A józan ész halála – hogyan fojtogatja a jog az Egyesült Államokat
9 perc olvasás
Egy gyakorló amerikai jogász a modern jogalkotás visszásságait vizsgálta. Szerinte a jogszabályok elkanyarodtak a józan észen és közvélekedésen alapuló gyökerektől, ezért a normaszövegek és a jogalkalmazás átláthatatlanná és bürokratikussá vált. A jogalkotó minden élethelyzetet szabályozni akar, azonban nem tud mit kezdeni az egyedi szituációkkal. Ez a jelenség rányomja bélyegét az igazságszolgáltatásra és az államigazgatási szférára egyaránt. A szerző megoldási javaslata, hogy le kell számolni azokkal a normatív tévhitekkel és erőltetett racionalizálással, amelyek a mai gyakorlatot alakítják, és vissza kell térni a közbelátáson alapuló igazságszolgáltatáshoz és államigazgatáshoz.
Egy gyakorló amerikai jogász a modern jogalkotás visszásságait vizsgálta. Szerinte a jogszabályok elkanyarodtak a józan észen és közvélekedésen alapuló gyökerektől, ezért a normaszövegek és a jogalkalmazás átláthatatlanná és bürokratikussá vált. A jogalkotó minden élethelyzetet szabályozni akar, azonban nem tud mit kezdeni az egyedi szituációkkal. Ez a jelenség rányomja bélyegét az igazságszolgáltatásra és az államigazgatási szférára egyaránt. A szerző megoldási javaslata, hogy le kell számolni azokkal a normatív tévhitekkel és erőltetett racionalizálással, amelyek a mai gyakorlatot alakítják, és vissza kell térni a közbelátáson alapuló igazságszolgáltatáshoz és államigazgatáshoz.
Philip K. Howard: The Death of Common Sense: How Law is Suffocating America;
1994, 2011, Random House,
Philip K. Howard: jogász, ügyvéd, író, az amerikai kormányzati és jogi reformmozgalom egyik vezető személyisége a jogi szabályozottság és a bürokratikus eljárás túlzásait és hiányosságait elemzi. A „common sense" magyar megfelelője a józan ész. Az angol kifejezés azonban jól érzékelteti, hogy inkább egy közös, mindenki által elfogadott értelmezési tapasztalatról (közvélekedésről) van szó, nem pedig szűk értelemben józanságról, ittas vagy bódult állapottól való mentességről.
A racionális jogi szabályozás korlátai
A könyv kiindulópontja, hogy a modern jogi szabályozás mögött racionális jogfilozófia áll, amely arra törekszik, hogy tökéletes világossággal és részletezettséggel kodifikálja a normákat, annak érdekében, hogy alkalmazásuk és végrehajtásuk során ne legyen szükség egyéni megítélésre, mérlegelésre. Ez jelentősen eltér az angolszász típusú, a józan észen, vagy másként az ésszerű döntésen (ratio decidendi) alapuló common law felfogástól. A jogi racionalizmus azonban egyszerre invazív és eredménytelen. Ennek bemutatására számos példát hoz fel: egyfelől valamennyi élethelyzetet szabályozni kívánják, másfelől a jog merevsége sosem felel meg teljes mértékben az egyéni helyzeteknek, így a legjobb esetben csak hatástalan, de a legrosszabb esetben ráadásul kontraproduktív is. A túl sok szabálynak ugyanis ugyanaz a hatása, mint a túl kevésnek. A római jogelvet idézve: „summum jus summa injuria", a legfőbb jog (vagyis a túlzott mértékben betartatott törvény) a legnagyobb igazságtalanság. A szerző szerint az egyik legmarkánsabb példa erre, hogy 1988-ban egy jótékonysági programban részt vevő apácák, Teréz anya vezetésével egy régi leégett épületet akartak felújítani, hogy hajléktalanszállóvá alakítsák. Ehhez New York az ingatlant 1 $-ért bocsátotta a nővérek rendelkezésére, akiknek további 500 000 $-juk volt a munkálatokra. Az építési engedélyezési eljárás azonban elhúzódott, és menet közben kiderült, hogy a négyemeletes épületbe kötelező liftet is beszerelni egy jogi előírás következtében. Ez további 100 000 $ kiadást jelentett volna. Hiába próbálták meggyőzni a hatóságot, hogy a szociális intézménynek és a rászorulóknak sincs szükségük erre, az engedélyt nem kapták meg. Végül Teréz anya egy udvarias levélben megköszönte, hogy sok jogot tanulhatott, és „belátta", hogy a pénz felhasználása hatékonyabb, ha ruhát és élelmiszert vásárolnak belőle.
A komplex eljárások akadályozzák az igazságszolgáltatást
Howard ezt követően a jogban is érzékelhető, a tisztességes eljárás iránti növekvő igényt elemzi. Megállapítja, hogy az általánosan elterjedt gondolat, miszerint a jó döntést az biztosítja, ha elegendő eljárási biztosítékot, garanciát építünk ki – szerinte azonban ez megtévesztő. Ennek eredményeként ugyanis csak elszaporodtak a bonyolult, időigényes döntéshozatali folyamatok. Paradox módon a felaprózott felelősség- és hatáskör a döntéseket a végtelenségig késleltette, és a tisztességesség kérdései a megfelelő eljárás (due process) kérdésére redukálódtak, gyakran nagymértékben igazságtalan döntéseket eredményezve. Az eljárásokban egyre inkább az a meghatározó, hogy valami hogyan történik és nem az, hogy mi. A szerző felteszi a kérdést: az eljárás vagy az eredmény a fontosabb? Ez sajnos a testületi döntések során is érvényesül, amelyekért ráadásul senki sem tartozik egyéni felelősséggel.
