CIA története

Az Egyesült Államok hírszerzése történetének kezdete egészen az első amerikai elnökig, George Washingtonig nyúlik vissza. Ő létesítette az első titkos hírszerző hivatalt az angolok ellen vívott függetlenségi háború idején, sőt ő maga is irányította a felderítő erők munkáját.

De ez a hírszerző hivatal csak a háború ideje alatt működött az ellenséges angol csapatokkal kapcsolatos információk megszerzése céljából. A következő jelentős katonai hírszerzéssel foglalkozó szervezet Abraham Lincoln elnöksége alatt jött létre az Észak és Dél között folyó polgárháború idején. Ekkor alakították meg az elnök személyi biztonságát védelmező mai titkosszolgálat, a Secret Service előfutárát. Ez azonban csődöt mondott - mint ahogy ez későbbi elnökök elleni merényletek esetén többször is előfordult, valószínűleg nem véletlenül -, hiszen 1865-ben Lincolnt meggyilkolták.

 

Az 1880-as években hozták létre az első olyan katonai hírszerző szerveket, amelyek állandóan működtek, nemcsak háború idején. Ekkor még külön szolgálata volt a szárazföldi hadseregnek és a tengerészetnek. Az amerikai hírszerzés szervezete így oszlott meg egészen a második világháború elejéig. A változást a Pearl Harbor elleni japán támadás hozta. A több mint kétezer amerikai katona halálával végződő légicsapás okozta sokk hatására fogalmazódott meg egyértelműen az amerikai politikában az igény egy központosított hírszerző szolgálat létrehozására. Pearl Harbor az akkori hírszerzés totális csődjét jelentette, hiszen amerikai kódfejtők már 1940-ben feltörték a japánok titkos, kódolt üzeneteit, így tudniuk kellett egy várható támadás veszélyéről.

 

Roosevelt 1942-ben létrehozta az OSS nevű szervezetet (Office of Strategic Services - Stratégiai Szolgálatok Irodája), amelynek hivatalosan az volt a feladata, hogy „stratégiai értesüléseket gyűjtsön és elemezzen, különleges feladatokat készítsen elő és hajtson végre". Ez a szervezet tekinthető a CIA elődjének. Közvetlenül a világháború befejezése után az OSS-t feloszlatták, és Truman elnök létrehozta - Roosevelt erősen központosított hírszerző ügynökség kialakítását indítványozó tervének megfelelően - a Nemzeti Hírszerző Hatóságot, amely felügyelete alá rendelték a Központi Hírszerző Csoportot (Central Intelligence Group). Ebből alakult meg az 1947. szeptemberben elfogadott nemzetbiztonsági törvény értelmében a Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency).

 

Ez a törvény teljesen átalakította az amerikai hírszerzés szervezetét, sőt a politikai döntéshozatal terén is jelentős változásokat hozott. A CIA létrehozása egy központosítási folyamat része volt, amelynek keretében a hidegháborús célok érdekében a hadsereget is centralizálták, növelve ezzel a Fehér Ház befolyását. Ekkor állították fel a Nemzetbiztonsági Tanácsot, s ez alá rendelték a Központi Hírszerző Ügynökséget. A CIA feladatait öt pontban fogalmazták meg: „1. A nemzetbiztonságot érintő kérdésekben, valamint a hírszerzés kérdéseiben tanácsadó szerepet töltsön be a Nemzetbiztonsági Tanács mellett. 2. Tegyen ajánlásokat a Nemzetbiztonsági Tanácsnak a hírszerző tevékenység összehangolására. 3. Az ügynökségnek nincs bűnüldözési, rendőrségi vagy belső biztonsági feladata. 4. A CIA elemezze és értékelje a hírszerzés által szerzett értesüléseket, és gondoskodjék arról, hogy azok az illetékes kormányszervek tudomására jussanak. 5. A hírszerző ügynökség teljesítsen másfajta feladatokat is a nemzetbiztonság érdekében, ha erre a Nemzetbiztonsági Tanácstól utasítást kap."

 

A CIA-t az ötödik pontban említett „másfajta feladatok" végzésére való felhatalmazás különbözteti meg a világ bármely részén működő szokványos hírszerző ügynökségektől, amelyek „csak" az államérdekeket védő információk szerzésével, elemzésével, továbbításával foglalkoznak. Ez a pont tulajdonképpen feljogosítja a CIA-t titkos akciók, rejtett hadműveletek végrehajtására, és korlátlan cselekvési lehetőségeket biztosít számára. Ez a bizonyos „másfajta feladatok" teljesítése meglehetősen hasonlít az előd, az OSS „különleges feladatok" előkészítésére és végrehajtására vonatkozó felhatalmazására. Ami nem is meglepő, hiszen a CIA létrehozásában több korábbi OSS alkalmazott vett részt, akiknél annak idején is prioritást élvezett különféle kalandorakciók megtervezése és véghez vitele. A különféle titkos küldetések megszervezése és végrehajtása a kezdetektől fogva eltorzította a CIA működését, előnyben részesítve a „másfajta feladatokat" a hagyományos hírszerzési tevékenységekkel szemben.

 

„...a CIA eredeti küldetése az lett volna, hogy összhangba hozza a különböző minisztériumok és kormányügynökségek hírszerzési, adatgyűjtési tevékenységét. Ennek alapján olyan jelentéseket készítsen, amelyek az ország vezetésének rendelkezésére bocsátják a külpolitika viteléhez szükséges információkat. A CIA azonban az OSS veteránjainak irányítása alá került, és ők másképpen gondolkodtak. A szemükben a frissen megszületett hírszerző ügynökség titkos eszköz volt olyan külpolitikai célok elérésére, amelyeket a diplomácia megengedett módszereivel nem lehet megvalósítani!...A nemzetbiztonsági törvényben szereplő két szó, amely másfajta feladatok végrehajtását is engedélyezi, beláthatatlan következményekre vezetett. Erre a néhány szóra alapítva a CIA az évek során valóságos titkos működési szabályzatot dolgozott ki, amely elnöki parancsokra vagy a Nemzetbiztonsági Tanács utasításaira épült - s amely sokszor éles ellentétben volt a Központi Hírszerző Ügynökséget létrehozó törvény egész szellemével. Ez a néhány szó szabadságot biztosított a CIA számára ahhoz, hogy titkos akciókat hajtson végre, és titokban beleavatkozzék más országok belső ügyeibe. Ez rendszerint a Fehér Ház beleegyezésével történt - és csaknem mindig a kongresszus és mindig az amerikai közvélemény háta mögött."

 

A „Cég" (ahogyan a CIA-t „becézik") az évek folyamán akciók sokaságát hajtotta végre a világ minden táján. Beavatkozásai ártatlan civilek millióinak életébe került. Íme néhány a CIA megannyi bűntette közül. A vietnámi háború alatt a Phoenix hadművelet keretében több mint 20000 ártatlan civilt gyilkoltak meg. A program célja nemcsak azon vietnámiak likvidálása volt, akik veszélyt jelentettek az USA érdekeire, de az ellenzék elnyomása érdekében egész Dél-Vietnám lakosságát terrorizálták. A CIA szervezte meg és - a kokainkereskedelemből származó profitból - finanszírozta a nicaraguai kontrák tevékenységét, akik több tízezer civilt gyilkoltak meg, és a gazdaság összeroppantásával próbálták destabilizálni a legitim sandinista kormányt. A Cég szervezte azt a katonai puccsot 1973-ban Chilében, mely során Salvador Allende törvényesen megválasztott kormányát megdöntve Pinochet diktatúráját segítették hatalomra. Ez a rezsim chileiek ezreit hurcolta el, majd kínozta halálra. A '90-es években a törökországi kurd kisebbség CIA segédletével zajló üldözése során több tízezer ember halt meg, és milliók menekültek el otthonukról.

 

A CIA részt vett több, a hidegháborús történelem meghatározó eseményében. Kubában Fidel Castro forradalmi rendszerének megdöntésére zsoldosokat képezett ki, és vetett be a balul sikerült Disznó-öbölbeli invázió során. Franciaországban De Gaulle tábornok ellen szervezett puccsot. Bolíviában a Cég egyik ügynöke gyilkolta meg a híres forradalmárt, Che Guevarát, Kongóban pedig Lumumba elnököt. Kiképezte, támogatta és fegyverekkel látta el az afgán mudzsáhidokat, emellett akciókat hajtott végre Guatemalában, Iránban, Panamában, Haitin, Indonéziában, a Dominikai Köztársaságban és még ki tudja hány helyen a Föld összes pontján jelen lévő ügynökei révén.

 

A CIA a neve ellenére sosem volt egy hírszerző ügynökség, és ma sem az. A CIA egy titkos fegyver az elnök külpolitikai tanácsadói számára. Működését azonban állandóan hírszerzésként tünteti fel, fedezve titkos hadműveleteit. A dezinformálás fontos része a tevékenységének, és az amerikai nép az egyik legfőbb célpontja hazugságainak. Emiatt maradhat rejtve az emberiség ellen elkövetett bűntetteinek nagy része. Fennállásának első negyven éve alatt, 1987-ig hat millió ember esett áldozatául a CIA titkos hadműveleteinek. Joggal állítható tehát, hogy a CIA nagyon távol áll a hagyományos hírszerzéstől, és nem más, mint egy terrorszervezet. A világ legnagyobb terrorszervezete.


