Bokros Lajosnak Az MDF Miniszterelnök Jelöltjének Kampánybeszéde

Bokros Lajos, a közgazdasági szadizmus feltalálója, a Jókai téren mint az MDF miniszterelnök jelöltje mondta el kampánybeszédét. A beszédre mintegy 50-70 szimpatizáns és ennél jelentősen több újságíró és TV stáb volt kíváncsi. Az alábbiakban közöljük a beszéd MDF-től kapott szövegét. A három ponttal jelzett részeket nem mi hagytuk ki.

Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy a parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve a világ napi eseményeiről elmélkedni. (…) A kávéház a szabadság templomává vált, amelybe a lelkes ifjúság a szabadság istenének járt áldozni."

Március 15-én a forradalommal kapcsolatban rendszerint igen sok szó esik a márciusi ifjakról. Mit tettek, hányan lehettek, merre mentek De arról már kevesebbet beszélnek, hogy kik is voltak ezek a fiatalok, miért pont ők, Pesten élő, ígéretes karrier előtt álló ifjak, és miért nem az ország középkori nyomorában tengődő jobbágyság elégelte meg a bécsi Udvar időhúzását és gáncsoskodásait, és tette a nemzet kezébe saját sorsának irányítását.

A válasz egyszerű: a márciusi ifjak felelős, áldozatkész értelmiségiek voltak.

Petőfi, Jókai, Vasvári Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Pálfi Albert, Lisznyai Kálmán, és azok a százak, akik 1848. március 15-én az egyetemi előadások helyett a pesti utcákra tódultak, mind annak a nemzedéknek a tagjai, amely nem érte be saját pecsenyéjének sütögetésével, saját karrierjének biztosításával.

Pedig a márciusi ifjak többsége szép jövővel kecsegtető polgári, értelmiségi foglalkozást űzött, író, újságíró volt. Gyülekezőhelyük, a Pilvax kávéház nem egy kocsma volt, hanem a polgári nyilvánosság fontos színtere. Egy kortárs szemtanú találó leírása szerint – idézem – : Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy a parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve a világ napi eseményeiről elmélkedni. (…) A kávéház a szabadság templomává vált, amelybe a lelkes ifjúság a szabadság istenének járt áldozni."

A szabadság istenének áldozó" értelmiségi fiatalok többet akartak a rossz kompromisszumoknál, és többet akartak az egyhelyben toporgásnál.

1848 elejére ugyanis bebizonyosodott, hogy a tovább már nem halogatható reformok ismét megfeneklettek a bécsi kamarilla konok ellenállásán. A pesti értelmiség felismerte, hogy az Udvar felől minden további szó puszta maszlag, ezért a saját kezébe vette a politika alakítását.

Az észérveken alapuló párbeszéd és a hazáért való elszánt tenni akarás volt az a két ösztönző erő, mely a főváros értelmiségét a forradalom motorjává tette.

A pesti értelmiség tisztában volt kiváltságos helyzetével, tisztában volt azzal, hogy jobb sorsa van honfitársainak 98 százalékánál.
De mégis kiállt, és egzisztenciáját, – sőt, a márciusi ifjak jó részének későbbi sorsát ismerve -, egyenesen életét kockáztatva bátran felállt, és kirántotta a politikai kátyúból az ország szekerét. Nem önös érdekből, hanem felelős hazafiságtól vezérelve cselekedtek.
Ez az értelmiségi felelősség az, ami ma annyira hiányzik.
Természetesen nem arra gondolok, hogy ma az értelmiségnek forradalmárt kéne játszania.
Ezt az utóbbi években páran megtették – kiábrándító, tragikomikus eredménnyel. Nem. A XXI. század Európája már nem a forradalmak, nem a szabadságharcok forrongó kontinense.
A mi nemzedékünknek az a felelősség jutott, hogy puskaropogás és háborúk nélkül vívja meg a polgárosodás küzdelmeit. A jelen értelmiségének már nem karddal s pennával", hanem kizárólag a szó, a józan ész erejével kell nemzetünket szolgálnia.
Ennek a felismerésnek volt az egyik legkorábbi képviselője Jókai Mór, akiben megvolt a bátorság, hogy előbb karddal, majd később a kardot letéve tollával szolgálja a magyar polgárosodás ügyét.
Ezért most nem regényírói munkássága, hanem felelős értelmiségi szerepe előtt tisztelegve állunk szobra előtt. Jókai – ahogy ez például a Kőszívű ember fiaiból egyértelműen kiderült – tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a kimondott és a leírt szó nagy erőt hordoz magában, ezért használata bátorságot, felelősségérzetet és tisztességet igényel.
Ez a hozzáállás kell ahhoz, hogy az értelmiség valóban hozzáadjon Magyarországhoz.
Fel kell ismerni végre, hogy mindenki képes saját szakterületén, saját intellektuális teljesítményével előrébb mozdítani az országot. Fel kell ismerni, hogy a reformok kritikus tömegére van szükség, de ez nem jelentheti a reformok felülről lezúdított kritikus tömegét", hanem azt, hogy minél több területen van szükség a pozitív változások beindítására. Ez a katalizátor-szerep" – 1848-hoz hasonlóan – pedig az értelmiségre vár. Az oktatástól az egészségügyön át az államigazgatásig számtalan olyan terület van ma Magyarországon – gondolom Önök közül is mindenki kapásból tudna mondani jópárat – ahol szükség van kisebb-nagyobb változtatásokra.

