A zöld devolució

 

A mindennapok sorában természetesnek tűnik, hogy a környezetvédelem érceit figyelembe veszik. Így van ez a számítástechnikában is., hiszen tudnivaló, hogy az eldobott számítógépe veszélyes hulladéknak számít.(Ezért is importálunk egyre nagyobb mennyiségben a szegények PC-jeként nyugaton kidobott, de használható számítástechnikai eszközöket....)

Az idő azonban jó pár törekvést - érdekes módon csak itt, no meg az autóiparban alaposan megváltoztatott. Régi idei volt, hogy ezek az eszközök olyan anyagokból legyenek megkonstruálva, amelyek élettartamuk lejárta után maradék nélkül újra feldolgozhatóak lesznek. A törekvések sajnos csak részben váltak valóra. Ennek több oka van, ezek egyik csoportja gazdasági.

Vance Packard az USA vezető közgazdása a hatvanas évek végén írta a Tékozló társadalom című -s annak idején meglehetősen gyorsan magyarul is megjelent - könyvét, amelyben a fogyasztói társadalom alapjait fektette le. A megtervezett elavulás, amely a fogyasztói társadalom alapja kialakított olyan fogyasztói kategóriákat, ahol a szerviz és javítás ismeretlen fogalommá vált. Vedd meg, adott ideig használd majd dobd el szemlélete lehetővé tette sok területen a tervezést, és ehhez a környezetbarát, ámbár silányabb anyagok és technológiák alkalmazása tervezhetővé vált.

A másik irány Németországból érkezett. A német bürokraták a nem éppen élenjáró német számítógépipar védelmében kitalálták a zöld PC koncepcióját. Itt olyan anyagokat és technológiákat alkalmaztak, - kerül, amibe kerül alapon, - amelyek a tajvani cégek számára nem voltak kifizetődőek. Ugyanakkor kormánytenderek során előírták, hogy csak ennek megfelelő gépek kerülhetnek beszerzésre. A Siemens PC gyártása ennen az időszakban futott fel. A mesterséges boom azonban nem volt hosszú ideig tartható. Olyannyira, hogy utána ezt az üzletágat a cég többször, sikertelenül próbálta eladni.

A PC-k építése során ugyanis vannak olyan dolgok, hol figyelembe lehet venni, és olyanok is, ahol nem a környezetvédelmi kívánalmakat. A nyomtatott áramkori lapok, a megjelenítők és az integrált áramkörök technológiája az, ahol keveset lehet változtatni. Itt főként az energetikai hatékonyság, mint megvalósítható cél lehet középpontban. Ugyanakkor ehhez más, inkább üzleti megfontolások is járulnak. Ilyen például a már régen létező, nagykapacitású szilárdtest tárolók visszatartása a polgári ipartól. Helyette ott van a hagyományos merevlemez, a maga nagy anyagfelhasználásával Ugyanakkor nagyon jól beállítható ezek élettartama, míg a félvezetőknél trükközni kell ennek megvalósítására. Példák erre azok, a különben veszélyes hulladéknak minősülő Dallas-chipek, ahol a chip tokozáson belül található az elem, ami a nem felejtő memóriák áramellátását biztosítja. Ilyen található például a rádiótelefonokban, ez tárolja az óra információt és futtatja az óra programját,  akkor is, amikor nincs rajta akku...

A környezetvédelem itt egyetlen dolgot tudott elérni. Kiszorultak azok a radioaktív elemmel hajtott alaplapok, amelyek a katonai technológiából átmenve a polgári életbe pár évig uralták a drága számítástechnikai eszközök piacát. Itt általában egy szívritmus-szabályozókban is használatos plutónium elem biztosította a setup-memória és az óra tápáramellátását. Magyarországra ezekből csak elvétve került be egy-egy darab, hiszen akkor szigorú embargó volt, és a rendszer plutóniumot tartalmazott, igaz nagyon keveset.

A folyadékkristályos megjelenítők esetében sincsen helye környezetvédelmi megfontolásoknak. Ugyanis a környezetbarát technológia és a használható folyadékkristályos megjelenítő két külön kategória. Még a németeknek is a környezetbarát programjuk idején külön technológiával dolgozó zárt üzemet kellett létrehozniuk a folyadékkristályos megjelenítők megsemmisítésére.