Az USA külpolitikájának militarizálódása

 

A Szovjetunió széthullásával, a hidegháború lezárultával az Egyesült Államok maradt az egyetlen világhatalom, globális vetélytárs nélkül. Teljeskörű hatalma politikai, gazdasági, ideológiai és katonai alapokon áll, képességei és érdekei egyaránt globálisak.

 

Globális érdekérvényesítő képessége a kommunizmus világméretű bukásával párhuzamosan nőtt. Jelentősebb nemzetközi ellenállás hiányában külpolitikája egyre agresszívabbá vált a hidegháborút követő években, a terrortámadások óta pedig tovább radikalizálódik. Az USA 2001. szeptember 11-e óta háborúban áll. A Bush-adminisztráció olyan méretű hadviselésbe kezdett, mely veszélyt jelent az emberiség jövőjére. „Az Egyesült Államok célja már nem az, hogy megvédje azt a demokratikus és liberális rendet, amely Amerikában lassú eltűnésre ítéltetett. Számára elsődlegessé önmagának különböző javakkal és tőkével való ellátása vált. Tehát ma már az Egyesült Államok alapvető stratégiai célja a világ erőforrásainak politikai ellenőrzése."

 

Az USA háborúi hegemóniájának biztosítása érdekében 

 

A terrortámadásokat követő afganisztáni, és a mindmáig tartó iraki intervenció az USA egy nagyszabású katonai programjának része, mely a hidegháborút követően az Öböl-háborúval kezdődött, majd a NATO égisze alatti jugoszláviai katonai beavatkozásokkal folytatódott. A volt Szovjetunió területén emellett számos titkosszolgálati hadműveletet hajtott végre az Egyesült Államok, melyek jelentősen hozzájárultak az egyes korábbi tagköztársaságokban - Csecsenföldön, Grúziában vagy Azerbajdzsánban - kirobbanó polgárháborúkhoz. Ezen titkos akciók elsődleges célja a térségben húzódó olaj- és gázvezetékek feletti stratégiai ellenőrzés biztosítása.

 

A hidegháborút követő időszak amerikai katonai és titkosszolgálati műveletei szoros összhangban zajlottak az IMF „szabadpiaci" reformjainak bevezetésével Kelet-Európában, a volt szovjet tagköztársaságokban, illetve a Balkánon. Mindez egyes nemzetgazdaságok destabilizálásához, és emberek millióinak elszegényedéséhez vezetett. A Világbank által támogatott privatizációs program lehetővé tette a nyugati tőke számára, hogy ellenőrzést gyakoroljon a keleti blokk országainak gazdasága felett. A folyamat során került a volt szovjet területek gáz- és olajiparának jelentős hányada a nyugati óriáskonszernek érdekeltségébe, különféle pénzügyi manipulációk és korrupt politikai ügyletek révén.

Az USA '90-es évektől kezdődően vívott különféle háborúinak célja a Balkántól Közép-Ázsiáig terjedő terület saját érdekszférájába vonása. A háborús gépezetének kiterjesztése tulajdonképpen gazdasági befolyásának növelését célozza. Iraki és afganisztáni folyamatos katonai jelenléte mellett bázisokat hozott létre egyes közép-ázsiai államokban (például Üzbegisztánban), Kína nyugati határvidékén is.

 

Az eurázsiai térség kiemelkedő jelentőségét az USA számára Zbigniew Brzezinski. A nagy sakktábla című művében egyértelműen megfogalmazza. „Amióta csak a földrészek - úgy ötszáz éve - politikai kapcsolatra léptek egymással, azóta a világhatalom központja Eurázsia... Nyilvánvaló, hogy az egész világon szerteágazó kapcsolatokat ápoló Amerika számára, ha meg akarja őrizni világhatalmi szerepét - aminek érdekében ajánlatos megakadályoznia egy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalom létrejöttét -, központi kérdés marad, hogy eligazodjon az eurázsiai hatalmi viszonyok között... Eurázsia tehát az a sakktábla, melyen a globális elsőbbségért vívott küzdelem tovább folytatódik."

 

A térségen belül különleges stratégiai fontosságot tulajdonít Brzezinski a Kaszpi-tenger vidékének és Közép-Ázsiának. A volt szovjet tagköztársaságok, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán hatalmas olaj- és földgáztartalékokkal rendelkeznek, és mivel a Föld energiafogyasztása folyamatosan nő, a vidék energiahordozói feletti ellenőrzés birtokában jelentős befolyás gyakorolható a világgazdaságra. Így az USA-nak elsődleges érdeke gondoskodnia arról, hogy egyik nagyhatalom se szerezze meg a terület feletti teljes ellenőrzést. A régióbeli országok közvetlen szomszédjai, Oroszország és Kína az a két hatalom, amely veszélyeztetheti az Egyesült Államok hegemóniáját a térségben.

 

A militáns gondolkodású Brzezinski az Egyesült Államok katonai jelenlétének eurázsiai stabilizálásához és kiterjesztéséhez célul tűzte ki az amerikai külpolitika példátlan mértékű militarizálását. Ezt a külpolitikai irányvonalat az energetikai szektorban erőteljesen érdekelt Bush-kormányzat teljes mértékben magáévá tette, és a gyakorlatban jelenleg is követi, illetve - amennyiben a 2004-es választásokon újra felhatalmazást kap - a jövőben is követni fogja.

 

Az USA 1973-ban naponta 9,2 millió hordó kőolajat termelt és 3,2 milliót importált. 1999-ben már csak 5,9 milliót termelt, viszont 8,6 milliót importált. A kitermelés jelenlegi ütemével számolva az amerikai tartalékok várhatóan 2010-re kimerülnek. Érthető tehát az Egyesült Államok ragaszkodása a kőolajhoz, illetve a közép-ázsiai készletek mellett az ezeknél is jelentősebb közel-keleti tartalékokhoz. Ezen hatalmas olajmezőkhöz való korlátlan hozzáférés érdekében folytatott nagyszabású amerikai katonai hadműveletnek csak az első felvonása az iraki háború, s minden bizonnyal nem marad el a folytatás sem.

 

2003 októberében terroristaképző táborok izraeli légierő által történő bombázása szíriai területen, illetve az az amerikai feltételezés, mely szerint Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereit Szíriában rejtette el, azt sejtetik, hogy a háborús térképen következőnek kijelölt célpont az Izrael és Irak közötti ország lehet. Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának fő támogatója, illetve USA hagyományos szövetségese, Izrael és a megszállt Irak közé ékelődött állam fekvése miatt rendkívüli fontosságú egy egész térségre kiterjedő haditerv szempontjából. Az iraki-szíriai határ ellenőrzése lényeges az iraki ellenálláshoz csatlakozni óhajtó önkéntes harcosok beáramlásának megakadályozása érdekében.

 

Időközben az amerikai kongresszus megszigorította a gazdasági szankciókat Líbiával és Iránnal szemben. Emellett az USA célzott az elmaradott szaúdi rezsim leváltásának szükségességére is. Az utóbbi időben Szaúd-Arábia területén történt terrorakciók arra utalnak, hogy az iraki helyzet konszolidálása utáni következő nagyobb amerikai katonai hadművelet a királyság ellen indulhat. Ez különösen annak fényében valószínű, hogy Szaúd-Arábia területén található a Föld legnagyobb olajkészlete. Miután Szaddam Husszeint a világ ismert kőolajtartalékának 11 százalékát birtokló Irak éléről eltávolították, minden bizonnyal a Föld teljes készletének 25 százaléka fölött rendelkező szaúdiak nem kerülik el az Egyesült Államok héjáinak figyelmét.

 

Az USA globális katonai dominanciájának konkrét terve a Project for a New American Century (PNAC) által kidolgozott programban, a Rebuilding America's Defenses (Amerika védelmének újjáépítése) címmel 2000 szeptemberében látott napvilágot. A PNAC egy neokonzervatív stratégákból álló csoport, mely szoros kapcsolatban áll a katonai-ipari komplexummal, a hírszerzéssel, a Republikánus Párttal, és az amerikai külpolitikát a kulisszák mögül formáló Council on Foreign Relations-szel. Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Richard Cheney alelnök egyaránt jóváhagyta a PNAC tervét nem sokkal a 2000-es választások előtt. A PNAC egyértelműen deklarált célja „megvívni és ellentmondást nem tűrően megnyerni egyidejűleg több ″színházi″ háborút". A dokumentum körvonalazza a katonai hódítás útitervét, és hangsúlyozza a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában kialakítandó katonai bázisok szükségességét az USA globális gazdasági dominanciájának biztosítása érdekében.