Ma azonban nagyon úgy tűnik, hogy a pártok ismét négyévnyi semmittevésre akarják ítélni ezt az országot, melyben pedig annyi kreatív energia, annyi teremtő lendület feszül. A közelgő választásokra készülve ismét benyújtották a Tétlenség programját", és ismét feledésre akarják ítélni a polgárosodás nagy programját, melyet a reformkortól és 1848-tól kaptunk örökül. Pedig most lenne külpolitikai terünk a megvalósításra, nem fenyegetik a szabadságunkat és függetlenségünket osztrák vagy orosz szuronyok.

Most van szükség arra, hogy az értelmiség a populizmussal szemben összefogjon, és 1848, a polgári fejlődés programjának oldalára álljon. Mert a polgári fejlődés" az összefoglalása mindazon céloknak és törekvéseknek, melyek Magyarország – régi, kedves kifejezéssel élve – csinosodását" eredményezték és eredményezni fogják. A reformerek – legóvatosabb képviselőjüket, Széchenyi Istvánt is beleértve – egyetértettek abban, hogy a polgári fejlődés egyes területeit nem lehet különválasztani egymástól.

Nem lehet az ipar és a kereskedelem fejlődésének kedvező intézkedések meghozatala mellett a jobbágyságot középkori sötétségben hagyni.

Nem lehet a vagyoni cenzuson alapuló képviselet kibővítése mellett meghagyni az elavult vármegyerendszert.

Szégyen, de igaz: 160 évvel ezelőtt a politikai elit jobban látta, mint ma, hogy a reformok csak kéz a kézben haladva érhetnek el átütő eredményt, a reformok kritikus tömegére van szükség.

1848-ban, ma már nehezen elképzelhető módon a pesti utca, a nép volt az, mely kimozdította a patthelyzetből a reformokat. És nem visszarántotta őket, mint a 2008-as népszavazás, hanem hazafias és fiatalos lendületet vitt a folyamatba, politikailag mintegy szentesítve a reformokat. 1848-ban még nem létezett az az ostoba szembeállítás, mely a reformokat" az emberek" ellenében határozta meg. A reformkor a Magyarország előtt álló teendőkről szóló párbeszéd korszaka volt, 1848 március 15-e pedig a reformokat áhító nép valódi tetteket kikényszerítő felkiáltása. És a kettő szintézise, a polgárosodás programját alkotmányos formába öntő Áprilisi Törvények pedig a reformer értelmiség és a reformokra váró nép egymásra találását jelentette.

Én azért léptem a politika szorítójába, hogy 1848-hoz hasonlóan a reformok és a demokratikus népakarat ismét egymásra találjon. Az MDF-fel együtt azt szeretném elérni, amit Petőfi Sándor: A márciusi ifjak című költeményében ezekkel a szép és tömör szavakkal írt le:

Egy szóvá s egy érzelemmé

Olvadt össze a haza,

Az érzelem lelkesűlés ,

A szó szabadság vala."