Az elektronika az, ami nem tűri az alkut. A készülékházak körében a vegyes típusú anyagok alkalmazása az, amit a környezetvédelem nem enged. Ugyanis a szendvicsszerkezetű anyagok nem választhatók szét egyszerűen, vagy egyáltalán komponensekre. Az eredmény itt is egy eléggé rossz kompromisszum, a pattintható házak és a legfurcsább szerkezetek, ahol a fém és az egyes műanyagtípusok egyszerűen kézzel szétpattinthatók. Az egész a szerelhetőség rovására ment.

Ugyanakkor a technika mintha megismételné önmagát. A gyártók kezdenek rájönni arra, hogy a műanyag nem mindig az igazi. Kezdenek visszatérni a fémekhez. A számítógépházaknál a műanyag bőr alatt sokszor fémhéjat találunk, de szép lassan visszaszivárog a fémház egyes eszközeikbe, különösen azokba, ahol a jó rádiófrekvenciás árnyékolás vagy a mechanikai szilárdság fontos. Az Ericcson telefonok fémháza, egyes laptopok titánötvözetből készült háza nem csak ezen eszközök mechanikai szilárdságát növeli. Hanem csökkenti az előállítási költségeket. Sőt, bármilyen furcsa az eszközök súlyát.

Napjainkra egyre többet tudunk a fémekről. Megmunkálásuk bizonyos fémötvözetek esetében nem igényel bonyolultabb technológiát, mint a precíziós fröccsöntés vagy préselés, ami a mindennapok technológiája már ma is.

Ugyanakkor van egy gond: az eszközök egy részére nem alkalmazható Vance Packard megtervezett elavulási szabálya stiklik nélkül. Az eszköz ha rendesen megcsináljak születésénél fogva tartós. Ezt azután le kell rontani annyira, hogy adott időszak után a felhasználó kénytelen legyen újabbat venni, a piaci banki gépezetet táplálandó. Nem véletlen, hogy a számítástechnika fejlődése nem csak technológia kérdés, piaci marketing kérdés sőt csakis az. Így a felhasználói érdekek éppen úgy, mint a környezetvédelemé háttérbe szorulnak. Ha megfigyeljük a számítástechnikai és egyéb elektronikus eszközök történetét - és most tegyük csak ezt, hiszen ezzel, dolgozunk, ehhez értünk - akkor láthatjuk, igencsak sok felesleges lépést tett meg az ipar.

Ezen lépések csupán marketing által diktált szempontokon alapulnak. Ki lehetett volna szinte minden második processzorgenerációt hagyni, ki lehetett volna sok lépést hagyni a szórakoztató elektronika történetéből is. De egy technológia vagy túl jó volt - mint ahogy bánják az MP3 formátum elengedői azt, hogy ezt megtették - vagy az elaprózás, a piaci választék biztosítása tette szükségessé a pénzek lecsapolására. Ugyanis, ha megnézünk jó pár szórakoztató elektronikai terméket áramkörszinten, sokszor kiderül: az olcsóbb és a drágább változat teljesen azonos. Csupán az olcsóbba minőségrontó alkatrészeket építettek be. Nem véletlen, hogy a valódi szervizkönyvek immár a nagy márkák féltett titkai, miként Amerikában azt is üldözik, ha valaki egy javíthatatlannak tervezett eszközt megjavít, vagy egy olcsóbbat a drágább képességeivel ruház fel.

A környezetet nem a technológia rombolja. Az a szemlélet a romboló, amely kiirthatatlan: a megtervezett elavulás technológiája, amely adott termékciklusokkal és termékválasztékkal számol. Nem valódi választékról van itt sohasem szó, csak és csupán arról, hogy egy meglévő technológiát mennyire rontanak le, hogy ugyanabból a teljes termékpaletta kiállítható legyen.

A digitális technológia akarata ellenére így vált környezetünk szennyezőjévé. A világon használhatatlan szórakoztató elektronikai eszközök, kiöregedett számítógépek hekatombái halmozódnak fel. Miként az amerikai ipar házakat és gyárakat is pár évre épít, ezen eszközök is így készülnek. S mit lehet tenni ezekkel a korszerűtlenné tett eszközökkel? Ilyenkor jön a jól bevált recept, el lehet adni fejlődő országok kispénzű embereinek. Nem véletlen, hogy ezen eszközök importja és forgalmazása igen jó bolt. Még Magyarországon is. Arról elfelejtkezünk, hogy ez lényegében a legveszélyesebb hulladék importja. A megsemmisítés költsége ugyanis a mienk lesz. Vagy pedig pár év múlva ugyanúgy hagyjuk el árokparton, mint az olcsó de lekopott újrafutózott autógumit, vagy a kiöregedett ólomakkumulátorokat.

Kis János

Az eredeti megjelent 2000 augusztus 28.