Források:

  1. Emmanuel Todd: A birodalom után  Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről, Allprint Kiadó, 2003. 35. old.
  2. Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla  Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai, Európa Könyvkiadó, 1999. 7. old.
  3. http://www.fromthewilderness.com/free/ww3/051503_saudi_africa.html
  4. Idézi Michel Chossudovsky: America's war for global dominationhttp://globalresearch.ca/articles/CHO312A.html


A propaganda-háború

 

Az Egyesült Államok stratégáinak a régióbeli háborúk jogosságát és szükségességét el kell fogadtatniuk az általában háborúellenes közvéleménnyel. A PNAC által készített tervezet a konkrét haditerv felvázolása mellett kiemeli a következetes háborús propaganda alkalmazásának fontosságát. Ennek alapjául egy Pearl Harborhoz hasonló, súlyos emberveszteséggel járó, katasztrofális esemény bekövetkezése szolgálhat, amely amellett, hogy ürügyet jelent a hadviselésre, felkorbácsolja a közhangulatot, és a katonai akciók széleskörű támogatottságát eredményezi. Brzezinski is ennek szellemében írja: „ahogy Amerika egyre inkább multikulturális országgá válik, lehet, hogy egyre nehezebben alakul ki közmegegyezés a külpolitikában, kivéve az igazán súlyos és széles körben észlelt közvetlen külső fenyegetéseket."

 

A jelentős számú áldozatot követelő, tragikus esemény (azaz a szeptember 11-ei terrortámadás) bekövetkezése szerves részét képezi a katonai-titkosszolgálati tervezésnek. Ez adhat igazolást a nagyszabású hadműveletek megindításához, s ez biztosíthatja a háborúzáshoz nélkülözhetetlen társadalmi konszenzust. A konszenzus eléréséhez azonban nélkülözhetetlen a közvélemény megtévesztése, mely a titkosszolgálatok legfontosabb feladata. Senkinek sem szabad megismernie az okok és okozatok valódi láncolatát. A dezinformálás a katonai propaganda-gépezetben a háború része.

 

Számos kormányzati és hírszerző szerv aktívan részt vesz a Pentagon háborús propaganda-kampányában, mely a valóság teljes elferdítését célozza. A hivatalos értelmezések az olajkészletek kisajátításáért vívott háborút humanitárius intervenciónak, demokratikus értékek védelmét célzó beavatkozásnak állítják be. Egy ország katonai megszállását, civilek meggyilkolását békefenntartásnak titulálják. Az állampolgári jogok csorbítása pedig a belbiztonság érdekében hozott intézkedésként jelenik meg a kormányzati retorikában.

 

A szeptember 11. utáni hivatalos propaganda központi eleme a terrorizmus elleni globális háború. A terrorizmus az „igazán súlyos és széles körben észlelt közvetlen külső fenyegetés" megtestesítésére tökéletesen alkalmas, s így erre épülhet az USA merényleteket követő agresszív kül- és katonapolitikája. A „terrorizmus elleni háború" három fő összetevőből épül fel: 1. Propaganda-háború, melynek elsődleges célpontja az amerikai lakosság, másodlagos célpontja pedig a világ többi részének azon polgárai, akik hozzáférnek az elektronikus és az írott sajtóhoz. 2. Az állampolgárok biztonságára való hivatkozással széles körű felügyeleti és ellenőrzési rendszer kiépítése az Egyesült Államok alkotmányába ütköző intézkedések (Nemzeti Éberség Irodájának megalapítása), és törvények (antiterrorista törvények, Patriot Act) életbe léptetésével. 3. Katonai erő alkalmazása az USA gazdasági dominanciájának biztosítása érdekében. A propaganda-háború célja a katonai erő alkalmazása mögött rejlő valódi okok leplezése. Ennek során a legkülönfélébb propaganda-eszközöket használják fel: hazugság, csalás, ellentétes vélemények kirekesztése, dezinformáció, lényegtelen hírek kiemelése. Az ellenőrzés kiterjesztésének célja, hogy elfojtsák azon kritikus véleményeiknek hangot adókat, akik nem hisznek a hivatalos propaganda hazugságainak és ellenzik az USA jogtalan háborúit.

A terrorizmus elleni harc meghirdetése óta az Egyesült Államok hadban áll. Egy háborúhoz általában szükség van egy jól körülhatárolható ellenségre, mely legyőzésével ér véget a harc. Azonban ha az ellenség (mint a terrorizmus) „láthatatlan", a háború sohasem ér véget, hiszen nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy az ellenfél valóban vereséget szenvedett-e. A terrorizmus elleni háború forgatókönyvírói ezt tudatosan tervezték így, amikor megalkották azt az ellenséget, amely ellen generációkon át tartó háborút lehet folytatni. Ennek szellemében mondta el Bush elnök is a kongresszus előtt a terror elleni globális küzdelem meghirdetését célzó beszédét 2001. szeptember 20-án: „Az amerikaiak ne egyetlen csatát várjanak, hanem egy hosszú hadjáratot, amelyet eddig még nem éltek meg."

 

A Bush-adminisztráció Nemzetbiztonsági Stratégiájának fontos részét képezi a megelőző csapás doktrínája. Az USA fenntartja magának - területe elleni külső fenyegetésre hivatkozva - az önvédelem címén kezdeményezett háború jogát ún. lator államokkal és különféle (jellemzően iszlám) terroristacsoportokkal szemben. „A terrorizmus elleni globális háború egy bizonytalan időtartamú világméretű hadjárat... Amerika azelőtt fog fellépni a felmerülő fenyegetésekkel szemben, mielőtt azok teljesen kialakulnának."

A megelőző katonai csapás igazolásához szükség van egy állítólagos külső fenyegetés jelenlétére. Az iraki invázió tervezésének hónapjaiban különféle titkosszolgálati trükkök bevetésével az USA elhitette a világ közvéleményével (legalábbis annak naivabb részével), hogy Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereivel veszélyt jelent az egész világra. Azóta természetesen kiderült, hogy mindez csupán koholmány volt. Ha esetleg mégis előkerülnének a novemberi választások előtt a tömegpusztító fegyverek, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Bush újraválasztási kampánya keretében egy újabb manipulációval állunk szemben.

 

A terrorizmus elleni háború hosszú időn át tartó folytatásához nem elegendő a szeptember 11-i álterrortámadásra való vég nélküli hivatkozás. A hatékony dezinformációs kampányhoz szükség van minél több terrorfenyegetettségre vonatkozó figyelmeztetésre a lakosság állandó félelemben tartása céljából. Azonban csak a tényleges terrorcselekmények azok, amelyek hitelt érdemlően alátámasztják Washington háborús politikájának jogosságát. Ennek alapján érthető, ha az Egyesült Államokat ért támadásokat követően elszaporodtak a különféle terrorakciók szerte a világon.

 

Az afganisztáni katonai beavatkozás ideje alatt több amerikai politikusnak a CIA által küldött anthrax-vírussal fertőzött levél - biológiai terrorként feltüntetve - a háború szükségességét volt hivatott megerősíteni, valamint elterelte a figyelmet az elégtelen bizonyítékok hiányában Oszama bin Laden és az al-Kaida ellen indított háború jogosságát megkérdőjelező véleményekről. Hogy a 2001 decemberében Indiában, és a 2002 októberében Indonéziában elkövetett merényletek feltételezett elkövetői a helyi titkosszolgálatokon keresztül kapcsolatban álltak a CIA-val, egyáltalán nem meglepő. A 2003-as törökországi, illetve szaúd-arábiai akciók szintén a globális propaganda-háború termékeinek tűnnek. Az pedig, hogy szinte valamennyi szeptember 11-e utáni sikeres vagy sikertelen merényletet az al-Kaida tettének tulajdonítanak, nevetségesen átlátszó propaganda-fogás. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a nyugati civilizációt rettegésben tartó, az egész világot behálózó, ördögi terrorszervezet hírében álló al-Kaida nem más, mint Oszama bin Laden pesavari vendégházába érkező, ott magukat regisztráló, majd onnan a szovjetek ellen Afganisztánba harcolni induló katonák névjegyzéke. Ennek tudatában bátran kijelenthető, hogy a terrorizmus elleni globális háború a modernkori történelem legnagyobb szabású propaganda-hadjáratának eredménye.


A NATO titkos hadseregei

1990 augusztus 3-án Olaszországban Giulio Andreotti akkori kormányfő megerősítette a Gladio - latinul kard - fedőnevű titkos hadsereg létezését. A római szenátusnak az olaszországi terrorizmussal foglalkozó albizottsága előtt tett vallomása nagy politikai hullámokat vert a parlamentben és az olasz közvéleményben, és ennek nyomán mind többen feszegették a kérdést: lehetséges-e, hogy a titkos hadsereg terrorcselekmények elkövetésével manipulálta a politikát?
Bombaként robbant január közepén Seymour Hersh, az amerikai oknyomozó újságírás gurujának leleplező írása a The New Yorker hasábjain.

 

Hersh sztorija, mint arról a Népszabadság washingtoni tudósítója is beszámolt, azt állította a középpontba, hogy a Pentagon, jelentős adminisztratív győzelmet aratva, kiszorította a terepről a CIA-t. Pedig a lényeg távolról sem az, hogy Bush elnök a Pentagon vagy a CIA hatáskörébe utalja-e törvénytelen hadműveleteit, hanem az, hogy szinte háboríthatatlanul megteheti ezt.

 

Persze nincs új a nap alatt: bár Hersh aktuális alkalomból idéz titkosszolgálati és katonai szakértőket arról, hogy Rumsfeld titkos kommandókat telepített a világ különböző pontjaira, hogy legyőzzék "a rossz fiúkat", mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindig is élt az állami terrorizmus eszközeivel.

