A tökön szúrt valóság: Munkácsy festmény 27 milliárd adóforintból?

Az alapítványi gőg, a közvagyon rejtélye és a Munkácsy-festmények mint állami érdekek: a MOL-Új Európa Alapítvány körüli festményvásárlás abszurditására világít rá, ahol a gőgös alapítvány és a magyar állam művészetmentő akcióját vizsgáljuk meg közelebbről. Itt van ez a büszke összefogás: a MOL és az állam, akik 27 milliárdot áldoznak a Munkácsy-festmények megmentésére, amivel persze mindannyiunk számára a nemzeti kulturális örökséget biztosítják – mert hát kinek ne lenne naponta szüksége egy Munkácsy a nappalijába, igaz?

Ne ne tévesszen meg senkit a látszat! Itt nem egyszerű művészetpártolásról van szó.

Az egy állami érdekeltségű alapítvány, ami gyakorlatilag közpénzből finanszírozza a művészetet, az alapítvány tulajdonában maradva. Így az állampolgár legfeljebb múzeumban vagy szerencsés közösségi eseményeken csodálhatja meg a festményeket, de tulajdonképpen a festmények felett az alapítvány rendelkezik. Az állami közpénz tehát művészeti kincsekbe áramlik, de a közvagyon felé vezető út valahogy eltűnik a MOL és az állam közös alapítványi ködében.

A jogi aggodalmak?

Nos, a 444.hu és más médiumok nyilvánosságra hozták a festmények megvásárlásának terveit, mire az alapítvány gyorsan „üzleti titkok” védelmére hivatkozott, és jogi eljárással fenyegette a sajtót. Így nemcsak a művészeti kincsek kerülnek egy szűk, félállami alapítvány kezébe, hanem a sajtószabadság is egy komoly támadás alatt áll, hiszen közérdekű adatokat próbálnak titkolni.

Az irónia pedig itt csúcsosodik ki: miközben a festmények állami tulajdonként lennének igazán közérdekűek, az üzleti titok mögé bújtatott műkincs-vásárlás és a jogi fenyegetések felfedik a valóságot. Nem a festmények megmentése a cél – hanem egy alapítványi birtoklás, amely a közpénzeket csendben beolvasztja a MOL-Új Európa fényes, de titkolózó világába.

Az állami pénzből megvásárolt Munkácsy-festmények sorsa nem csupán művészeti kérdés, hanem a jog és az állami felelősségvállalás istenített játéktere

A MOL és az állam közös alapítványa 27 milliárd forint közpénzt áldoz a műkincsekre, de vajon kinek is szolgálnak ezek a kincsek? Az alapítvány titkolózása és az „üzleti titkok” mögé rejtett jogi fenyegetései egyértelművé teszik, hogy nem a polgároké a festmények tulajdonjoga, hanem egy alapítvány birtokolja, amely szoros kapcsolatban áll az állammal és a MOL-lal.

Jogilag egyértelmű: amit az állam közpénzből vásárol, az nem magántulajdon, nem államtitok, hanem köztulajdon

Az állami pénzek, amelyeket az adófizetők biztosítanak, a köz érdekét kell hogy szolgálják, és ennek megfelelően minden ilyen beruházásnak átláthatónak kellene lennie. Amikor a közvagyon kezeléséről van szó, a nyilvánosság számára egyértelműen elérhető információkra lenne szükség, hiszen az állam a polgárok képviseletében jár el. Ezért az államnak és az állami alapítványoknak nem lenne szabad az „üzleti titkok” mögé bújva jogi eljárásokkal fenyegetni azokat, akik kérdéseket tesznek fel, vagy információkat közölnek.

A festmények megvásárlása valóban fontos kulturális lépés, de nem szabad elfelejteni, hogy ezek a műalkotások az adófizetők pénzéből kerülnek az alapítvány birtokába. Az állampolgárok, akikből maga az állam létrejön, jogosan várhatnák el, hogy minden részletet megismerhessenek, hiszen ők azok, akik ezt finanszírozzák.

Néhány alapvető fogalom tisztázása segithet annak megértésében, hogy miként áll össze a felháborodás hátterében álló „csapat”

Ez az alapítvány kinek a tulajdona?

A MOL-Új Európa Alapítvány – együtt a Magyar Állammal

A MOL-Új Európa Alapítvány nem csupán egy szimbolikus kapuőr a magyar kultúrához, hanem egy olyan struktúra, amely a közvagyont saját fennhatósága alatt tartja. A festmények megvásárlása tehát nem pusztán kulturális kérdés, hanem egy fontos politikai és jogi kihívás is, amely rávilágít arra, hogy a közpénzek kezelésének átláthatósága nem lehet „üzleti titok”. A polgárok érdeke az átlátható, nyilvános közvagyonkezelés, mert végső soron ők állnak az állam mögött.

Mi történik, ha egy ilyen hatalmas összeget nem nyilvánosan kezelnek?

Ha a festmények hirtelen „üzleti titoknak” minősülnek, miért van szükség arra, hogy ezek a részletek rejtve maradjanak? Talán nem is a festményekről van itt szó, hanem arról, hogy a hatalom hogyan kontrollálja a közvagyon áramlását, és miként használja fel azt a saját céljaira. Az alapítványi „jótékonyság” mögött ugyanis egy hatalmi struktúra húzódik meg, amely a közpénzt magánvagyonként kezeli.

A „Tökön szúrt valóság” ironikus módon mutatja be, hogyan válik a művészet közvagyonból alapítványi magántulajdonná, és hogyan kerül a nyilvánosság perifériájára a köz érdekében hozott döntések tényleges megismerése. Már  csak azt a kérdést kellene feltenni, hogy melyik Bíróságon és milyen hogi okfejtéssel, milyen büntető vagy polgári okokat felsorakztotva lehet „tökön rúgni” azt a médiát, aki ezt a 27 milliárdnyi történetet napvilágra hozta?

És akkor elérkezünk a valóság groteszk csúcspontjához: ha valaki a sajtószabadság zászlaját lobogtatva meg mer szólalni, egy közös cellában találja majd magát, a többi véleménybűnözővel együtt.

Ott, a négy fal között, egymásnak érvelhetnek a szólásszabadság és a polgári jogok mellett.

Természetesen, teljes titokban, hiszen az is „üzleti titok”, hogy miért van ott mindenki.

A festmények pedig?

Nos, ők maradnak az alapítvány falai között, csendben, ahogy az illik…