Ferenc Pápa Interjuja Az Argentin La Nacion Cimű Lapnak. - Teljes Szöveg

Ferenc pápa első alkalommal adott interjút Dél-Amerikában megjelenő lapnak. Elisabetta Piqué interjúja az argentin La Nación napilap nyomtatott változatában jelent meg 2014. december 7-én. A beszélgetést teljes terjedelmében közöljük.

„Isten jó hozzám, egy jó adag egészséges meggondolatlanságot ad nekem. Azt teszem, amit tennem kell." „Már az első pillanattól azt mondtam magamnak: »Jorge, nem változtass, maradj ugyanaz, aki eddig voltál, hiszen kinevettetnéd magad, ha változtatnál a te korodban.«"

Íme, néhány mondat azok közül, amelyeket idestova huszonegy hónappal megválasztása után Ferenc pápa mondott a Naciónnak adott interjújában a Szent Márta-házban csütörtök délután.

Buenos Aires egykori érseke első exkluzív interjújában, melyet latin-amerikai lapnak adott, ötven perc alatt – fesztelenül és jókedvűen – lényegében mindenről beszélt.

Szót ejtett egészségéről, útjairól, de nem került olyan kényes témákat sem, mint a melegek, az elvált újraházasodottak helyzete vagy a közeledő választások Argentínában.

A hetvennyolcadik életévét nemsokára betöltő Jorge Bergoglio nem kerüli meg azt a témát sem, amely pápaságának egyik központi témája, és amelyet leginkább sürgetett az őt 2013. március 13-án pápává választó konklávé: a római kúria reformjáról van szó, amelynek szükségessége már XVI. Benedek pápasága alatt szükségesnek látszott. Elmondja, hogy jövőre még nem fog végezni vele. Hozzáteszi, hogy valójában a „lelki reform, a szív reformja" az, ami most leginkább foglalkoztatja.

Elismeri, hogy „sok hiányzik még" a Vatikán megtisztításából, nagy természetességgel beszél az ellenállásról, amellyel szembe kell néznie, de amely – állítása szerint – nem nagyon aggasztja.

„Az ellenállás most nyilvánvalóvá válik, de számomra jó jel, ha az ellenállás okait nyíltan elmondják, mintsem, ha valaki nem ért egyet, titokban tartaná. Egészséges, ha a dolgokat nyíltan megtárgyaljuk, nagyon egészséges" – állapítja meg abban a lakosztályban, amely most otthonául szolgál a Vatikánban.

Fáradsága ellenére egy sűrű nap végén, mely kora reggeltől tele volt teendőkkel és találkozásokkal, Ferenc, aki nem veszítette el Buenos Aires-i [porteño] akcentusát és beszédstílusát, közvetlennek és egészen derűsnek mutatkozott.

Könnyedsége ellenére utalt pápaságának vitatott témáira is, mint amilyenek az októberi rendkívüli püspöki szinódus kapcsán előkerültek. A családok mai állapotának leírásában Bergoglio élesen és egyenesen fogalmazott: „Ezer sebből véreznek."

A szinódus nyilvánvalóan megoszlott annak tekintetében, hogyan is kell ma az egyháznak szembenéznie a kihívásokkal, különösképpen az elvált újraházasodott katolikus hívők helyzetével. Ferenc bátorkodik azt állítani: olyanok, mint akiket „ténylegesen kiközösítettek", hiszen helyzetük miatt az egyház sokféle tevékenységből kizárja őket.

„Walter Kasper német bíboros nem tett mást, csak azt mondta, hogy keressünk megoldási lehetőségeket, vagyis ő megnyitotta a teret. Erre néhányan megijedtek" – magyarázta a pápa.

Mindazok megnyugtatására, akik azt hiszik, hogy a szinódus zavart keltett, a pápa arra is emlékeztet, hogy a szinódus egy „folyamat", és „az egyház házasságról szóló tanítását egyetlen ponton sem változtatta meg".

„Nem félek továbbmenni a szinodális úton, mert ez az az út, amelyet Isten kér tőlünk. Sőt, a pápa az, aki biztosítja ezt, aki efelett is őrködik" – mondja.

Ferenc pápa – magától – szót ejt az argentinok áradatáról is, akik azért utaznak Rómába, hogy lefényképezkedjenek vele. Figyelmeztet: úgy döntött, hogy a 2015-ös elnökválasztás miatt nem fogad politikusokat magánkihallgatáson, hanem csak a szerdai általános kihallgatások végén a Szent Péter téren.