A múlt hónap - 2011 augusztus -végén jelent meg Londonban a Frank Cass kiadójánál egy új könyv Dr. Daniel Ganser tollából A NATO titkos hadseregei. A Gladio hadművelet és terrorizmus Nyugat-Európában címmel. ("NATO's Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe") Ganser, a zürichi Szövetségi Technológiai Intézet Biztonsági Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa, a hidegháború egy mindmáig agyonhallgatott fejezetéről mutat be nagyrészt újdonság számba menő részleteket.

 

Nem kevesebbet mond, mint azt, hogy számos nyugat-európai országban a kormányok - az Egyesült Államokkal és az általa uralt NATO-val szövetkezve - titkos hadseregeket tartottak fenn, amelyek saját országaik területén saját polgáraik ellen követtek el merényleteket, számtalan ártatlan embert küldve az értelmetlen halálba. A cél mindvégig az volt, hogy a titkosszolgálatok által irányított terroristacsoportok véres akcióival manipulálják a közvéleményt, elvegyék a kedvüket a baloldali opciótól.

 

A hivatalosan "a feszültség stratégiájának" nevezett politikát a gyakorlatban azoknak a titkos - és "persze" törvénytelen - hadseregeknek a tagjai hajtották végre, amelyeket a NATO eredetileg - a CIA forrásait felhasználva - azért hozott létre Olaszországban, Portugáliában, Németországban, Spanyolországban és más nyugat-európai országokban (valamint például Törökországban is), hogy a Szovjetunió feltételezett támadása esetén szabotázsakciókat hajtsanak végre a megszállt területeken.

 

Később, látván, hogy elmarad a rettegett szovjet katonai invázió, a CIA és nyugat-európai testvérszervezetei, futni kezdtek a pénzük után; nyilván nem akarták szélnek ereszteni a titkos fegyveres csoportokat, ezért új feladatokat találtak ki a számukra: hajtsanak végre - együttműködve a szélsőjobboldali terrorszervezetekkel - merlényleteket, amelyeket azután a baloldal nyakába lehet varrni. A cél egyértelmű volt: mindenáron megakadályozni a baloldal megerősödését, közelkerülésüket a hatalomhoz.

 

Eddig csak három ország - Olaszország, Belgium és Svájc - végezte el a házi feladatát e piszkos polgáháborúcskák hátterének parlamenti kivizsgálásában: az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, amelyek a feltételezések szerint a legmeghatározóbb módokon vettek részt a felforgatásban, mindmáig hallgatnak, ami annál is veszélyesebb, mert aláássák a szervezet hitelét (már amennyi megmaradt belőle). Ganser könyve azért is fontos, mert számos részletet feltár a "demokráciák" háború utáni történetének e sötét fejezetéből, és továbbgondolkodásra késztet: vajon mindaz, amiről ír, már a múlt, tiszta történelem?

 

Ganser szerint minden akkor kezdődött, amikor - még a háború alatt - Winston Churchillbrit miniszterelnök titkos hadsereg felállításáról intézkedett a kommunizmus elleni harcra.Allen Dulles, a CIA első főnöke dolgozta ki az eredeti tervet, majd a brit titkosszolgálat, az MI6 és a különleges fegyveres erők a CIA-val egyesítették erőiket és hozzáláttak a "hátrahagyott" (stay-behind) hadseregek kiképzéséhez szerte Nyugat-Európában, egy lehetséges szovjet invázióra készülve. "Minden nagyon James Bond-i volt" - csak sötét - hamisított útlevelekkel, "halott" postaládákkal, ejtőernyős ugrásokkal a csatorna fölött, az egykori kiképzések egyes, a szerző által idézett résztvevői szerint. A lényeg persze az, hogy amit Washingtonban a terroristák elleni fellépésnek mondtak, gyakran valójában színtiszta - állami - terrorizmus volt, a törvényhozások megkerülésével.

 

A Ganser által idézett egyik gyakorlati kézikönyvben ez állt a hadműveletek indoklásaként: "...amikor a forradalmárok átmenetileg felhagynak az erő alkalmazásával ... az USA katonai hírszerzésének rendelkeznie kell az eszközökkel, hogy különleges műveleteket indítson, amelyek meggyőzik a Vendéglátó Országok Kormányait (sic!) és a közvéleményt a felforgatás veszélyének realitásáról..."

 

Magyarán, ha az ellenséges terroristák éppen szabadságoltatták magukat, a titkos hadseregeknek gondoskodniuk kellett róla, hogy mégis legyenek terrorcselekmények.

 

Ganser szerint a titkos hadsereg Spanyolországban együttműködött Francóval és több mint 1000 támadáshoz lehetett köze. Németországban kész tervei voltak arra, hogy eltegyék láb alól a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetőit egy szovjet megszállás esetén. Terrorcselekményeket hajtottak végre Franciaországban de Gaulle elnök ellen és az algériai béketerv megakadályozására. Közük lehetett a volt portugál-afrikai gyarmatok két prominens vezetője, Amilcar Cabral és Edoardo Mondlane meggyilkolásához, valamintPapandreou görög kormányfő megbuktatásához és a katonai junta hatalomba ültetéséhez, csakúgy, mint a kurdok elleni számtalan terrorakcióhoz Törökország területén.

 

Ganser, aki külön fejezetekben veszi górcső alá az egyes NATO-országokban folytatott titkos akciókat, úgy tudja, Hollandiában, Luxemburgban, Dániában és Norvégiában nincs jele annak, hogy a titkos hálózat kapcsolatba hozható lett volna a terrorizmussal.

A titkos hadseregekre először 1990 augusztusában derült fény, amikor az akkori olasz kormányfő, Andreotti egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt kénytelen volt elismerni egy ilyen szervezet létezését. Ganser könyve az olasz vonallal indul és nagyon sok izgalmas részletet dolgoz fel.

 

A svájci kutató a több között ezt írja: 1990 augusztus 3-án Olaszországban Giulio Andreotti akkori kormányfő megerősítette a Gladio - latinul kard - fedőnevű titkos hadsereg létezését. A római szenátusnak az olaszországi terrorizmussal foglalkozó albizottsága előtt tett vallomása nagy politikai hullámokat vert a parlamentben és az olasz közvéleményben, és ennek nyomán mind többen feszegették a kérdést: lehetséges-e, hogy a titkos hadsereg terrorcselekmények elkövetésével manipulálta a politikát?

 

Andreotti elárulta, hogy a titkos Gladio hadsereget az SISML, a katonai titkosszolgálat egyik részlegekén a hadügyminisztériumban "rejtegették".

Vito Miceli tábornok, az olasz katonai titkosszolgálat egyik korábbi vezetője nem hitt a fülének, és tiltakozott: "Börtönbe vonultam, mert nem akartam felfedni e szupertitkos szervezet létezését. És most Andreotti odaáll és elmondja a parlamentnek!"

 

Egy, az olasz katonai titkosszolgálat által még 1959-ben készített dokumentum szerint a titkos hadseregeknek kettős stratégiai céljuk volt: 1. egy "hátrahagyott" (stay-behind) csoport működtetése egy feltételezett szovjet invázió esetére, majd gerillahadműveletek végrehajtása a megszállt területeken; 2. belföldi hadműveletek végrehajtása "vészhelyezetekben".

 

Azt, hogy mit értettek "vészhelyzeten" a hidegháború Olaszországában, pontosan körülhatárolták: elsősorban az olasz kommunista és szocialista pártok erősödését, ezekre ugyanis úgy tekintettek, mint a NATO belső gyengítésének ügynökségeire. Felice Casson, olasz vizsgálóbíró, aki a jobboldali terrorizmus feltérképezése közben jutott - elsőként - a Gladio nyomaira, és kényszerítette színvallásra Andreottit, kimutatta, hogy a titkos hadsereg, hogy szembenézhessen a "vészhelyezetekkel", kapcsolatokat épített ki jobboldali terroristákkal. A terroristák a titkos hadsereg támogatásával, robbantásokat hajtottak végre nyilvános helyeken. Ezeket a támadásokat rendre a baloldal nyakába varrták, az elkövetők pedig a katonai titkosszolgálat védelmét élvezve elkerülhették a felelősségre vonást.

 

"Civileket, az embereket, nőket, gyerekeket, ártatlan embereket, bármiféle politikai játéktól távol álló ismeretlen embereket kellett megtámadni" - magyarázta el Casson vizsgálóbírónak Vincezo Vinciguerra jobboldali terrorista, hogy mit jelentett az úgynevezett "feszültség stratégiája".

 

"Az ok egészen egyszerű volt. Az volt a feltételezés, hogy arra kényszerítik ezeket az embereket, az olasz közvéleményt, hogy az államhoz fordul, nagyobb biztonságot kérve. Ez az a politikai logika, amely az összes mészárlás és robbantás mögött meghúzódik, és amely mind büntetlenül marad, mert az állam nem ítélheti el magát és nem vállalhat felelősséget a történtekért."

 

Egyelőre nagyon kevéssé van feltárva, hogy a NATO és annak meghatározó ereje, az Egyesült Államok milyen mértékben támogatta a terrorizmust, mint a politikai ellenféllel való szembeszállás, magyarán a baloldal diszkreditálásának eszközét, mindenesetre tény, hogy Gerardo Serravalle tábornok, aki 1971-74 között állt a Gladio élén, megerősítette: a titkos hadsereg "a defenzív, posztinváziós logikáról áttérhetett a támadás, a polgárháború logikájára."

