Első írásom

Huszonöt éve történt. Írtam egy novella félét. Igaz, hatszor fogalmaztam át, de végre mégis elkészült. A hatodik változat szó szerint megegyezett az elsővel, de nem baj. Fő, hogy befejeztem. Amikor másnap reggel elolvastam, egészen jónak tartottam. Jónak? Kis remekműnek. Proust írta-írta Az eltűnt idő nyomában című, ötkötetes, háromezer kétszáz oldalas regényét vég nélkül, persze volt elég ideje. Ha nekem lenne annyi….. De ebben a rohanó világban… Szóval írtam egy novellát. Bevittem az Irodalmi Hírharsona szerkesztőségébe és le akartam adni a bejáratnál. A portás azonban rám mordult. Nem vehetem át, tessék odaadni az olvasószerkesztőnek.

Huszonöt éve történt. Írtam egy novella félét. Igaz, hatszor fogalmaztam át, de végre mégis elkészült. A hatodik változat szó szerint megegyezett az elsővel, de nem baj. Fő, hogy befejeztem. Amikor másnap reggel elolvastam, egészen jónak tartottam. Jónak? Kis remekműnek. Proust írta-írta Az eltűnt idő nyomában című, ötkötetes, háromezer kétszáz oldalas regényét vég nélkül, persze volt elég ideje. Ha nekem lenne annyi….. De ebben a rohanó világban… Szóval írtam egy novellát. Bevittem az Irodalmi Hírharsona szerkesztőségébe és le akartam adni a bejáratnál. A portás azonban rám mordult. Nem vehetem át, tessék odaadni az olvasószerkesztőnek.

   Tiszteletem, szerkesztő úr, bocsánatot kérek, nem tudom, mi itt a szokás. Írtam egy novellát. Ha nem jó, mondja meg nyugodtan, nem sértődöm meg, majd írok másikat, jobbat. Jó, nem beszélek annyit, ideteszem az asztalra. Mit tetszik mondani? Hogy biztos jó lesz, majd meg tetszik nézni? Előre is hálásan köszönöm. Viszontlátásra, jó egészséget kívánok.

   Egy hét telt el feszült, ideges várakozással. A megjelenés napján napilapot vettem. Fizettem, majd hanyagul odavetettem az újságosnak: Jut eszembe, az Irodalmi Hírharsonából is kérek egyet. Pár lépésre megálltam az újságos pavilontól. Lapoztam egyet, ott volt a tartalomjegyzék. Láttam, nincs benne a novellám. De még egy kicsit reménykedtem. Hátha csak a tartalomjegyzékből maradt ki. Végigböngésztem az egész újságot. Kétszer. Háromszor. Semmi eredmény. Belefájdult a fejem. Eszembe jutott, milyen gúnyosan vigyorgott rám a szerkesztő, amikor átadtam az írást. Persze, nem vagyok tagja semmilyen klikknek, érdekközösségnek, csoportosulásnak. Kéz kezet mos, ugye? Röviden szólva egyszerűen leírtak még mielőtt bármi is történt volna. Bezzeg ez a dilettáns glossza, egy teljes oldalon pöffeszkedik. Se füle, se farka. Különben is, ki ez a pasas? Még nem hallottam a nevét, pedig ha valamiben tájékozott vagyok, az a napi sajtó. Nem írok soha többé semmit!

   Még egy hét telt el. Most már minden mindegy. Vettem még egy Irodalmi Hírharsonát. Találomra kinyitottam a közepe táján. Ott volt a novellám. Elpirultam. Végigolvastam. Kétszer. Háromszor. Adjon még egy példányt! Az emberek lökdösődtek. Eleredt az eső, észre se vettem. Hát mégis sikerült. Hát mégse vagyok tök tehetségtelen. Hogy az ördögbe tudtam ilyen frappánsan megírni? Hogy jutott ilyesmi az eszembe? Rejtély. Mégis érdemes élni. És elhatároztam, folytatom a Parnasszus meghódítását. Merkúr, segíts!

Láng Róbert