Hautzinger Gyula: Hívhatták volna Godowski Mártonnak is (In Memoriam Martin ”Skip” Goode)

Hívhatták volna Godowski Mártonnak is. Igen, ha az Osztrák-Magyar monarchia idején családja Kelet-Galíciából nem Amerikába, hanem sok más zsidó családhoz hasonlóan Magyarországra emigrál. De így, a húszas évek vége felé barátom, harmadik generációs, igazi amerikaiként (mivel a család közben nevét "amerikanizálta"), Martin Goode néven New Yorkban látta meg a világot. Igen, a barátom. Mert egyike volt azoknak, amikor a „nagy kalandom" idején, első magyarként, NATO tisztként, az ezredforduló táján Norfolkban szolgáltam baráti kezet nyújtott. És magyar származású feleségével, Paulával segítették beilleszkedésünket az Újvilágba. 

Társaságban ismerkedtünk meg, amikor NATO-s kollegáim az újdonság erejének hatására, új jövevényként kézről-kézre adtak, mint az addig ismeretlen közegből, „odaátról" érkezettet. Martint, vagyis ahogy a hozzá közeliek nevezhették Skipet, becenevével ellentétben egy a hetvenes évei legelején járó, visszafogott, kellemes szikár, sportos úriembernek ismertem meg. Már az első találkozás alkalmával, amíg a feleségeink vendéglátónk a szintén emigráns Pista bácsi magyar nótákat előadó hegedűjátékában gyönyörködtek (az amerikai meghívottak mindegyike egyik házastársa révén magyar gyökerekkel rendelkezett!) mi, férfiak egy másik szobában egymással ismerkedtünk. Skipről hamar kiderült, hogy korábban haditengerészeti vadászpilótaként szolgált. A légiharcban talán utolsó dugattyús gépként alkalmazott, a második világháború idején kifejlesztett F4U "Corsair" gépet repülve fiatalon résztvevője volt az ‘50-es évek elején a koreai háborúnak.

 

A világháborút még tizenévesként lekéste, de a félévtizeddel későbbi új, ezúttal a korábbi szövetségesek között kirobbant konfliktust már nem. De ezekről az izgalmas dolgokról bővebben majd később. Egyelőre, feleségemmel örültünk, hogy hírtelen ennyi amerikai-magyar barátunk akadt, akik különösen az első hónapokban hihetetlenül sokat segítettek bennünket. Szükségünk is volt a segítségre, hiszen a túloldalról érkezve, kellő alapok nélkül, érdeklődő-kíváncsi, de ismeretlen környezetben, közel ötven évesen mindkettőnknek kellett a baráti segítség. Miközben én a NATO Atlanti Legfelsőbb Parancsnokságán az új ismeretek elsajátításával hadakoztam, nejem legtöbbször Paulával szorgalmasan járta a hatalmas haditengerészeti bázis bevásárlóközpontjait és ismerkedett mit és hol lehet a polcokon megtalálni. Így aztán lassan, egymás látogatásain keresztül egyre többet tudtunk meg egymásról.

Skip, a koreai háború után már nem került átképzésre a katonai repülés korszakváltó sugárhajtású gépeire, hanem helikopter pilóta lett, és valamikor a '70-es években alezredesként, kiképzőként-berepülőként ment nyugdíjba.

 

De mint minden amerikai tiszt, ha leszerel a civil életben folytatta munkáját. Norfolki éveink gyorsan teltek. Felejthetetlen élmény volt, amikor 1999 márciusában a magyar himnusz hangjai mellett új NATO tagként először röppent fel a norfolki mindig kék égbe a magyar zászló. Természetesen velünk együtt ünnepeltek a helybéli új, kis amerikai-magyar kolóniánk tagjai is.  Így Paula és Skip, Barna "Steve" Pista bácsiék, Magda és Tucker Carney a „régiek", valamint az újabb emigrációsok, a ‘70-es években jöttek, Korényi-Both András az USA fegyveres erői orvos ezredese és szintén orvos felesége Ildikó.

 

Ha az ember valahol jól érzi magát, az idő különösen gyorsan szalad. Hamar eltelt a szűk három év és mi búcsút intettünk egymásnak és Amerikának. Búcsút, de nem örökre!

Kinti éveink alatt megszerzett kapcsolataink hazaérkezve is tovább éltek. Kivel így, kivel úgy. Alig telt el egy félév és örömünkre Skip és Paula érkezett látogatóba Magyarországra.  Keresztül-kasul beutaztuk az országot. Igyekeztem kicsit „törleszteni" a hihetetlen segítségért, amit tőlük kaptunk. Aztán megint csak az elektronikus levelezés maradt a legfőbb kapocs, meg nagy ritkán egy-egy telefon.  Mint történt az 2003/04-ben Irakból is, amikor az amerikaiak által üzemeltetett civil hálózatból pár pennyért hosszú beszélgetéseket folytathattunk. „Keep your head down!" (Tartsd lent a fejedet!) hangzott a baráti aggódó-óvó figyelmeztetés minden beszélgetés végén. Az immár fegyvertársnak, bajtársnak, aki a XXI. században, a kor új típusú háborújában lépett „hadiösvényre".