Az olasz szenátus ennél egyértelműbb szóhasználatot választott, amidőn 2000-ben, vizsgálatait befejezve rögzítette: "Azokat a mészárlásokat, azokat a bombákat, azokat a katonai akciókat olasz állami intézményeken belüli emberek és, mint legújabban kiderült, az Egyesült Államok hírszerzésének struktúráihoz kapcsolódó emberek szervezték vagy mozdították elő vagy támogatták".

 

Amióta 1990-ben fény derült a NATO titkos hadseregeire, a "hátrahagyott" fegyveres erők tevékenységével összefüggő kutatások nagyon lassan mentek előre, az elsődleges dokumentumokhoz való hozzáférés rendkívül korlátozott volta miatt és azért is, mert mind a NATO, mind a CIA elzárkózik az ügyben a nyilvánosságtól.

 

A NATO egyik szóvivője 1990 november 5-én kijelentette: "a NATO soha nem fontolgatott gerillaháborút vagy földalatti (titkos) hadműveleteket". Másnap NATO-tisztségviselők beismerték, hogy az előző napi cáfolat téves volt, hozzátéve, hogy a szövetség nem kommentál katonai titkokkal kapcsolatos ügyeket. November 7-én John Galvin amerikai tábornok, Európában a NATO legmagasabb rangú tisztje, a SACEUR főparancsnoka Manfred Wörner főtitkár, a szervezet legmagasabb rangú polgári tisztségviselője társaságában zárt ajtók mögött tájékoztatta a tagállamok nagyköveteit.

 

"Tekintve, hogy ez egy titkos szervezet, nem várom, hogy túl sok kérdés kerül megválaszolásra" - nyilatkozott, név nélkül akkor egy vezető NATO-diplomata, és még hozzátette: "Ha léteztek bármilyen kapcsolatok terrorszervezetekhez, akkor az ilyenfajta információt nagyon mélyen el fogják rejteni".

 

Azóta William Colby, a CIA egyik korábbi igazgatója visszaemlékezéseiben megerősítette, hogy a CIA számára "jelentős program" volt a titkos hadseregek felállítása Nyugat-Európában. "A 'projekt' a második világháború után kezdődött tökéletes titoktartás mellett, és az információk csak Washington, a NATO (és az érintett országok) legmegbízhatóbb embereinek lehető legkisebb köre számára voltak hozzáférhetők".

 

Mégis, amikor Stansfield Turner admirálist, a CIA egyik korábbi igazgatóját 1990-ben Olaszországban egy tévéműsorban a Gladioról kérdezték, határozottan elzárkózott a választól a kínos ügyben, és amikor az újságíró - a terror áldozatainak emlékére hivatkozva - kötötte az ebet a karóhoz, Stansfield idegesen letépte magáról a mikrofont és azt üvöltötte, hogy "Megmondtam, hogy nem kérdezhet Gladioról" ... minekutána az interjúnak vége szakadt.

 

Amikor ma a Pentagon krimikbe illő legújabb különleges akcióiról olvasunk történeteket, nem árt felidézni a fentieket, annál is inkább, mert a történelem úgy hozta: egy olyan hajóban evezünk amelynek kapitánya hajlamos a saját szakállára cselekedni. Jó lenne biztosra venni, hogy az Egyesült Államok titkos műveletei bennünket elkerülnek, és azt is, hogy adóforintjaink, amelyek egy részének elköltésébe, mint tudjuk, masszívan beleszól a NATO, semmilyen formában nem vándorolnak titkos, a törvényhozások megkerülésével végrehajtott "különleges" hadműveletek finanszírozására ismeretlen helyekre. 

 

Nemzetközi terrorizmus és a titkosszolgálatok szerepe

 

A vezetők mindig beletörődnek a saját népükhöz tartozók életének feláldozásába mint a lélektani hadviselés egyik eszközének használatába. Így hát Lemnitzer tábornok is letette Kennedy elnök elé 1962 márciusában a szövetségi törzsfőnökség nevében és aláírásával a saját országuk ellen meglepetésszerűen indítandó, álcázva végrehajtandó, véres terrorháború tervét, hogy megnyerjék az amerikai közvéleményt a Fidel Castro és a Kuba elleni háborúhoz.

A „Northwoods hadművelet" nevű terv a nyílt utcán végrehajtandó gyilkosságokat, kubai menekültek bárkáinak a nyílt vízen való elsüllyesztését, Washington DC-ben, Miamiban és az USA egyéb városaiban kirobbantandó erőszakos terrorcselekményeket irányzott elő. A dokumentum szerzői állást foglaltak azért, hogy a bombaterror elkövetését olyan embereknek róják fel, akiknek semmi közük sem lehetett hozzá. Repülőgépek lettek volna eltérítve. Hamis bizonyítékokkal kellett volna Castro felelősségének „tényét" alátámasztani. Igen részletesen tárgyalta a terv azt a javaslatot, mely szerint le kellett volna lőni egy egyetemistákat Jamaicába, Guatemalába vagy Venezuelába üdülésre szállító, bérelt amerikai repülőgépet. Ehhez a tervhez a gép be kellett volna repüljön Kuba légterébe. A „Northwoods hadművelet" egy amerikai katonai repülőgép nemzetközi vizek fölött való, nem kiprovokált lelövésének színlelését is javasolta, egy MIG-típusú kubai, kommunista harci gép lett volna az „elkövető". A terv a később meggyilkolt  amerikai elnök, J. F. Kennedy ellenállásán bukott meg. 


A gyilkológép

A vasárnap ideális nap sci-fi regénynek látszó dokumentumok olvasásához. Nemrég bejelentették, hogy az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) több száz oldalnyi törvénytelen ügyeket feltáró dokumentum titkosságát oldja fel, melyben külföldi vezetők gyilkossági terveiről is szó esik.

Ezt követően viszont váratlanul leállt a folyamat, hogy aztán egy nappal késéssel hozzák nyilvánosságra a dokumentumokat. Lehet, hogy valaki a Fehér Házban átlapozta az anyagot. Az első dokumentumköteg a "Családi ékszerek" néven ismert; 702 oldala az 1959 és 1973 közötti időszak törvénytelen ügyeit tartalmazza.  Ebből a részből mintegy 100 oldalt hagytak ki.  Az iratok olyan, törvényes jóváhagyás nélküli akciókra terjednek ki, mint külföldi vezetők meggyilkolására irányuló összeesküvések, agykontroll és agymosási kísérletek kábítószerek alkalmazásával, polgárjogi harcosok és újságírók lehallgatása és egyéb kifejezetten tiltott tevékenységek.

 

A dokumentumok összeállítása 14 évvel az első fejlemények után kezdődött, mikor az akkori CIA főigazgatója James Schlessinger megriadt a sajtóban megjelent hírektől, főként Robert Woodward és Carl Bernstein The Washington Post-ban publikált cikkeitől, melyekre már utaltunk a „Kiáltvány a kubai népnek" című írásban.  Cikkeiben azzal vádolták a hírszerző ügynökséget, hogy Howard Hunt és James McCord volt ügynökei részvételével hozzájárult a Watergate szállodában végrehajtott kémkedési kísérlethez.

 

1973 májusában a CIA főigazgatója azt követelte: „minden operatív főtisztnek haladéktalanul be kell számolnia nekem minden olyan folyamatban lévő vagy korábban végrehajtott akcióról, mely kívül esik az ügynökség alapító okiratában foglaltaktól. Schlessinger-t -akit később a Pentagon élére neveztek ki -, William Colby helyettesítette.  Ez utóbbi a „szekrénybe rejtett csontvázak" utalással hivatkozott a dokumentumokra.  Újabb sajtóleleplezések nyomására, Colby kénytelen volt elismerni 1975-ben a Gerald Ford ideiglenes elnök számára készített jelentések létezését.  A The New York Times leleplezte, hogy CIA ügynökök szivárogtak a háborúellenes csoportokba. A törvény, melynek értelmében a CIA-t létrehozták, tiltotta, hogy a szervezet belső kémkedési műveleteket folytasson Egyesült Államokban.

 

Ez csak a „jéghegy csúcsa", mondta az akkori külügyminiszter Henry Kissinger.

Maga Kissinger figyelmezett rá, „vér fog folyni" ha további akciók is nyilvánosságra kerülnek, és azonnal hozzáfűzte: „Például az, hogy Robert Kennedy személyesen ellenőrizte a Fidel Castro meggyilkolására irányuló műveletet".  Abban az időben az elnök öccse az Egyesült Államok főügyésze volt.  Később ő lett gyilkosság áldozata, mikor az 1968-as választások során az elnöki posztra pályázott, ezzel pedig -egy ilyen erős jelölt kiesésével- lehetővé vált Nixon elnökké választása.  Ebben az a legmegrendítőbb, hogy a látszat szerint ő arra a meggyőződésre jutott, hogy Jack Kennedy összeesküvés áldozata lett. Alapos kutatók -akik megvizsgálták a lövedékek kaliberét és befúródását, valamint az elnök halálát okozó egyéb körülményeket- arra a következtetésre jutottak, hogy legalább három személy lőtt rá.  A magányos, eszközként használt Oswald nem lehetett az egyetlen.  Ez a tény rendkívüli módon felhívta e cikk írójának a figyelmét.  Bocsássák meg nekem, ha elmesélem, hogy a véletlen folytán én lettem a Granma hajón Kubába érkező harcostársaim lőfegyver-instruktora. Hónapokon keresztül mindennap gyakoroltam és tanítottam a távcsöves fegyverrel történő lövést.  Minden lövés után elveszítjük a célpontot, még ha statikus célpontról is van szó, ezért valamennyi lövés után másodpercek töredéke alatt újra kell célozni.