Megerősíti továbbá, hogy bár nem fog Argentínába utazni 2016 júliusában a tucumáni eucharisztikus kongresszusra, mert az időben közel esik a lengyelországi ifjúsági világtalálkozóhoz, az ország meglátogatásának terve megmarad, ugyanazon év másik időpontjában kerül majd rá sor. Elárulja azonban, hogy 2015-ben három másik latin-amerikai országot látogat meg – melyeket még nem kívánt megnevezni -, valamint első alkalommal Afrikát is.
Kijelentette, hogy a Vatikán bankjaként ismert IOR (Vallási Művek Intézete), melyet évtizedeken át a pénzmosás és a maffia beférkőzésének gyanúja vett körül, „remekül működik".

Ferenc az exkluzív interjút a Nación napilapnak egy fontos vatikáni esemény előtt néhány nappal adta, december 12-én ugyanis a Guadalupei Szüzet, Latin-Amerika védőszentjét ünneplik.

Azon a napon a Szent Péter-bazilikában ünnepi szentmisét mutat be, amelyen argentin zenészek a Misa Criollát [Kreol mise] adják elő. Ez Ariel Ramírez ötven évvel ezelőtt szerezte, s ez történelmi pillanat volt az első „világ végéről érkezett" pápa számára.

A misét a zeneszerző fia, Facundo Ramírez vezényletével, Patricia Sosa énekesnő és egy római kórus közreműködésével mutatják be.

„Amikor először halottam a Kreol misét, még tanultam, azt hiszem teológiát, de nem emlékszem jól. Nagyon tetszett. Nagyon tetszett az Isten báránya, lenyűgözően szép! Azt viszont sosem felejtem el, hogy Mercedes Sosa énekelt" – vallotta meg a pápa.

* * *

I. A latin-amerikai egyházról és a kúria reformjáról

– Latin-Amerika büszke arra, hogy ő adhatta az első nem európai pápát. Mit vár ettől a térségtől?

– Latin-Amerika már jó ideje – a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) megalakulása és első gyűlése óta – egy megkezdett úton jár. Larraín püspök, a CELAM első elnöke nagy lendületet adott neki. Konferenciát tartottak Rióban, aztán Medellínben, Pueblában, Santo Domingóban és Aparecidában. A latin-amerikai püspöki karok közös útjának mérföldkövei voltak ezek, eltérő módszerekkel dolgoztak, kezdetben még félénken. Ezt az ötven év alatt megtett utat azonban nem lehet letagadni, ezalatt ugyanis öntudatára ébredt az egyház Latin-Amerikában, és hitében egyre érettebbé vált. Ezen úttal párhuzamosan sok energiát fektettek Guadalupe üzenetének tanulmányozásába is. Döbbenetes, milyen sok tanulmány született a Gaudalupei Szűzről, a kegyképről, Mária alakjának mesztic voltáról, a Nican Mopouáról [a jelenésekről szóló első beszámoló], mély teológia van bennük. Ezért, amikor a Guadalupei Szüzet, Amerika védőszentjét ünnepeljük december 12-én, a Kreol mise szerzésének 50. évfordulóján, a latin-amerikai egyház által megtett útra emlékezünk.

– Egy felmérés, melyet nemrég végeztek a térség vallásosságáról [Pew Research Center], megállapította, hogy a „Ferenc-hatás" ellenére még mindig vannak katolikusok, akik elhagyják az egyházat.

– Az Aparecidára vonatkozó statisztikákat ismerem, ezek az egyedüli adataim. Nyilvánvalóan számos, egyházon kívüli tényező is közrejátszik ebben. Például a jólét teológiája ihlet sok vallási közösséget, amelyek vonzzák az embereket. De aztán ezek az emberek megállnak félúton. De hagyjuk az egyházon kívüli okokat, inkább azt kérdezem: melyek azok az egyházon belüli okok, tőlünk függő dolgok, amelyek a hívőkben elégedetlenséget váltanak ki? Az, hogy az emberek nem éreznek magukhoz közel minket, illetve a klerikalizmus. A közelség ma felszólítás a katolikusok számára, felszólítás arra, hogy induljunk el az emberek felé, váljunk felebarátaikká, legyünk közel hozzájuk, a problémáikhoz, a valóságukhoz. Ahogyan a CELAM püspökeinek mondtam Rio de Janeiróban, a klerikalizmus megállítja a világi hívők fejlődését, éretté válását Latin-Amerikában. A világiak Latin-Amerikában főként a népi vallásosságban érettek. A világi hívők szerveződéseiben azonban mindig felmerült a klerikalizmus problémája. Szóltam már erről az Evangelii gaudiumban [a pápa első apostoli buzdítása].

