A legjobbat, csakis a legjobbat

 

A közelmúltban egy ipari múzeum raktáraiba keveredtem be. Amint végignéztem a tárgyakon, nosztalgia támadt bennem egy olyan kor iránt, amelyet csak hallomásból ismerek.

Boldog békeévek! Amikor még becsülete volt a tisztes iparosmunkának... Akik régen készítették mindennapi munkaeszközeinket, az örökkévalóságnak alkottak. Nálam is üzemel egy, a húszas évekből származó dugóhúzó. Az egyszerű szerkezet jobban működik, mint számos korszerű testvére. De ugyanezt el lehet mondani sok más régi, ma is használt eszközre. Egykori kémiatanárom kurblis számológéppel büszkélkedett, amely a harmincas évek elejétől szolgálta hűséggel.

A modern ipari társadalomban egyszerre elmúlt e tisztes hagyomány. A tárgyak csak a pillanatnak élnek. Pontosabban csak addig kell élniük és működniük, amíg megveszik őket, s lejár a garancia. Vedd meg és dobd el azonnal! Vajon meddig fog még élni ez a ma már kövületnek számító 486-os masina, amelyen ma írok? Amint kidobtam, szinte bizonyos, hogy a szeméttelepre kerül, veszélyes hulladékként.

Alaposan megváltozott az ipar. Az amerikai művilág, a dobd el és vásárolj újat koncepciója mint valami pestis falja fel világunkat. Instant munka, instant kávé, instant szoftver, instant boldogság.

Mind-mind olyan látszatvilág terméke, amelyik olyan mintha igazi lenne. Pedig amikor egy szoftververzió készen van, s megjelenik a piacon, állítólag már a további kettő-három ott van a páncélokban. Majd jönnek. Amikor megéri a forgalmazónak. A piacra dobás előtt a termék végleges elkészítése a marketingesek és az értékelemzők hadának jutott. Immár ők határozzák meg, mit kell megvenni, mit kell fogyasztani. Vásárolj, vásárolj, és fizess. Ha nem tennéd, elér a törvény mindent látó, ellenőrző-büntető keze. A minden határon túl kiterjesztett szerzői jogok, az eredeti szerepét vesztett szabadalmi törvénykezés - hol már maga a gondolatcsíra is védelmet élvez, és nem csak a konkrét megoldás -, s végül az ezt ellenőrző Police Aided Sales, azaz a rendőrileg segített eladás intézménye, mind-mind a valódi érték helyett a műértékek felé tereli az egyre butább fogyasztót. Buta, mert azzá teszik, azzá nevelik a reklámok, ahol minden szép, minden csillogó.

A hatvanas évek amerikai sztár-közgazdásza volt Vance Packard. A világ közgazdasági irodalmában talán ő az egyetlen olyan szerző, aki nem valami akadémikus felsőbbrendűségből szemléli a világot. Akkoriban írta meg a magyarul is megjelent Tékozló társadalom című könyvét, amely a marketing és a fogyasztói mentalitás irracionalitására hívta fel a figyelmet.

Mit is mond Packard ebben a könyvében?

Csak annyit, hogy az eladásban már nem számít a minőség. Kizárólag marketingkérdés minden. Csupán azt, hogy a termék - ő még érthetően csak áruról és nem szellemi termékről beszélt - addig és csak addig működjön, ameddig azt a marketing- és a szavatossági jog előírja. Hiába lehetne valóban jó eszközöket készíteni, a marketingszabályok nem engedik. Ugyanis folyamatos bevételre vágynak egy-egy termékből is. Ha pedig jó terméket adnának el, azt generációk használhatnák. És akkor nem vesznek újat, nem javíttatnak a márkaszervizekkel.

Minderről önkéntelenül a mostanság játszott James Bond-film egyik poénja jut az eszembe. Jelentenek a médiacézárnak, s a szoftveres kereskedelmi csoport vezetője kerül sorra: „Igen, természetesen forgalomban van már az új programunk. Az utasítás szerint tele van

hibákkal, így a rövidesen megjelenő újabb verziót is mindenki meg fogja vásárolni." Csak azt tudnám, hogy a szakmai közönség miért éppen ennél a poénnál dőlt a nevetéstől?

Az eredeti megjelent 1999 szeptember