Kórház: Egyenes út a halálhoz

Édesanyám 85 évesen saját lakásában élt. Szellemileg teljesen friss volt, keresztrejtvényfejtéssel, olvasással és TV nézéssel kötötte le magát. A mozgás nehezen ment számára, fájtak az izületei. Mi, a gyerekei (én a lánya és a bátyám) segítettünk neki az élethez szükséges dolgokban. Bevásároltunk, mostunk, takarítottunk, segítettem fürdeni, csekket fizettünk be, gyógyszert írattunk, patikába jártunk stb.

Az ünnepeket felváltva töltötte a bátyámnál vagy nálam. Az idén sem volt másképpen.

Csak miután a bátyám hazavitte tőlük, nagyon nehezen tudott már felmenni a 2. emeletre. Másnap reggel mentem hozzá én, panaszkodott, hogy az éjszaka rosszul volt. A bátyámnak telefonon már azt is mondta, hogy fájt a válla. Annyira gyenge volt, hogy nem tudott felkelni, még a szobavécét is nehezen tudta használni. Kihívtuk a háziorvost, aki beutalta az István kórházba. Bár csak ne engedtük volna!

A belosztály második emeletére került. Itt azonnal vért vettek tőle és felhelyeztek egy katétert, hogy ne legyen probléma a WC-re járással. Miután elhelyezkedett, segítettem neki megvacsorázni, jóízűen evett és ivott. Este hagytam ott azzal az ígérettel, hogy reggel munka előtt beugrom hozzá.

Reggel nem volt az ágyában. A szobatársa mondta, hogy éjszaka levitték az őrzőbe. Azonnal rohantam le. Anyukám papucs és köntös nélkül, elég zavart állapotban ült egy tolókocsiban. Nekem esett egy nővér, hogy miért nem hoztunk Anyukámmal holmit. Rohantam fel, aztán le a papuccsal és köntössel. Közben bevitték az EKG-ra. Visszamentem a többi holmijáért és átköltöztettem az új helyére. Kiderült, hogy infarktusa volt, azért fájt a karja is és azért volt olyan gyenge. Ezt egy fiatal doktornő közölte velem és azt is mondta kérdésemre, hogy nincs Anyu életveszélyben. Dolgoznom kellett menni. Ott kellett őt hagynom. Azt hittem jó helyen van. Munka után megint bementem. Panaszkodott, hogy nagyon szomjas és nem tudja elérni a poharát, nincs ereje inni. Mindenféle trükkel próbálkoztam, hogy tudjon inni. Szívószáltól kezdve a szopókás palackig. De egyedül nem ment neki. A déli gyógyszerek az asztalán, senki nem adta be. Az ebédje az asztalán, senki nem etette meg! És ez végig így volt a két hét alatt, amíg bent volt. Az őrzőben folyamatos jövés-menés volt, folyton csöngött valamelyik dolgozónak a mobilja, valamint hangos beszéd és nevetgélés zavarta az ott fekvő betegeket. Vegyesen feküdtek nők és férfiak, de a függönyök nem voltak behúzva az ágyak között..

Mikor a bátyám is érdeklődött a doktornőtől Anyu állapotáról, ő azt mondta: a hölgyet (már mint engem) már tájékoztatta, kérdezze meg tőlem.

 

Anyu azon aggódott mi lesz ha majd nagy vécéznie kell. Mondtam, hogy szóljon a nővérnek, majd hoz ágytálat.

Este megetettem, beadtam a gyógyszereit és elköszöntem tőle.

Másnap reggel munka előtt megint bementem hozzá.. Félrebeszélt. Azt mesélte, hogy egy külföldön élő rokonunk fürdette meg éjszaka, nagyon durva volt vele, össze-vissza rángatta. Megrémültem. Szóltam a nővérnek, hogy félrebeszél. Mondta, hogy előfordul az ilyen idős embereknél, és okozhatja a folyadék hiány is. Később Anyu egy kicsit kitisztult és elmondta, hogy éjszak kérnie kellett ágytálat, de mire jöttek már késő volt. A nővér kiabált vele, hogy nem érti hogyan tudta így kikenni magát „szarral". Tény, hogy még a körme alatt is volt, én tettem rendbe. Megreggeliztettem, beadtam a gyógyszereit és mentem dolgozni. Továbbra is olyan gyenge volt, hogy nem tudott egyedül inni. Kértem a nővért adjon neki néha inni. Mint kiderült hiába.

5 nap után visszakerült a belosztályra, nem pont oda ahol előtte volt, egy emelettel lejjebb. Beszéltem az ottani doktornővel, aki nagyon kedvesen tájékoztatott a helyzetről. Ő is elmondta, hogy sok folyadékra van szüksége Anyunak, adnak majd vért is neki és járni fog hozzá gyógytornász, aki megpróbálja talpra állítani. Nagyon bizakodó voltam.

Enni, inni, gyógyszert bevenni itt sem segítettek neki. Pelenkát (mert már az volt rajta) is csak akkor cseréltek, ha szóltam. Viszont minden reggel tiszta hálóingben volt, mert lemosdatták hajnalban. Itt is panaszkodott a durvaságra. Magyaráztam neki, hogy ezt csak ő érzi úgy, mert érzékenyek a tagjai. Naponta háromszor voltam nála. Reggel munka előtt, ekkor megreggeliztettem, beadtam a gyógyszert. Délután 3 felé, megetettem azzal amit vittem neki, mert az ebédet már elvitték. Harmadszorra este mentem, vacsoráztatni, gyógyszert beadni, szólni a pelenkázásért. Ekkor kezdtem pénzt adni a nővéreknek. Kapott a délelőttös, a délutános, az éjszakás- 1000-1000 forintot. Minden nap. De ettől még nem kapott Anyu sem inni, sem enni, sem tiszta pelenkát.

