Ultima Realita

Konok Tamás

Az elmúlt néhány hónapban Konok Tamás pályájának és életének különböző állomásait mutatták be különböző helyszíneken. Az Aulich Art Galéria 2009. március 8-án megnyitott tárlatán olyan munkákkal ismerkedhetünk meg, amelyek többségét még nem láthatták itthon, vagy egyáltalán nem is lehetett kiállítva látni. Azok ismerhetik ezeket a műveket, akik vannak olyan bizalmas viszonyban a művésszel, hogy láthatták a műtermében. Egy ilyen műterem látogatás alkalmával találtak azokra a most kiállított képekre, amely a kezdeti párizsi munkásságát ölelik fel. Sőt van közöttük olyan is, amely most került hazaszállításra, kifejezetten a bemutatás kedvéért.

Konok Tamás

Juhász FerencA kiállítást Juhász Ferenc költő nyitotta meg. Felidézte fiatalkori versének első két sorát, melyet barátjához, Kormos Istvánhoz írt: „Szögletek, horpadások, pontok, vonalak egyensúlya ez a fej." Azért volt az idézet, mert erről mindig Konok Tamás jut az eszébe. Amikor megismerte, csikó fiúként legelészett a többi csikó fiúval Bernáth Aurél hatalmas szelidzöld rétjén Csernus Tiborral, Szabó Ákossal, Rátkay Endrével. Ott erősödtek és gyarapodtak a festővé váláshoz. Aztán ki-ki más-más dimenzióba nőtt át indulata és ihlete szerint. Téren és időn át növesztette őket a mást, másként akarás. Konok Tamás e kiállítás hőse az egyszerűség, kutatás, vallomás, titkot kereső áldásos varázslatlátomás. Többet akart a láthatónál, másként akarta a láthatót, láthatóvá tenni a láthatatlant.

Juhász Ferenc szavai után a galériában hagyományos sorsolásra került sor. Minden alkalommal egy szerencsés vendégnek kedveskednek a kiállító művész egy alkotásával. Ezúttal a nyertes, a művész 1993-mas sokszorosított grafikáját vihette haza.

„Jelen kiállításom, Párizsban elindult új korszakomat dokumentálja, amelynek bemutatására még nem volt alkalmam." – vallja Konok Tamás. Életútja fontos időszaka volt e több mint másfél évtized, amely szemléletváltásra és egyben új technikai megoldásokhoz vezetett. Magyarországot 1958-ban elhagyta és Párizsba telepedett le. Végleges kint maradás okairól és regénybe illő körülményeiről már több alkalommal nyilatkozott és írt.

„Tudva levő, hogy a főiskolán, illetve az azt követő néhány év alatt, következetesen a látványutáni Bernáth mesterem természetelvűnek nevezett festészetet műveltem, hittel és meggyőződéssel. Tanításaiért csak hálával tartozom emlékének, mivel a mai napig is meggyőződésem, hogy vizuális műveltség, rajztudás, komponálási kézség nélkül a művész – ha csak nem zseni – félművelt vagy a meg nem értettség sérelmeinek sebeit hordozza magával. Nem hiszek egyetlen stílus megváltó vagy domináló létében. Mint ahogy nem látok különbséget figuratív vagy elvont alkotás között se. Egyedül a mű kvalitását tartom meghatározó mértéknek. Művészi tanulmányaim indulásakor, munkáimban erősen kötődtem a látványhoz, az előttem álló motívum izgalmába, vagy szépségébe. Témáim előtt, (nem egyszer – gyakran képeim frissességének rovására) napokig dolgoztam. Az állvány festészet legfőbb veszélyét az önismétlés rutinosságában kezdtem érezni. Az időkben a festők pontosan érezték mit lehet és mit nem, politikai szempontból. Azt is tudták az alkotók, hogy mi eladható, mire harap a vizuális analfabéta: virágcsendéletek, vidéki tájak, baromfik közé magot szóró joviális mámikák, jó lábú traktoros lányok, vidám lakodalmakra vonuló násznépek, vagy féregtelenített almát szedő lányoknak segédkező, incselkedő néphadseregünk hős katonái. A másik út a rendszert kiszolgáló szocreálnak nevezett, narratív, heroizmussal felpumpált tematikus festészet volt, amely ugyancsak a kispolgári ízlésvilág nevetséges karikatúráinak bizonyultak. Főleg ez utóbbi remek megélhetést biztosított, az idők szavát megértő, haladó művészek számára. Váltani, vagy valami egészen mást kezdeni, 1956 előtt teljes lehetetlen volt. Harmadik út pedig nem létezett. Biztos vagyok, hogy Párizsban maradásommal jól választottam. A semmiből kellett felépítenem életemet, új művészetemet, ami lassú, anyagi nehézségekkel terhes évek, keserves küzdelmeinek ideje volt. Szerencsém talán az volt, hogy rendszeresen, nem csüggedve, az ambíciótól, optimizmustól fűtve, naponta sokat festettem, kísérleteztem. Új munkamódszert dolgoztam ki. Üveglapokról különböző színű vékony festékrétegeket nyomtattam egymásra. A képek hátoldalán ecsetnyéllel vagy grafittal meghúzott vonalak a kép túloldalán színes rajzok formáiban jelentek meg. Álomképek világának töredékei voltak ezek a sejtelmes, lelkem lenyomatai. De az új benyomásoktól kavargó agyam, félálmaimnak vetületei is lehettek e színes vonalrajzoknak tűnő monotípiák, amelyeket olajfestékkel, tovább fejlesztettem.

Az 1960-as évek Párizs nagy átalakulásának ideje volt. Bontották a még a napoleoni időkben épült Les Halles, a Vásárcsarnok épületeit. A lerombolt házak előtt álló konténerek tele voltak a legkülönbözőbb érdekes tárgyakkal, régi tapétákkal, falemezekkel, e nagyváros fantasztikus enyészetjeivel. Számos talált tárgy, mint kollázs illetve montázs elem beleépül lépeimbe. E Homo ludensi szemlélettel indult művészet, új korszakom indulása volt, amely a hetvenes évek elején, egy letisztult Apollonisztikusnak nevezhető, geometrikus, új konstruktívizmusba, majd a matérián túli, transzcendens szemléletbe váltott."

A múlt évben, az Életmű-díja alkalmából könyv jelent meg, amely a 80 éves Konok Tamás 1973-2010-ig terjedő festői periódusát foglalja össze. A kötethez egy CD lemez is tartozik, 1946-2010-ig reprodukciós anyaggal, illusztrálva, opus számozással és műtárgyleírással. A galériában ezt a kiadványt is megnézhetik.