– Az egyház megújulásának, amelyre Ön hív, az is célja, hogy az egyház megkeresse az „elveszett bárányokat" és megállítsa az „érvágást", melyet a hívők kiáramlása jelent?

– Nem tetszik az „érvágás" képe, mert szorosan kapcsolódik a prozelitizmushoz [erőszakos térítés]. Nem szeretek prozelitizmushoz kapcsolódó fogalmakat használni, mert nem az igazságot fejezik ki. A „tábori kórház" képét szeretem használni: vannak súlyos sebeket hordozó emberek, akik azt várják tőlünk, hogy begyógyítsuk sebeiket, melyek ezeregy ok miatt keletkeztek. El kell indulnunk, el kell mennünk hozzájuk, hogy sebeiket gyógyítsuk.

– Ez hát a stratégia, visszatéríteni azokat, akik eltávoznak?

– Nem szeretem a „stratégia" szót sem, inkább az Úr lelkipásztori felhívásáról beszélnék, különben minden csak egy nonprofit szervezet lenne… Az Úr felhívásáról van szó, ez az, amit ma az egyháztól kér, nem mint stratégiát, mert az egyház nem toboroz hívőket. Az egyház nem térítésre törekszik, hiszen az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik, ahogyan Benedek pápa mondta. Az egyháznak tábori kórházzá kell válnia, ki kell mennünk gyógyítani az emberek sebeit, miként az irgalmas szamaritánus. Vannak, akiket az sebzett meg, hogy maga az egyház elhanyagolta őket, magukra hagyta őket, vannak, akik borzalmakat szenvedtek el…

– Ön olyan pápa, aki egyenesen szokott beszélni, ami segíti, hogy világosan meg tudja mutatni pápasága irányát. Ön szerint miért vannak körök, amelyek elveszítették tájékozódási képességüket, akik azt mondják, hogy az egyház „kormány nélküli hajó", főként a mostani családszinódus után?

– Csodálkozom ezeken a kifejezéseken. Nem tudok róla, hogy használták volna ezeket. A médiában úgy jelenik meg, mintha mondták volna. De amíg meg nem kérdezik az illetőt: „Ön ezt mondta?", addig fenntartom testvéri kételyemet. Általában az a baj, hogy nem olvassák el a dolgokat. Egyszer például valaki ezt mondta nekem: „Világos, hogy hasznos a megkülönböztetés [az imádságos mérlegelés], de nekünk világosabb dolgokra van szükségünk." Így válaszoltam neki: „Nézd, írtam egy enciklikát – igaz, »négykezeset« – és egy apostoli buzdítást. Folyamatosan nyilatkozatokat teszek és prédikálok – így gyakorlom a tanítói hivatalt. Ami ezekben van, azt gondolom, és nem azt, amiről a média azt mondja, hogy gondolom. Nézd meg azokat, bennük világosan megtalálhatod; az Evangelii gaudium nagyon világos."

– A sajtóban némelyek arról beszéltek, hogy „a mézesheteknek vége" a szinóduson tapasztalt megosztottság miatt…

– Ez a megosztottság nem célegyenesen a pápa ellen irányult; vagy mondhatjuk úgy is, nem volt pápa, amellyel kapcsolatban megfogalmazódhattak volna. Ott ugyanis a pápa csak elindította a vitát, hogy aztán meghallgasson mindenkit. Az a tény, hogy a szinódusi atyák a végén akkora lelkesedéssel fogadták a beszédemet, azt mutatja, hogy nem a pápával van probléma, hanem a különböző lelkipásztori hozzáállások között van feszültség.

– Amikor a status quo megváltozik, amit az Ön Vatikánba érkezése jelentett, mindig természetes, hogy van ellenállás. Kicsivel több, mint húsz hónap után, ez a kezdetben csendes ellenállás nyilvánvalóbbnak tűnik…

– Maga mondta. Az ellenállás most nyilvánvalóvá válik, de számomra jó jel, ha az ellenállás okait nyíltan elmondják, mintsem, ha valaki nem ért egyet, titokban tartaná. Egészséges, ha a dolgokat nyíltan megtárgyaljuk, nagyon egészséges.

– Gondolja, az ellenállás kapcsolatban áll az Ön által végzett takarítással, a Római Kúria belső szerkezeti átalakításával?