A gyógytornász annyit tett, hogy kiültette az ágy szélére. Lába alá kapott egy zsámolyt, hátát pedig egy székkel támasztották meg. Ez jó is lett volna, csak hogy ott hagyta hosszú időre. A végén már majdnem lefordult az ágyról, annyira elfáradt, a szobatársa szólt, hogy a néni mindjárt le fog esni, ekkor fektették vissza.

Egyik délután Anyu nagyon jól volt. Olyan volt mint régen. Teljesen tiszta volt a tudata, el tudtam mondani neki, hogy infarktusa volt, meg hogy nagyon megijedtem, mert félrebeszélt. Nevetgéltünk is. Levágtam a körmét, bekentem a lábait gyógykrémmel, megitattam, megetettem és boldogan mentem haza. Este mikor visszamentem, megint furcsa volt. Mondta, hogy nem tudja, mi van vele, de olyan ideges. Szóltam a nővérnek, ő adott egy Frontin tablettát, hogy adjam be Anyunak. Beadtam, megvacsoráztattam, bár nem nagyon akart enni.

Mondtam neki, hogy aludjon, majd reggel jövök.

Reggel a nővér fogadott a folyosón, hogy jó hogy lát, volt egy „kis" probléma az éjszaka. Anyukám agyembóliát kapott. Rohanok be a szobába. Oxigén maszk volt rajta és infúzió bekötve. Meredten nézett egy irányba, és hiába szóltam hozzá nem reagált.

 

Megkerestem a doktornőt, aki tájékoztatott, hogy Anyu éber kómában van és az agyának olyan nagy része károsodott, és a szíve is olyan gyenge hogy már nem fog rendbe jönni és készüljek el a legrosszabbra, mert ennek az állapotnak hamarosan vége lesz ...

 

Innentől nem mentem dolgozni, kiírattam magam betegállományba. Bár hamarabb tettem volna és maradtam volna mellette a kórházban és segítettem volna egész nap!!

Mellette voltam szinte egész nap. Csak néztem és fogtam a kezét. Zihálva, erőlködve a nyitott száján át vette a levegőt. Nem nézett rám, a szeme meredten a falra szegeződött. Úgy tűnt nem érzékel semmit. Néha erőlködve próbált felköhögni valamit, ilyenkor látszott hogy szenved. Kiderült, hogy ezt a valamit le lehetett volna szívni, ott is volt a készülék, de csak miután rákérdeztem, akkor tették meg.

 

Kértem, hogy tegyék külön szobába, kifizetjük. Azt mondták nincs hely. A másik három beteg jelenléte mellett kellett ülnöm a napokig haldokló Édesanyám mellett.

Két nap után levették róla az oxigén maszkot és infúziót sem kapott. Adtak valami folyadékot, amivel a száját kenegethettem, hogy ne legyen annyira kiszáradva. Elfogadtam, hogy meg fog halni és imádkoztam, hogy ez következzen be minél hamarabb. Innen még 5 napig élt.

Január 17.-én fél egykor elmentem, hogy innivalót vegyek magamnak. Mikor visszaértem és beléptem a szobába, valami olyan furcsa volt. Először nem tudtam mi az. Aztán rájöttem, hogy Anyu NEM lélegzik. Szóltam a nővérnek. Készítettek egy EKG-t és közölték, hogy meghalt. Kiküldtek, mondván, hogy rendbe kell tenniük. Mikor visszamentem, az ágyon egy csomag volt. A hálóinge ledobva a földre, ő maga pedig bebugyolálva a lepedőjébe.

Ennek az egésznek tényleg így kellett történnie?

Nincs nap, nincs óra, hogy ne látnám magam előtt azt a kicsi csomagot az ágyon.

----------------------------

Szerkesztőségünk megjegyzése: Szinte hasonlóan zajlott le hasonló kurú édesanyám halála. Ezért élt egy évvel tovább, mert sikerült bejuttatni a Zirci Ciszterek Szent Bernát Öregotthonába ahol emberként bántak vele. Végül ott halt meg. De előtte volt egy majdnem két éves pokoljárása. Ennek az volt a lényege - Budapest János Kórház - hogy csak adott napszámig ápolták, és utána dobálták egyik osztályról a másikra mint egy darab rongyot, végül ki. (A kórház igazgató szerint az egyes osztályokon összeszedett áplási napokat össze kell adni. Amikor szállítani kellett az fizetős mentő volt az egyetlen megoldás. Másként már előbb meghalt volna.) Természetesen itt is jelentősen emberfüggő volt az ápolás.... Ahol tisztességesen ellátták az az Országos Gyógyintézeti Központ volt, ahol idős kora ellenére zokszó és komplikációs mentesen az egyik szemén elvégezték a hályogműtétet. Igy legalább utolsó hónapjaiban látott (Amig kínomban nem fordultam hozzájuk, két három éves várolistára irták ki, érezhetően arra számítva előbb meghal....) Ott az idős kor miatt gyakorlatilag azonnal (3 hét) megműtötték.

Johannes

Az eredeti cikk megjelent: http://praxis.blog.hu/2011/05/21/korhaz_egyenes_ut_a_halalhoz