És pár év múlva már nyugdíjasként a 10. éves évforduló alkalmából történt amerikai „nosztalgia" utunk alkalmából Virginia Beach-i házuk vendégeként eltöltött szép napok emléke. A közös, táncolással egybekötött vasárnapi ebéd, a „Sunday Brunch" a híres Fort Monroe tiszti klubjában, ahol Skip, Paulával olyan gyönyörűen, összeszokottan, légiesen forogtak a parketten. Mert Martin még 80 évesen is vigyázott magára. Ki nem hagyta volna szokásos teniszpartiját sem. Élmény volt kiautózni vele a haditengerészek, pilóták emlékének nemrégen átadott emlékparkba.

 

 Itt mesélt először részletesen koreai emlékeiről. A "USS Leyte" repülőgép-anyahajóról, amelynek fedélzetéről a 32. repülőszázad tagjaként társaival nap-mint nap indult veszélyes bevetésre. És tért vissza a bevetések után sokszor alkonyatkor (minő ellentmondás!) a  békés tengeren lágyan sikló hordozóra.

 

Elmentünk a veteránrepülők találkozójára is. Öröm volt látni milyen szeretettel, tisztelettel fogadták volt társukat a sajnos egyre jobban fogyatkozó régi bajtársak.  

 

Goode-ék még kétszer jöttek Magyarországra. A legfelejthetetlenebb talán az utolsó alkalom volt, amikor látogatásukba belefért egy hetes közös isztriai nyaralás is. De a csúcs a magyar önálló légierő parancsnokság megalapításának 60. évfordulója alkalmából nyugdíjas klubom által rendezett díszünnepségre és az azt követő fogadásra történt meghívás volt. Jó volt látni, ahogy két öreg az amerikai és a magyar egykori MíG-15-ös vadászpilóta Bihari Laci bácsi összeölelkezik. Számukra talán ott és akkor ért véget a hidegháború vészterhes időszaka. Istenem, de jó, hogy itt és nem a fagyos Észak- Korea légterében találkoztak.

Aztán az évek múlásával a hírek egyre lassabban jöttek Skipék felől. Paulával együtt, egészségügyi gondokkal küzdöttek. Különösen Skip szíve rakoncátlankodott. Pár hete közös barátunktól, Jacktől jött email: " Biztosan tudni akarod! Skip újból kórházban van. Vélhetően a halálos ágyán..." Az interneten is felszaporodtak hírek. A családtagok naponta tettek fel a Facebookra új információkat Skip állapotáról. Rövid hírek, fényképek és egy utalás a koreai háború egyik leghősibb eseményére, az arról mostanában megjelent, Amerikában hamar bestsellerré vált könyvről Adam Makos: Devotion című könyvére. A bejegyzés tájékoztatott, hogy Martin is szerepel a könyvben. Lázas keresésbe kezdtem az interneten és meglepődve tapasztaltam, hogy a könyv "végtelen ég hősei" címen már magyarul is megjelent. Innen kezdve napok alatt a kezemben is tartottam Jesse Brown és Tom Hudner és barátom a könyvben Marty történetét. Bennem versenyfutás kezdődött az idővel.

  Faltam a fiatal író kiváló stílusban megírt könyvét. A történet maga itthon is ismert. Az Egyesült Államok haditengerészetének első afro-amerikai pilótájának az Észak-Koreai, Chosin víztározónál 1950 decemberi tragikus története, és géppárban vele repülő Tom Hudner hadnagy hőstette, amikor a kényszerleszállást végrehajtott társa mellé tette le a gépét, hogy megpróbálja kimenteni az összetört gép fogságába esett társát.

 

Tudjuk, a kísérlet kudarcot vallott. De Tom Hudner hősiessége példa lehet minden generáció számára. Nos, ebben a hősi eposzban kerestem öreg barátom szerepét. Szerettem volna az olvasást még a várható kegyetlen hír előtt befejezni. Azt már hetekkel azelőtt elhatároztam, hogy ha Skip elmegy, igyekszem méltó módon megemlékezni róla. Nem kellett sokat keresgélnem a kitűnő, fordulatosan megírt könyvben Skip feltűnését. Egy vidám, a lányokat kedvelő karakter alakult ki, aki a könyv szinte harmadik szereplőjeként gyakran visszatér a történetben. De ott van a legkeményebb csatákban is. Azon a tragikus hideg decemberi napon ő is ott volt a harcok színhelyén, egy másik formációban támadta az amerikai tengerészgyalogosokat szorongató kínai csapatokat. És ő volt aznap aki a „Leyte" eligazítószobájában még mindig pilótaruhában, készenlétben, először vette a hírt:  Jesse kényszerleszállt! Tom mellette!

Amikor Skip először mesélte el nekem ezt a tragikus, szívszorító történetet, értelemszerűen megkérdeztem tőle:

-           És  Skip, mi történt Jesse holttestével?

-           Nos, világosban visszamentünk, kőröztünk felette, láttuk Jesset a roncsban. És azt is, hogy a kínaiak még a dzsekijét is elvitték. Aztán megszórtuk napalmmal...

Milyen borzalmas, egyben felemelő pilótatemetés! Hasonló, hősnek kijáró temetést csak a Kerekasztal Lovagjainak legendájából ismerünk, amikor Arthur királyt tutajon ravatalozzák fel, felgyújtják és a vízen végső útjára engedik.

Mire végére értem Martin történetének, megjött a megmásíthatatlan. Martin „Skip" Goode aki annyira szerelmes tudott lenni, a szerelmesek napján, február 14-n Valentin napon itt hagyott minket.

Barátom, katonatársam, bajtársam! Nyugodjál békében.