– Számomra az ellenállás eltérő véleményt jelent, nem valami koszos dolgot. A döntésekkel kapcsolatosak, amelyeket ott meghozok, így érthetők. Világos, hogy vannak döntések, amelyek gazdasági, mások inkább lelkipásztori témákat érintenek.

– Aggódik?

– Nem, nem aggódom, minden normálisnak tűnik számomra, az lenne nem normális, ha nem lennének eltérő álláspontok. Nem lenne normális, ha semmi se kerülne elő.

– Befejezte vagy folytatja a takarítást?

– Nem szeretnék „takarításról" beszélni. Inkább arról van szó, hogy a kúriát abba az irányba irányítjuk, amelyet a bíborosok általános gyűlései kértek. Nem, ehhez még sok hiányzik. Nagyon sok hiányzik. A konklávé előtti általános gyűléseken ugyanis mi, bíborosok sok dolgot kértünk, és mindebben előre kell haladni…

– Amit a takarítás során talált, rosszabb, mint amire számított?

– Először is, nem számítottam semmire. Arra számítottam, hogy visszatérek Buenos Airesbe [nevet]. Aztán pedig, nem is tudom, Isten ebben jó hozzám, megajándékozott egy jó adag egészséges meggondolatlansággal. Azt teszem, amit tennem kell.

– De mégis, hogy halad a munka?

– Szóval minden nyilvános, köztudott. Az IOR [Vallási Művek Intézete] kitűnően működik, ott elég jó munkát végeztünk. A gazdaság helyzete is jó. Ami most inkább foglalkozat, az a lelki reform, a szív reformja. Most írom karácsonyi beszédemet a kúria tagjai számára. Két karácsonyi köszöntést fogok tartani, egyiket a kúria prelátusainak, másikat pedig a VI. Pál-teremben a Vatikán egész személyzetének, alkalmazottnak és családtagjaiknak, hiszen ők is segítenek, hogy haladjanak a dolgok. További program lesz a lelkigyakorlat a prefektusok és a titkárok számára. Hat napra bezárkózunk, imádkozunk, miként tavaly, a nagyböjt első hetében. Ugyanabba a házba megyünk.

– Jövő héten újra összeül a G-9 [a kilenc bíborosból álló tanácsadó testület, amely segíti a pápát a reformok folyamatában és az egyház egyetemes kormányzásában]. 2015-re kész lesz a kúria híres reformja?

– Nem, a folyamat lassú. Pár napja tartottunk egy összejövetelt a dikasztériumok vezetőivel, ahol ismertettem javaslatukat a Világiak, a Család, illetve az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának összevonására. Megvitattuk, mindenki elmondta a véleményét, utána pedig visszakerült a téma a G-9-hez. Látható hát, hogy a kúria reformja hosszú időt vesz igénybe, ez a legösszetettebb rész…

– Ez azt jelenti, hogy nem lesz kész 2015-re?

– Nem, apró lépésekkel haladunk előre.

– Igaz, hogy egy házaspár is lehet ennek az új dikasztériumnak az élén, amely magába foglalná a Világiak, a Család, illetve az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsát?

– Lehet, nem tudom. A dikasztériumok élére vagy a titkári hivatalba a legalkalmasabb személynek kell kerülnie, legyen az férfi, nő vagy házaspár…

– Tehát nem szükségszerűen bíboros vagy püspök…

– Fenn, egy olyan dikasztérium élén, mint a Hittani Kongregáció, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció vagy a Világiak, a Család, illetve az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának összevonásával létrejövő új dikasztérium élén mindig bíborosnak kell lennie. Így a legjobb, hiszen közel áll a pápához, mint aki az adott területen együttműködik vele. A dikasztérium titkárának azonban már nem kell püspöknek lennie, mert van egy nehézség, amely ott fellép: ha egy püspöktitkárt le kell cserélni, hová küldje az ember? Egyházmegyét kell keresni, ám előfordul, hogy nem alkalmas egyházmegyei szolgálatra, hanem csak erre a feladatra alkalmas. Csak két püspöktitkárt neveztem ki: a Vatikán Városállam Kormányzóságának titkárát, hogy plébánosa legyen mindenkinek, illetve a püspöki szinódus titkárát arra, amit ott a püspökség jelent.

– Sűrű éve volt: több jelentős utazással, a rendkívüli szinódussal, a Vatikán kertjében a közel-keleti békéért tartott imatalálkozóval… Melyik volt a legjobb, illetve a legrosszabb pillanata?