A racionális vita ellehetetleníti a konszenzust
Az egyes jogosultságok túlzott elterjedése, ahelyett hogy az igazságtalanság (jog)orvoslását szolgálta volna, inkább az „a peres felek nemzetét" hozta létre az Egyesült Államokban. Például a szerző álláspontja szerint a diszkrimináció szinte egy rögeszmévé vált. Ezek a jogok ugyanis kapcsolódó kötelezettségeket rónak másokra, ilyen például a fogyatékkal élők számára a kerekesszékkel igénybe vehető buszok biztosítására irányuló kötelezettség, vagy a kerékpárutak, házi állatok tartásának kérdése a városokban. Gazdasági értelemben ez azt a benyomást kelti, hogy az egyik csoport mások költségein, kárán jut előnyökhöz, amely megosztja a társadalmat és konfliktusokhoz vezet. Mindezen kívül a jogokat abszolútnak és kompromisszumon felülieknek tekintik, így a jogokon való viták alapvetően az abszolút érvek összecsapásába torkollik. Ha pedig a kompromisszumkészség egy alapvető demokratikus érték, akkor a jogok további elburjánzására később a demokrácia aláásásaként kell majd tekinteni.
Megoldási javaslat – vissza a common law-hoz
Végezetül pedig ezekre a szabályozási túlzásokkal és hiányosságokkal kapcsolatban fogalmaz meg angolszász, common law szemléletű javaslatokat. A részletesen kidolgozott szabályokat vissza kell szorítani az általános alapelvek javára, és a merev döntéshozatali eljárások helyett az emberi ítélkezést kell előtérbe helyezni, megerősítve a precedens jog valódi tartalmát. A modern társadalom legtöbb szabálya ugyanis a rossz döntésektől való félelmen alapulnak, ahelyett, hogy a felelősséget, a felelős döntés jogát erősítenék. Felismerése, hogy a szabályokat tartalmazó könyvek mellőzésével nem marad más, csak a felelősség. Azzal, hogy az elmúlt évtizedekben szinte száműzték az emberi döntés- és ítélethozatalt, a modern jog szerepe átalakult, és egy hasznos eszközből egy „esztelen zsarnokká" változott.
A könyv utószava
A – több mint egy évtizeddel később hozzáírt – szerzői utószó a könyv egyik legizgalmasabb olvasmánya, ahol általánosan elfogadott tévhitekre ad választ új alapelvek formájában.
A szerző szerint az első ilyen tévhit az, hogy a jog állandó. Éppen ezért azt javasolja, új alapelvként kellene bevezetni, hogy a régi, elavult törvényeket az új kihívásokhoz, a mindennapi élethelyzetekhez kell igazítani korszerű tartalommal, modern eszközök felhasználásával. Egy egészséges demokrácia számára ugyanis fontosak az új választási lehetőségek, amelyek kiegyensúlyozzák a szociális célokat, és kompromisszumot teremtenek a versengő közjavak között. Ennek érdekében a kormányzati programokat is folyamatosan felül kell vizsgálni.
A második tévhit, hogy a jognak a lehető legrészletesebbnek kell lennie. Ezért Howard javaslata, hogy új alapelvként kell bevezetni, a szabályozás gyökeres egyszerűsítését, hogy az emberek felelősséget tudjanak vállalni a törvényben foglalt normák betartásáért. Az egyszerű szabályok egyaránt segítik a magánszemélyeket és a hivatalnokok munkáját is. A túlszabályozottságból eredendően a hatóságok, állami szervek sem ismerik a vonatkozó joganyagot teljes egészében. Az ügyfelektől sem várható el, hogy helyesen járjanak el az adott ügy során. A túlzott részletezettség túlmutat a mindennapi emberek felfogóképességén. Ehhez általános, egyszerű alapelvekre van szükség, annak érdekében, hogy a józan észre támaszkodhassanak.
Howard harmadik tévhitként tartja számon, hogy a jó kormányzás megköveteli, hogy a köztisztviselői szféráról le kell választani a politikai felelősségrevonhatóságot. A szerző szerint azonban a személyes felelősségrevonhatóság a felelős kormányzás létfontosságú eleme. Így Howard javasolja, hogy harmadik alapelvként kerüljön bevezetésre a köztisztviselői szféra felelősségrevonhatósága.
Végezetül Howard szerint a negyedik tévhit arra vonatkozik, hogy a perek az ügyben szereplő egyéni, alanyi jogok érvényesülését szolgálják. Ezzel szemben szerinte alapelvként az ésszerű társadalmi normáknak kellene meghatározniuk a peres ügyek kimenetelét. Az alanyi jogok túlzott elismerése visszaélésszerű igényérvényesítésekre ad lehetőséget. Az „önvédelem kultúrája" ugyanis visszaszorította a szakmai érdekeket, beavatkozásokat, például számos egészségügyi tragédiát okozva. Így került sor egy halálesetre, mert az orvosok nem merték ellátni a beteget, tartava az esetleges kockázatoktól és a felelősségbiztosítási igénytől. Az orvosok, nővérek ugyanis – félve a jogi megtorlástól – önvédelemből nem mernek bizonyos ellátásokat nyújtani, inkább a lelkiismeret-furdalásba temetkeznek, mintsem jogi felelősséget vállalva, felhívnák a figyelmet ezekre a rossz szabályokra. Bármelyik jogrendszer, amely ennyire rosszul működik, a joguralom félreértelmezésén alapul. A szerző szerint az emberek már nem érezhetik magukat szabadnak mindennapi kapcsolataikban. A jogi szabályoknak meg kell felelniük a társadalom és a közösség elvárásainak, szükségleteinek.
Az eredeti megjelent:
