Szentlapos – Ecséd az öt éves Mária KápolnaSzentlapos története szorosan összefonódik Ecséd község, illetve a környező települések helytörténetével, népi- és vallási hagyományaival.

Sok történet kering a Szentlaposként ismert dűlőről, amely az Ecséd – Hatvan és Lőrinci határán található. A környező településeken túl szántóföldek, szőlőtőkék sokasága, valamint a régmúltból megmaradt erdős területek karolják át a megszentelt helyet.

A történetek legtöbbje szájhagyomány útján terjedt tovább, s maradt fenn. Vannak feljegyzésre utaló jelek, de az iratok a szabadságharcok idején, valamint a világháborúkban elvesztek. Egyes történetek a XIX. század elejéről, míg a későbbiek az 1890-es és az 1930-as évekből maradtak fenn az utókornak. Szentlapos történetét több korszakra is bonthatjuk, amelyek mindegyikét a zarándoklatok erős jelenléte, illetve a kegyhelyen történt jelenések vagy csodálatos gyógyulások eseményei határozzák meg.

A kegyhely nevét illetően a keletkezés pontos idejéről nincsenek adatok, az azonban biztos, hogy a terület neve, a domborzati felszínére, valamint az ott történt Mária jelenésekre utal. A település területei közül ez az a hely, amelyik "laposabb", mint a többi felszíne, ami nem csoda, hiszen az 1890-es, majd az 1930-as években is füves legelők borították a tájat. Nevét megtalálhatjuk az újonnan felfedezett, részben 1845 részben 1853-ban készült osztrák katonai felderítő térképen "Szentkút-völgy" -ként (Országos Hadtérképészeti Intézet 1853.), valamint az 1885-ben készített ecsédi térképen is, ahol "Sënt-láposi-kút" -ként1 említik. A későbbi iratokban pedig a következő formában található: Szentlapos.

Hogy valójában mikor is keletkezhetett a kegyhely, hogy mikor is kapta ezt a nevet, arról csupán következtetések vannak, amelyeket a kutatások eredményei megerősíteni látszanak. Annyi bizonyos, hogy valamikor a XIX. század első éveiben keletkezhetett, és zarándokhellyé is akkor alakult.

Pontos adatok, mint már említettem, sajnos, nincsenek, viszont a 2000. évben lejegyzett zarándokénekben találunk utalásokat az 1800-as években történt eseményekre, egyebek között a napóleoni háborúkra is.

A zarándokének különlegessége, hogy majd 150 éves, és a zarándokhely kialakulásának néhány fontos eseményeit dolgozza fel. Mint tudjuk, a zarándokénekek jóval a jelenéseket követően keletkeznek, s próbálnak képet adni az akkori kor megismeréséhez. Mindezt a korszakra jellemző sajátosságokkal, valamint hasonlatokkal igyekeznek bemutatni. Ilyen utalásokat találhatunk az énekben, például a zarándokhely fekvését (Lourdes) illetően. Az utalások például a Komárom, mint helyszín, a háború, mint esemény, a korszakot próbálják meg behatárolni, ami vélhetően a napóleoni háború időszaka, valamint a reformkort követő forradalom és szabadságharc évei.

Vagyis a fent említett tények tudatában az első jelenés az 1809 körüli években történhetett, amire utalásokat találunk az énekben. Ugyanis "Bécs elestét (május 13.) követően Magyarország is hamarosan hadszíntérré vált."2 Ekkor következett be a győri csatavesztés, amely a Dunántúl jelentős részének francia megszállását vonta maga után. Az 1809. július 5-i wagrami ütközet következtében "az addigi háborúk legvéresebb csatájában -közel 60 ezer holttest maradt a harcmezőn."
A csatát követően, 1809. július 12-én "János főherceg hadteste Pozsonyon át Komáromba vonult vissza."3 A zarándokének 32. versszakában pedig ezt olvashatjuk:

                                   "De még van a Dunántúlon egy hely,
                                     asztat úgy hívják, hogy Komárom a hely,
                                     Ahol a sok vitéz ó elpusztult
                                     Szűz Mária azért oly szomorú."

A napóleoni háborúk "(…) során több tízezer fős veszteségeket regisztrálhattak a hadviselő felek."4 Mindez megrendítő okká válhatott a Szűzanya megjelenésére, hogy figyelmeztesse a kor embereit: a pusztítás sok szükségtelen emberáldozatot követel.

A másik utalás a társadalom és az egyház viszonyát, az egyház szigorúságát kívánja tükrözni az adott korban, de utal a jelenés feltételezett idejére, illetve annak megítélésére is (27. versszak):
"Plébánosa, a püspök nem hitte,
A kislányt jaj bolondnak nézte, (…)."5

A XIX. század első éveiből kiemelkedik a helyi plébánosok közül, a csákvári születésű Miklóssy Ferenc, akit 1777-ben egri kanonokká, majd 1809-ben nagyváradi püspökké szenteltek. Végrendeletében megemlékezett a településről is, ezer forintot adományozott a község templomának, amelyből egy mellékoltárt állítatott Boldogságos Szűz Mária és Szent Sebestyén vértanú tiszteletére. A zarándokének 27. versszakának első sorában felfedezhető egy kifejezés, – "plébánosa, a püspök" -, valószínűsíthető, hogy a fent említett Miklóssy Ferenc plébános atya személyire utalhat. Bár mindez csak következtetés, amelynek igazolására további kutatások szükségesek, viszont az évszámok viszonya egymáshoz, mindez nem lehet véletlen.

Az 1830-as években a kormány, csakúgy, mint az ország kisebb-nagyobb települései a reformok, a lehetőségek megválasztásának lázában éget. Közben az északkeleti régióban kitört a kolera, Hatvanban és a környékbeli településeken 1831-ben jelent meg. Pontos, számszerű adatok nem maradtak fenn, csupán csak a Hatvan városi feljegyzésekből tűnik ki a halálos kór pusztító mérete. Mint ismeretes, az 1831-ben kitört kolerajárvány és azt követő felvidéki parasztfelkelés nagy politikai vihart kavart. A járvány az Alföldre is átterjedt. A betegek ápolásában a kapucinus rend szolgálói nyújtottak segítséget. A zarándokének 10. versszakában a járványok pusztítására is találunk utalást, illetve fohászt:
                         "Védd meg őket minden bajtól,
                           kolerától és járványtól,
                           A pestistől és veszélytől
                           Édesanyánk, az ínségtől."

Az 1848-49-as forradalom és szabadságharc éveiben sokat szenvedett Hatvan, valamint a környező települések, így Ecséd is. 1849-ben az átvonuló cári csapatok tették elviselhetetlené a lakosság életét, amely végső elkeseredettségében a község melletti sűrű erdőben talált egy kis időre menedéket. Az ott bujkáló emberek körében elhangzó, jelenésekkel kapcsolatos történetek reményt keltettek a lakosságban, amely ezt követően sűrűbben látogatta a kegyhelyet. Az 1849 körüli években, a zarándoklatok második nagy korszakában, a község további életét meghatározó esemény történt: a hatvani csata (1849. április 2-a), amely a magyar honvédség VII. hadteste és a Schlik vezette osztrák haderő között folyt. Pár hónap múlva, az átvonuló cári csapatok a bujdosó ecsédi katonák közül sokat megöltek a település határában, akik a szabadságharc bukását követően kényszerültek bujdokolni.

"A szabadságharc katonáit, sőt a különféle hivatalok tisztségviselőit is megbüntették. (…) A Mátrát szökött katonák, bujdosó honvédek lepték el (…)."6

A szabadságharc múltával az emberekben még égett a vágy a szabadság iránt, az ecsédi hívek is reménykedtek a település és az ország sorsának jobbra fordulásában. Ám a "katolikus egyház uralmi helyzete fokozatosan leépült, a katolikus értelmiségi, polgári rétegekben tért hódított a vallási közöny, míg a nép, elsősorban a falusi közösség őrizte tradicionális vallásosságát."7

Szentlapos zarándok által látogatott újabb nagy korszaka az 1861. év július hónapjában történt jelenéssel vette kezdetét. A jelenés napján a kegyhely szomszédságában lévő földeken dolgozó fiatalember arra lett figyelmes, hogy Szentlapos felett a délelőtti zavartalan napfényben egy erős fénycsóva tűnik fel az égbolton, amelynek közepében egy női alak bontakozott ki. Ahogy egyre ereszkedett lefelé, úgy formálódott meg a Szent Szűz alakja. Hófehér ruhában volt látható, derekán kék övvel. A fiatalember nagyon megrémült, s gyorsan haza sietett elmondani mit is látott. Ettől kezdve hamar híre ment a jelenésnek, egyre több zarándok látogatta meg a szentlaposi dűlőt. A fiatalembert Lisztyik Jánosnak hívták, s az ő neve is szerepel a későbbi 1898-as iraton, az ún. látnokok összeírásában, 1865-ben fiatalon hunyt el.

Az elbeszélések szerint több alkalommal is megjelent a Szűzanya, de csak gyerekeknek, a forrás vize pedig több beteget is meggyógyított. A jelenések és a gyógyulások híre az egész országban elterjedt, több településről is érkeztek emberek, hogy meglátogassák a kegyhelyet. A zarándokének is említi ezt az eseményt, a 13. versszakban:
                                 "Százhúsz községből jöttek el,
                                   kocsin, gyalogosan siettek,
                                   hogy meg lássák Szűz Máriát,
                                   Úr Jézusnak a Szent Anyját."

Idősek és fiatalok, helyiek és távoliak, mind, szüntelenül imádkoztak a Szűzanyához, a hazáért és a békéért. 1867-ben a kiegyezést az egész ország vegyes érzelmekkel fogadta, mégis nyugodtabbá váltak a mindennapok. Hatvan és vidéke "1872-től a pásztói járáshoz tartozott, majd az 1884. évi VII. tc.-kel újra átszervezett közigazgatási beosztás szerint megalakult a hatvani járás,"8 ide tartozott Ecséd község is. A járás első szolgabírái Horváth István, Zalesky Imre és Isaák Gyula volt.

Az 1890-es években Ecséd község több tizezer zarándokot is fogadott, s a jelenések sem maradtak abba. 1893-ban egy nagyon nehéz sorsú kislánynak megjelent a Szűzanya imádkozás közben, amit sokan kétségbe vontak, elmeháborodottnak titulálták, és megverték. Ám voltak olyan emberek is, akik a Szűzanya "hírnőkét" látták a lányba. Nagy Anna sorsa továbbra is a gúny és a közöny lett, a zarándoklatok viszont egyre sűrűbbé váltak.

Öt évvel az esetet követően, 1898-ban újabb jelenések történtek, az üzenetek egyre világosabbak lettek, ami a zarándokénekben is fellelhető:
"Igyatok a Szent forrásból
forduljatok fiamhoz, Ó."

1898. nyarán érkezett a községbe egy Rozgonyi János nevezetű férfi, akit a plébános levelében "csavargó koldus" -nak nevez, s akinek megjelent a Szűzanya. Dolánszky Alajos, Ecséd község akkori plébánosa értesült ezekről az eseményekről, és értesítette az érsekséget (5797/1898). A levél szerint Szentlapos egy Papp Ferenc nevezetű földbirtokos területén volt található, amelyet "ember emlékezett óta" így neveznek. Rozgonyi végtelenül sok időt töltött a kegyhelyen, sokat imádkozott, így tett 1898. szeptember 8-án is, Kisboldogasszony napján, amikor a reggeli órákba a forrás vizéből merítve próbálta enyhíteni szomjúságát, egyszercsak megjelent neki Szűz Mária, először nagyon megijedt, majd lassan a Szent Szűz jelenléte megnyugtatta. A rövid jelenés során Mária arra kérte a községbe érkező idegent, hogy adja hírül üzenetét, és terjessze a bűnbocsánatot.