 

Oswald Kubán keresztül akart a Szovjetunióba utazni.  Már korábban járt ott.  Valaki beküldte, hogy vízumot igényeljen a mexikói nagykövetségünkön.  Senki sem ismerte őt és nem is kapott vízumot. Így akartak kompromittálni minket az összeesküvéssel. Később Jack Ruby, ismert maffiózó, lelőtte egy rendőrökkel teli kapitányságon, mert -kijelentése szerint- nem tudott elviselni annyi fájdalmat és keserűséget.

A későbbiek során nemegyszer találkoztam Kennedy fájdalomtól megtört hozzátartozóival különböző nemzetközi rendezvényeken vagy kubai látogatásuk alkalmából. Ők mindvégig tisztelettel köszöntöttek engem.  A néhai elnök egyik fia, aki még apja meggyilkolásakor kis gyermek volt, 34 évvel később Kubába látogatott, találkoztam vele, és meghívtam ebédre.

 

Az életteli és jó modorú fiatalember tragikus repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, mikor egy viharos este a Martha's Vineyard szigetére repült feleségével együtt.  Soha nem érintettem azt a kényes témát velük. Azt viszont többször megjegyeztem, hogy ha annak idején Kennedy helyett Nixon lett volna az Egyesült Államok elnöke, a zsoldos sereget kísérő hadi tengerészeti erők megtámadták volna országunkat, ami a későbbiek során mind két népnek sok emberáldozatába került volna. Nixon nem érte volna be azzal a mondással, miszerint a győztesnek ezer apja van, a vereség árva gyermek.  Köztudomású, hogy Kennedy nem lelkesedett a disznó-öböli kalandért, amibe Eisenhower katonai hírneve és a becsvágyó elnökhelyettese vitték bele őt.

 

Emlékszem rá, mikor meggyilkolták, én éppen Jean Daniel francia újságíróval beszélgettem messze a fővárostól, egy nyugodt helyen.  Az újságíró közölte, hogy Kennedy elnök üzenetét hozza számomra, és közölte az elnök által elmondottak lényegét: „Keresd fel Castrót.  Szeretném tudni a véleményét a minket fenyegető szörnyű veszéllyel kapcsolatban, ha kitör a nukleáris háború. Amint visszajössz, látni akarlak.  „Kennedy roppant aktív ember, olyan, mint egy „politikacsináló gép" tette hozzá, de nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert valaki közölte a hírt.  El kezdtük hallgatni a rádiót. Akkor már hiábavaló volt, amit Kennedy gondolt. Én természetesen átéreztem a veszély súlyát.  Kuba volt a leggyengébb rész, melyre az első csapást mértek volna, de nem helyeseltük az Egyesült Államoknak tett engedményeket. Erről más alkalommal beszéltem már.

 

Kennedy nagyobb tekintéllyel került ki a válságból. Elismerte, hogy a szovjet nép óriási áldozatokat hozott, emberi életekben és anyagiak egyaránt, a fasizmus elleni harc során. 1961 áprilisában a legrosszabb még nem következett be az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatokban. Mivel nem nyugodtak bele a disznó-öböli végkifejletbe, kitört az októberi válság.  Megsokszorozódtak a gazdaság megfojtására hozott intézkedések, a terroristatámadások, a blokád és a merényletek. A gyilkossági kísérletek és más véres akciók tervei viszont Eisenhower és Nixon kormányzata idején kezdődtek.

 

Az októberi válságot követően sem utasítottuk volna vissza a párbeszédet Kennedyvel, úgyszintén nem mondtunk volna le a szocializmusért vívott harcunk forradalmiságáról vagy radikalizmusáról, és a SZU-val fenntartott kapcsolatainkat se szakítottunk volna meg, ahogy követelték tőlünk.  Talán ha az amerikai vezetők valóban tudatában lettek volna a tömegpusztító fegyverekkel vívott háború következményeinek, valószínűleg korábban végét vették volna a hidegháborúnak. Akkoriban legalább még így gondolkodhattunk -ahogy mondtam a kubai fiataloknak-, amikor még nem volt szó a globális felmelegedésről, az egyensúlyok felborulásáról, az óriási szénhidrogén-fogyasztásról és azokról szofisztikált fegyverekről, amit a technológia létrehozott. Így több időnk lett volna ahhoz, hogy tudatossággal és a tudomány révén érjük el azt, amit most nagy sietséggel vagyunk kénytelenek megvalósítani.

 

Ford döntést hozott egy a CIA tevékenységét vizsgáló bizottság létrehozásáról. „Nem megsemmisíteni, hanem megóvni akarjuk a CIA-t" -közölte. A Frank Church szenátor vezette bizottság vizsgálatainak következményeként Ford elnök olyan utasítást adott, mely egyértelműen megtiltotta, hogy amerikai hivatalnokok külföldi vezetők elleni gyilkossági műveletekben vegyenek részt.

 

A most nyilvánosságra hozott dokumentumokban olyan részletek is szerepelnek, melyek a CIA és a maffia közötti, meggyilkolásom céljából kialakult összefonódásra utalnak. Az 1969-tól legalább hét évig tartó Káosz műveletről ugyancsak felbukkannak részletek, melynek keretében a CIA egy különleges egységet hozott létre azzal a céllal, hogy beépüljenek pacifista csoportokba és vizsgálják „a fekete radikálisok nemzetközi tevékenységét". Az Ügynökség összeállított egy listát, melyben több mint 300 000 amerikai állampolgár és szervezet neve szerepelt, valamint terjedelmes dossziék 7 200 személyről.

 

A The New York Times szerint Johnson elnök meg volt győződve arról, hogy a háborúellenes mozgalom kommunista kormányok ellenőrzése alatt állt, melyektől pénzügyi támogatást is kaptak, ezért utasítást adott a CIA-nak, hogy bizonyítékot produkáljon az ügyben. Az iratok elismerik, hogy a CIA több újságírót és művészt lehallgatott, köztük Jack Andersont, Jane Fondát és John Lennont, valamint a Columbia egyetem diákmozgalmát.  Házkutatást tartottak és drogkísérleteket is végeztek amerikai állampolgárokkal, hogy kipróbálják, miként reagál ezekre az emberi szervezet.

 

1973-ban Walter Elder -aki a hatvanas évek elején John McCone CIA-főigazgató vezető asszisztense volt- a főnöke irodájában magnóra rögzített és átírt beszélgetésekről számol be egy Colby-nak címzett memorandumban: „Tudom, hogy mindenki, aki az igazgató irodájában dolgozott nyugtalankodott az irodában lefolyt beszélgetések és a telefonbeszélgetések rögzítése és átírása miatt. McCone idején mikrofonok voltak az általában használt hivatali helységeiben, a belső hivatali szobájában, az étkezőben, a keleti épület hivatali szobájában, és az otthoni dolgozószobájában, a White Haven utcában.  Nem tudom, hogy valaki hajlandó-e beszélni róla, de az információk rendszeresen kiszivárognak, ebben az esetben pedig az ügynökség sebezhető".
A CIA-főigazgatók titokban átírt beszélgetései sok „ékszert" rejthetnek. A Nemzeti Biztonsági Irattár már kéri azokat.

 

Egy memorandum szerint a CIA, az 1972 őszéig létező OFTEN nevű projektjének megfelelően, „veszélyes kábítószerekről kért és gyűjtött információt az amerikai cégektől".  Egy másik memorandum arról nyújt tájékoztatást, hogy kereskedelemben lévő kábító hatású készítményeket gyártó cégek „rossz mellékhatás következtében visszautasított drogokat „passzoltak át" a CIA-nak.

 

Az MKULTRA program keretében a CIA az emberek tudta nélkül LSD-t és más pszihoaktiv szereket teszteltek rajtuk.  Egy másik irat szerint Patricio Lumumba egyik gyilkossági kísérletéhez szükséges mérget feltehetőleg Sydney Gottlieb - a CIA Agykontroll Programjának a vezetője-, szerezte meg.

 

Számos CIA-alkalmazott „nagy ellenérzéssel viselkedett" a vietnámi háború ellen tiltakozó és másként gondolkodó amerikai állampolgárok megfigyelésére szolgáló MHCHAOS műveleten való részvételre kapott megbízatása iránt. Az iratok sor érdekes ügyre fényt derítenek, például arra, hogy a hazánkra vonatkozó döntéseket igen magas szinten hozták. A CIA-ban ma már nem a kényelmetlen áthúzási módszert alkalmazzák a részletek mellőzésére, hanem a számítástechnikai eszközök segítségével fehér csíkot húznak a kitörlésre szánt részekre.

