkal (Eötvös József, Trefort Ágoston, Szalay László stb.) együtt.

A végső lökés: a húsvéti cikk és Königgrätz

A másik félben is dolgozott a hajlandóság a kiegyezésre: gróf Apponyi György országbíró még 1862-ben, a Pragmatica Sanctióra és az 1848. évi áprilisi törvényekre alapozva dolgozta ki javaslatát, hangoztatva a külügy, a hadügy és a pénzügy közös kezelését, az országgyűlés fontosságát. 1865 áprilisában aztán Deák Ferenc (miután előző évben már folytak tárgyalások) megjelentette húsvéti cikkét, amely új fejezetet nyitott a kiegyezés felé vezető tárgyalásokban „uralkodó és nemzet között". Ebben leszögezte, hogy ha az alkotmányosság visszaáll, és a hadügy, a külügy, valamint az ezek fedezésére szolgáló pénzügy közös lesz, a magyar fél hajlandó megbékélni.

Ferenc József 1865 júniusában menesztette a kudarcot valló Schmerlinget, majd decemberben összeült a magyar országgyűlés. A tárgyalásoknak végső lökést az adott, hogy a Poroszországgal háborúba keveredő Ferenc József csapatai 1866. július 3-án Königgrätznél vereséget szenvedtek.

Így az augusztus 23-i prágai békében le kellett mondani a nagynémet álmokról, majd október 3-án a bécsi békében rögzítették Velence és Friuli tartományok elvesztését. A magyar országgyűlésben a cél viszont egyértelműen az volt, hogy a kiegyezés (ahogy akkor hívták: kiegyenlítés) törvényes hátterét készítsék elő, e törekvések pedig 1867-re sikerre is vezettek. A kiegyezés előnyeire hamarosan a legtöbben természetes dologként tekintettek, ahogy arra Arany János Hinc illae című versében kellő iróniával rámutatott: „Haynaunál, Bachnál gonoszabb e nemzeti kormány, Ez csak üvölteni hágy: az hivatalt is adott."

Az eredeti írás megjelent:

http://mta.hu/tudomany_hirei/haynautol-a-nemzeti-kormanyig-ut-a-kiegyezeshez-107573