A jelenés híre, mint azt Dolánszky Alajos atya levelében is olvasható, elég gyorsan terjedt "az egész országban". Az események hallatára a környező településeken túlról, távolabbról is érkeztek ide zarándokok, mint például Kolozsvár, Dunaföldvár, Cegléd és Pest környékéről. Vasárnaponként tízezres lélekszámú tömeg tette tiszteletét a kegyhelyen, a levél kelte előtt egy héttel is kettőezer fős "buzgó tömeg" jelent meg „búcsú"-val (5797/1898). A zarándoklatokon is több csodás gyógyulás történt, nemcsak idős, hívő asszonyok, hanem gyermekek is látni vélték a Szent Szüzet. Az előjáróság azonban mindezt nem nézte jó szemmel, bizonytalanul tekintett az eseményekre a település akkori plébánosa is, aki, hogy magyarázatot találjon a történtekre az érsekhez fordult. Dolánszky Alajos 1887-től lett plébánosa a településnek, Könyves Árpád kéziratában "csiszolt világfi" -nak nevezi, hiszen cikkeket írt az Egri Egyházmegyébe, és munkatársa volt az Egri Népújságnak és az Eger című lapnak. Levelében beszámol arról az incidensről is, amely közte és a feldühödött zarándokok között történt: egyik alkalommal (1898. szeptember) tekintélyes tömeg jelent meg a plébánia előtt a plébánost kérve, hogy a helyi lakosok is kimehessenek „búcsú"-val, csatlakozva a zarándokokhoz. Ám ezt Dolánszky megtagadta, ezért néhány helybéli lakos dühében bezúzta a plébánia ablakait.

A történtek következtében, a plébános saját bevallása szerint, egy segítőjével összeírta azokat a személyeket, akiknek megjelent a Szűzanya. A feljegyzés 89 nevet tartalmaz, és az első név, a már említett Lisztyik János.

Az incidenst követően a zarándoklatok folytonossága nem szakadt meg, ezért az előjáróság próbált gátat vetni az idegen zarándokok bejövetelének. A csendőrséget használta ehhez eszközéül, amely olykor-olykor erőteljesen lépett fel a zarándokokkal szembe.

Egy másik levélből, amely szintén 1898-ból származik, kivehető az ellenszenv, ami az előjáróságot és a terület birtokosát övezi. Úgy tűnik tehát, hogy a község lakosságát megosztotta a történtek. Voltak, akik ezeket az eseményeket csak kitalációnak vélték (5939/1898), és voltak olyanok, akik hinni és remélni akartak, akiket megérintett a hit és a bizalom. Míg az előbbi tábort a csendőrök segítették munkájukkal céljaik elérésében, addig az utóbbi csoportot csak a zarándokok szolidaritása segítette hite megtartásában. Rozgonyi Jánost több ízben is csendőrök vezették Hatvanba, a főszolgabíró elé, aki akkor Zalesky Imre volt. A főszolgabíró nem tartotta bűnösnek, ezért kis idő múltán szabadon engedte, de a megyéből kitiltották. A zarándoklatoknak sokszor útját állták, de a tömeges búcsújárás törekvése nem tűnt el. 1899. nyarán a Szentlaposra ment édesanyjával a hétéves Lénárt Mária imádkozni a többi idős asszonnyal. Míg imádkoztak, a kislánynak megjelent Szűz Mária, s beszélni kezdett hozzá. Az idősasszonyok egyike sem látta a jelenést.