 

The New York Times szerint a cenzúrázott részek azt mutatják, hogy a CIA nem hozhatja még ki szekrényéből az összes csontvázat; az iratok nem tartalmaznak részleteket számos olyan külföldi akcióról sem, melyet újságírók, kongresszusi kutatók, sőt egy elnöki bizottság megvizsgáltak már. Howard Osborn, a CIA egykori biztonsági igazgatója összegezte a hivatal által összeállított „ékszereket". Nyolc ügyet sorolt fel -többek között Johnny Roselli gengszter beszervezését a Fidel Castro elleni csapás végrehajtására-, de Osborn eredeti listájából kihúzták az első számú ügyet: két és fél oldalt.

 

„A CIA Biztonsági Hivatalának első számú ékszere igen jó lehet, ha Roselli programja Castro meggyilkolására csak a második helyen van!" -jelentette ki Thomas Blanton, a Nemzeti Biztonsági Irattár igazgatója, aki -az amerikai információs szabadság törvényére hivatkozva- kérte 15 évvel ezelőtt „a család ékszereinek" nyilvánosságra hozatalát. Szembetűnő, hogy éppen az a kormányzat döntött az újabb átvilágításról, mely a legkevesebb információt hozott nyilvánosságra az Egyesült Államok történetében, épp ellenkezőleg eljárást indított a már titkosítás alól feloldott iratok újra titkosítása végett. Véleményem szerint ez kísérlet lehet arra, hogy az átláthatóság látszatát keltsék, mikor a kormányzat támogatottsági és népszerűségi indexe mélyponton van, és arra, hogy elhitessék az emberekkel, hogy mindaz a múlthoz tartozik és az említett módszerek már nincsenek alkalmazásban. A döntés bejelentése alkalmából Hayden tábornok, a CIA jelenlegi főigazgatója kijelentette: „A közzétett dokumentumok egy teljesen más korszakba, egy teljesen más ügynökség munkájába nyújtanak betekintést ".

 

Felesleges említeni azt, hogy az itt leírt cselekményekre továbbra is sor kerül, csakhogy brutálisabb módon és szerte az egész világon -beleértve az Egyesült Államokat, ahol növekvő számban hajtanak végre jogellenes cselekedeteket. .

 

The New York Times által kérdezett hírszerzési szakértők kijelentették, hogy az iratok feltárása figyelemelterelési kísérlet, a CIA-t és a népszerűségi mélyponton lévő kormányt érintő jelenlegi vitákról és botrányokról. Az iratok feltárása arra is irányulhat a választási kampány előestéjén, hogy megmutassa, hogy a demokratapárti kormányok pontosan olyanok voltak, mint a Bush kormányzat, sőt tán annál is rosszabbak. A Központi Hírszerző Ügynökség főigazgatójának írt memorandum oldalain (11-15. old.) a következőket lehet olvasni:

„1960 augusztusában Richard M. Bissell úr megkérdezte Sheffield Edwards ezredest, hogy vannak-e a Biztonsági Hivatalnak olyan ügynökei, akik tudnának segíteni egy bizalmas, maffia stílusú feladat végrehajtásában.  A misszió célpontja Fidel Castro volt.

„a feladatba tekintettel rendkívül titkos jellegére, csak néhány embert avattak be. 

 

Értesítették róla a Központi Hírszerző Ügynökség főigazgatóját, aki jóváhagyta a tervet.  Ugyancsak értesítették a Nyugati Földrész Hadosztályának főnökét, J. C. King ezredest, de a JMWAVE műveleten részvevő tisztek előtt szándékosan eltitkolták a terv minden részletét. A Kommunikációs (Commo) és a Műszaki (TSD) Hadosztályok néhány tisztje részt vett a tervezés első fázisában, de a misszió célját nem ismerték.

„Felvették a kapcsolatot Robert A. Maheu-val, akit miután általánosságban tájékoztattak a tervről, felkértek vizsgálja meg, a kívánt cél felé vezető első lépésként a gengszter elemek megkörnyékezésének lehetőségét.

 

„Maheu azt állította, hogy Las Vegas-i látogatása alkalmából többször találkozott egy Johnny Roselli nevű egyénnel, akivel csak informális úton, ügyfelein keresztül ismerkedett meg, de tudtára adták, hogy tagja a „Szindikátus" felső hierarchiájának, és La Franja területén kezében tartja az összes jéggyártó-gépet. Maheu szerint, ha Roselli valóban a klán tagja, összeköttetésein keresztül kétségkívül hozzáférkőzhetett a kubai szerencsejáték-iparhoz.

 

„Maheu utasítást kapott Roselli megközelítésére -akinek Maheu egy hazai és külföldi számlákkal foglalkozó, személyes kapcsolatokkal rendelkező menedzser. Neki azt kellett mondania, hogy nemrég jelentkezett nála egy ügyfél, aki olyan nemzetközi üzleti cégcsoportot képviselt, mely óriási pénzügyi veszteségeket szenved el  Kubában Castro tevékenysége miatt. Ez biztosra veszi, hogy a probléma Castro likvidálásával megoldható, és hajlandó akár 150 000 dollárt fizetni a sikeres akcióért. Roselli számára egyértelművé kellett tenni, hogy az amerikai kormány nem tud az akcióról, és nem is szabad arról tudomást szereznie. 

 

 „Így is mondták el Rosellinek 1960. szeptember 14-én a Hilton New Yorki Plaza szállodában.  Kezdetben nem akart belekeveredni az ügybe, de Maheu rábeszélésére  beleegyezett, hogy bemutassa Sam Gold nevű barátjának, aki ismeri a „kubai embereket". Roselli világosan értésükre adta, hogy nem akar pénzt a hozzájárulásáért és szerinte Sam sem fogad majd el.  Soha sem adtak nekik semmit az Ügynökség pénzéből.

 

„Szeptember 25-i héten bemutatták Maheut Samnak, aki a Miami Beach-i Fontainebleau Hotelben szállt meg. A Sammel és a Havanna-Miami közötti futárként bemutatott Joe-val való találkozása után néhány héttel, a Parade című újság vasárnapi mellékletében látta fényképüket, ahol Momo Salvatore Giancana és Santos Trafficante nevekkel illették őket.  Mindkettő az amerikai ügyészségnél a 10 legkörözöttebb személy listáján szerepelt.  Az elsőt a Chicago-i Cosa Nostra feje és Al Capone utódjaként, az utóbbit pedig a Cosa Nostra kubai műveleteinek irányítójaként emlegették.  Maheu azonnal felhívta a hivatalt.

 

„A megbízás végrehajtását szolgáló módszerek elemzésekor Sam kifogásolta a lőfegyverek alkalmazását és kijelentette, hogy a művelet sikeresebb lehet amennyiben valamiféle, Castro ételébe vagy italába keverhető erős méregkapszulát tudnak adni neki. Sam közölte, hogy erre a feladatra lehetséges jelöltje van Juan Orta, egy szerencsejáték-üzlet kapcsán megvesztegetett kubai tisztviselő személyében, aki Castro közeli munkatársa és pénzügyi gondokkal küzd.

 

„A TSD (Műszaki Szolgálati Divízió) segítségét kérték hat darab halálos hatású tabletta előállítására. „Joe Ortának adta át a tablettákat. Többheti sikertelen próbálkozás után azonban Orta megijedt, és bejelentette, kiszáll az akcióból. Javasolt egy másik személyt, aki többször is próbálkozott, szintén sikertelenül".

 

A fenti bekezdések szövege idézőjelben van.  A tisztelt olvasókat kérem, értékeljék, milyen módszerek alkalmazásával törekedtek már akkortájt világuralomra az Egyesült Államok. Emlékszem, hogy a Forradalom első időszakában dolgozott velem a Földreform Nemzeti Intézetében egy Orta nevű személy, aki tagja volt a Batista-ellenes politikai erőknek.  Modora tisztelettudó és megfontolt volt.  Csak róla lehet szó.  Eltelt néhány évtized és most a CIA jelentésében találkozom újra a nevével.   Nincs hivatkozási alapom arra, hogy hírtelenében meg tudjam mondani mi lett vele. Bocsánatot kérek az említett személy hozzátartozóitól vagy leszármazottjaitól, ha akaratlanul 9is bántom őket, akár bűnös volt, akár nem.

 

A Birodalom igazi gyilkológépet hozott létre, mely nemcsak a CIA-ból és az általa alkalmazott módszerekből áll. Bush erős, költséges hírszerzői és biztonsági apparátust teremtett, és a légierőből, a haditengerészetből valamint a szárazföldi haderőből olyan világhatalmi eszközt formált, mellyel a világ bármely tájára elviszi a háborút, az igazságtalanságot, az éhséget és a halált az emberek demokráciára és szabadságra való nevelésének ürügyén.

 

De az amerikai nép egyre világosabban ráeszmél e realitásra.

"Minden embert örök időkre félrevezetni lehetetlen", mondta Lincoln.

 

 

 

A történelem ismétli önmagát

 

A CIA amellett, hogy előszeretettel avatkozik bele titokban más országok belső ügyeibe, az Egyesült Államok területén is szervez, illetve hajt végre úgynevezett „másfajta feladatokat".

 

Teszi ezt annak ellenére, hogy az 1947-es nemzetbiztonsági törvény 3. pontja kimondja, hogy az ügynökségnek nincs bűnüldözési, rendőrségi vagy belső biztonsági feladata. Az, hogy a CIA elsősorban a titkos külpolitika megvalósításának eszköze, nem zárja ki a szeptemberi terrortámadásokban való részvételének lehetőségét. Az egyik leghíresebb és legnagyobb szabású hazai CIA-akció, a Kennedy elnök elleni merénylet ezt mindennél jobban példázza. A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos titokzatosságok, eltussolási kísérletek, a bizonyítékok manipulálása, a dezinformálás és közvélemény-félrevezetés kísérteties hasonlóságokat mutatnak a szeptember 11-ei eseményekkel.

Az igen népszerű Kennedy elnök halála 1963-ban valósággal sokkolta az amerikaiakat, csakúgy, mint a 2001-es terrorcselekmények. Így az Oszama bin Laden-teóriához hasonlóan azonnal szükség volt az egyértelmű felelős megnevezésére a közvélemény megnyugtatása érdekében. Órákkal a merénylet után menetrendszerűen jött is a megoldás. Letartóztatták a magányos merénylőt, Lee Harvey Oswaldot. Alaposabb vizsgálat nélkül megállapították, hogy Kennedyt ez az őrült marxista lőtte le, teljesen egyedül cselekedve. Mind a média, mind a hatóságok egyöntetűen kiálltak e magyarázat mellett, így az emberek többsége is elfogadta azt. Azonban negyven év távlatából már tudjuk, hogy Kennedy egy CIA által szervezett összeesküvés áldozata lett, és Oswaldot használták fel bűnbakként a közvélemény félrevezetése céljából, csakúgy, mint napjainkban Oszama bin Ladent.

 

A CIA igyekezett Oswaldot már jóval a merénylet előtt elkötelezett kommunistának beállítani. A CIA ügynökeként többször bízták meg különböző marxista ideológiájú röplapok terjesztésével. 1959-ben a Szovjetunióba küldték, azonban ottani titkos ügynöki munkáját később a szovjeteknek végzett kémkedésnek állították be. Ezt, a hírszerzők világában a kívánt kép létrehozása érdekében folytatott manipulációt, az ún. „megmerítést" alkalmazhatták az állítólagos terrorpilóták pilótaképző tanfolyamokon való szerepeltetése esetében is. Azonban mindkét merényletnél olyan személyekre terelték a gyanút, akik valójában alkalmatlanok voltak az adott feladat végrehajtására, hiszen Oswald meglehetősen gyengén bánt a fegyverrel ahhoz, hogy mesterlövészeket megszégyenítő pontossággal és gyorsasággal egyedül végezhessen Kennedyvel, illetve Mohamed Atta és társai sem voltak képesek utasszállító repülőgépek vezetésére.

 

A különféle bizonyítékok megsemmisítése, manipulálása kapcsán számtalan párhuzam vonható a két merénylet között. Amilyen gyorsan elszállították a WTC roncsait, úgy tüntették el órákon belül a Kennedyt szállító limuzinon fellelhető fontos nyomokat; ahogyan egészen véletlenül megtalálták Atta útlevelét, úgy került elő Oswald állítólagos gyilkos fegyvere a merénylet helyszínén (ami egyébként teljesen alkalmatlan volt a merénylet végrehajtására, mellesleg Oswaldtól származó ujjlenyomatokat sem találtak rajta); a repülőgépek rádióin zajló beszélgetések titkosításához hasonlóan nem készült jegyzőkönyv Oswald kihallgatásáról sem (majd röviddel ezután Jack Rubyval örökre elnémíttatták őt). Emellett mindkét esetben kerültek elő a hivatalos magyarázatokat egyértelműen cáfoló bizonyítékok is: a fényképfelvételek bizonysága szerint a Pentagon épületébe nem csapódott be utasszállító repülőgép, míg a Zapruder-film tanúsága szerint több irányból is lőttek Kennedyre.

 

Hasonlóan a terrortámadásokhoz, a Kennedy-merénylet előtt is kapott konkrét figyelmeztetést az FBI egy készülődő akcióról, melyben annak helyét és időpontját is pontosan megjelölték. Ám mégsem tettek semmilyen különösebb óvintézkedést az elnök biztonsága érdekében. A teljesen nyitott elnöki limuzinból integető Kennedyről óhatatlanul a New York és Washington feletti repülési tilalom alá eső zónában zavartalanul repkedő Boeingek jutnak az ember eszébe.

 

A merényletekkel összefüggő kétségek, ellentmondások illetve az azokból következő hazugságokkal teletűzdelt hivatalos magyarázatok jól látható hasonlóságokat mutatnak az amerikai történelem két szomorú epizódja között. A kormányzati szinten tapasztalható titkolózás, a minden részletre kiterjedő alapos nyomozás elmaradása, a folyamatos dezinformálás és a média - ellentmondásokkal teli - hivatalos teóriákkal szembeni megdöbbentően összehangolt elkötelezettsége a két esemény bekövetkezte között eltelt majd negyven év különbség ellenére azonos módszerek alkalmazására utal. Olyan titkosszolgálati módszerek alkalmazására, melyek egy titkos hadművelet jellemző sajátosságai, a CIA-féle covert operation elengedhetetlen kellékei.

 

  Azt feltételezni, hogy szeptember 11-én egy CIA által rendezett ál-terrortámadás szemtanúi voltunk, nem annyira futurisztikus elképzelés, mint amilyennek első hallásra tűnik. A „koholmányterror", mely során egy titkos terrorakció vagy támadás elkövetésével a végrehajtó azt vádolja, akit az akcióra hivatkozva meg akar támadni, egy már korábban is alkalmazott módszer háborúk kezdeményezésére. A történelem folyamán többször is bevetették már ezt az eléggé el nem ítélhető, konfliktust provokáló eszközt, és nemcsak az USA-ban.

 

A '60-as évek elején, a hidegháború legforróbb szakaszában az Egyesült Államok katonai titkosszolgálatai egy nagyszabású, titkos terrorakciót terveztek a saját országuk ellen, azért, hogy így szerezzék meg az amerikai közvélemény támogatását egy Kuba elleni háborúhoz. A Northwoods fedőnevű titkos akció terveiben szerepelt többek között amerikai városok utcáin ártatlan emberek meggyilkolása, utasszállító hajók elsüllyesztése, repülőgépek eltérítése, illetve néhány nagyvárosban (többek között Miamiben és Washingtonban) bombamerényletek végrehajtása. Hamis bizonyítékok felhasználásával a terrorakciók elkövetését az USA Castrora kívánta fogni, s így a hazai közvélemény és a nemzetközi közösség támogatásával megindíthatta volna háborúját Kuba ellen. A háború és a koholmányterror ötlete eredetileg Eisenhowertől származott, ő azonban hivatali ideje lejárta miatt már nem tudta megvalósítani azt. Az Operation Northwoods konkrét, operatív tervét a katonai tervezőbizottság készítette el Kennedy elnöksége alatt, azonban annak végrehajtását az elnök és McNamara védelmi miniszter is egyértelműen elutasította.

1954-ben izraeli ügynökök az ún. Lavon-affér során brit és amerikai épületek ellen hajtottak végre bombatámadást, amit szélsőséges arab terroristák tettének állítottak be. Ez az amerikai és brit csapatok további állomásozását eredményezte a Szuezi-csatorna térségében, majd további titkos akciók Izrael céljainak megfelelően a Szuezi-válsághoz, a brit és amerikai csapatok egyiptomi beavatkozásához vezettek.

 

 A 2001. szeptember 11-i merényletek bekövetkezéséig a legsúlyosabb, legtöbb áldozatot követelő - USA területén történt - támadás, Pearl Harbor japán bombázása sem egy meglepetésszerű akció volt, sokkal inkább egy Egyesült Államok által kiprovokált és engedélyezett légicsapás. Roosevelt elnök számára fontos volt USA belépése a második világháborúba azért, hogy így lendítse fel a gazdasági világválságot követően még csak lábadozó amerikai gazdaságot. A háborúba lépéshez azonban szükség volt valamilyen casus bellire, például egy, az ellenség által elkövetett, nagy emberveszteséggel járó támadás formájában. Mivel Németország az európai hadszíntérre koncentrált, az Egyesült Államok Japánt kezdte provokálni. Először olaj- és acélembargót vezetett be ellene, ami arra késztette Japánt, hogy megtámadja az ásványkincsekben gazdag Indonéziát. Időközben a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta egy részét Pearl Harborba vezényelték, amely komoly fenyegetést jelentett egy indonéziai háború esetén Japán számára. Ezért nem maradt más választása, mint egy támadással megszüntetni ezt a fenyegetést.

 

Az USA ismerte a japánok terveit, hiszen már korábban sikerült megfejtenie a kódolt üzeneteiket. Washington előre tudott a támadásról, ismerte a japán flotta pontos helyét, mozgásirányát, és a támadás bekövetkeztének időpontját. Ennek ellenére nem tett semmilyen védelmi intézkedést, hagyta megtörténni a „meglepetésszerű" légicsapást - hasonlóan a szeptember 11-ei terrorcselekményekhez -, tudatosan bekalkulálva nagyszámú állampolgára halálát.

 

Az anyag megjelent:

http://www.viszavzsodor.blogspot.hu/2011/10/cia-tortenete.html