A búcsújárás eme korszakának az előjáróság, a földbirtokosok utasítására történő fakivágások és a meg növekedett atrocitások vetettek véget. Ekkor vágták ki azt a fát is, amely mögül forrás fakadt. A zarándokok kénytelenek voltak titokba kijárni a kegyhelyre, ám idő múltával a lakosság buzgalma is apadt. A világháborúk következtében, valamint az azokat követő években megpecsételődőt Szentlapos sorsa. A hagyományok már csak az idős emberek emlékeibe éltek.

Az 1950-60-as években Szentlapos és környéke is lassacskán beolvadt a nagyüzemi gazdálkodásba, szántóterületté és szőlőtermelő vidékké fejlődött. A kegyhely kultusza csupán a szájhagyománnyal terjedő történetek révén maradt meg a köztudatba, de a területet tiszteletbe tartotta mindegyik lakos.

A XX. század közepére az emberek hitével párhuzamosan csökkent a forrásvíz hozama, s lassacskán csak a vadonélő állatokat táplálta. A 60-as években lehetőség nyílhatott volna, hogy a zarándokhely régi fényében tündökölhessen, de az akkori politikai nyomás, és az emberek erőtlen cselekedetei lerombolták ezt az illúziót.

Ám idővel felnevelkedett egy újabb erőteljes generáció, ennek köszönhetően a 2000. év nyarától a zarándokhely ismét fejlődő, új korszakába lépett, és újra sokan látogatnak ide. A történetek és az iratok alapján megelevenedni látszik a kegyhely története. Természetesen még szükséges további kutatás, de a folyamat visszafordíthatatlanul elkezdődött. Erre utal a zarándokének utolsó versszaka, amelyben a jelen korra, és a jövőre vonatkoztatható mondatok állnak, amelyek elsősorban a történetek hitelességét igazolják:
                                          " Az új idők viharaiban majd
                                            Áll ottan, majd a drága kápolna,
                                            A forrásból betegek gyógyulnak,
                                            És áldott lesz Ecsédnek faluja."

2004. év augusztus 15-től az "új idők viharaiban" a zarándokok látogatatásának egy újabb korszaka köszönt reánk, mert azóta, a már felszentelt kápolnába tömegesen járulnak imádkozni, gyógyulni és tisztelni a Szent Szüzet.

Reménykedünk, és Isten végelláthatatlan kegyelmében bízva tekintünk a jövőbe, mert talán így áldott lesz az ország minden embere, s talán "…áldott lesz Ecsédnek faluja."

Idézetek jegyzéke

1 / Utalás, a levéltárban megtalált 1885-ben készült térképre, lásd melléklet
2 / Rácz Árpád: Nagy képes Millenniumi hadtörténet, 257.o.
3 / Rácz Árpád: Nagy képes Millenniumi hadtörténet, 262.o.
4 / Rácz Árpád: Nagy képes Millenniumi hadtörténet, 256.o.
5 / Utalás, a 2000-ben lejegyzett ecsédi zarándokénekre, lásd melléklet
6 / A XXI. század küszöbén: Gyöngyös, szerk.: Dr. Kassza Sándor, 92.o.
7 / Gergely – Kardos- Rottler: Az egyházak Magyarországon, 154.o.
8 / Hatvani Lexikon, Hatvan 1996, 168.o.

Biblográfia

A XXI. század küszöbén: Gyöngyös, Szerk.: Dr. Kassza Sándor; CEBA Kiadó, Bp., 2002.
Forrásjegyzékek: levéltári adat, 1885-ben készült térkép; archivum, Ecsédi zarándokének.
Gergely – Kardos – Rottler: Az egyházak Magyarországon; Korona Kiadó, Bp., 1997.
Hatvani Lexikon; Hatvan, 1996.
Rácz Árpád: Nagy képes Millenniumi hadtörténet; Rubicon – Aquila könyvek, Bp., 2000.

Kivonat Csontos Péter – Szentkút-völgye c. könyvéből. (Kairosz Kiadó, 2005)