– Nem tudnám megmondani. Minden pillanatban van valami jó, de olyasmi is, ami ott nem annyira jó, nemde? [Csend.] Például a találkozó a nagyszülőkkel, az idősekkel csodálatosan szép volt.

– Benedek is ott volt…

– Nagyon tetszett az a találkozó, de nem mondanám a legjobbnak, hiszen mindegyik csodálatos. Nem tudom. Nem tudom, mit mondjak, soha nem gondoltam még erre.

– És milyen pápának lenni? Mi az, amit legjobban és amit legkevésbé szeret benne?

– Van egy dolog, ami tényleg igaz, és amit szeretnék elmondani: mielőtt ide jöttem volna, nyugdíjba készültem vonulni. Vagyis már megbeszéltem a nunciussal, hogy amikor majd visszatérek Buenos Airesbe, összeállítjuk [a lehetséges utódok] hármas listáját, hogy az év [2013] végén az új érsek hivatalba tudjon lépni. Gondolataim teljesen azon templomok gyóntatófülkéi körül jártak, ahová gyóntatni jártam. Azt is terveztem, hogy két-három napot Lujánban fogok tölteni, a többit pedig Buenos Airesben, Luján ugyanis sokat jelent nekem, és a gyóntatás Lujánban igazi kegyelem. Amikor itt találtam magam, mindent elölről kellett kezdeni, hiszen minden új volt számomra. Már az első pillanattól azt mondtam magamnak: „Jorge, ne változtass, maradj ugyanaz, aki eddig voltál, hiszen kinevettetnéd magad, ha változtatnál a te korodban." Ezért mindig megtartottam, amit Buenos Airesben csináltam. Természetesen az egykori hibákkal együtt, amelyeket ez magával hoz. De inkább így haladok előre, amilyen vagyok. Nyilvánvalóan ez változtatásokat eredményezett a protokollban, de nem a hivatalosakban, azokat jól betartom. De a viselkedésmódom az emberekkel való érintkezésben is ugyanaz, mint Buenos Airesben, vagyis ez a „ne változtass" jól beállította az életvezetésemet.

– Visszatérőben Dél-Koreából az egyik feltett kérdésre azt válaszolta, hogy arra számít, két-három év múlva „megy az Atya házába". Erre sokan elkezdtek aggódni egészségi állapotáért, azt gondolták, beteg lehet vagy valami megviselhette ebben az életstílusban. Hogy van? Hogy érzi magát? Nagyszerűen néz ki…

– Megvannak a bajaim, és ilyen életkorban érzi az ember a bajait. De Isten kezében vagyok, és egyelőre többé-kevésbé jó a munkaritmusom.

– Egyes konzervatív körök az Egyesült Államokban úgy vélik, azért mozdította el az észak-amerikai tradicionalista Raymond Leo Burke bíborost az Apostoli Signatura Legfelsőbb Bíróságának éléről, mert vezéregyénisége volt annak a csoportnak, amely ellenállt bármiféle változtatásnak a püspöki szinóduson… Igaz ez?

– Burke bíboros egy napon megkérdezett, mit kell majd csinálnia, mivel nem kapott megerősítést tisztségében jogi értelemben, hanem csak a donec alitur provideatur [további rendelkezésig] formula alapján folytatta működését. Azt mondtam neki: „Adj egy kis időt, mert a G-9-ben [a bíborosok tanácsadó bizottsága] a jogi átszervezésen gondolkodunk", és elmagyaráztam neki, hogy még semmiről sem döntöttek, a gondolkodás fázisában vannak. Később pedig előkerült a Máltai Lovagrend ügye, ott épp egy életerős amerikaira volt szükség, olyasvalakire, aki otthonosan mozog azon a területen, és erre a feladatra ő jutott eszembe. Már jóval a szinódus előtt felajánlottam neki. Azt mondtam neki: „Erre majd a szinódus után kerül sor, mert azt szeretném, hogy a szinóduson te is részt vegyél, mint az egyik dikasztérium vezetője", a Máltai Lovagrend védnökeként nem tudott volna részt venni. Hálásan megköszönte nekem, jó értelemben, elfogadta, sőt úgy tűnt, még tetszését is elnyerte. Ő egy mozgékony, sokat utazó ember, ott pedig sok munkája lesz. Nem igaz tehát, hogy azért váltottam volna le, ahogyan a szinódus alatt viselkedett.

– Vannak tervei 78. születésnapjára, december 17-re? A hajléktalanokkal fog ünnepelni, mint tavaly?

– A hajléktalanokat nem én hívtam meg, hanem az alamizsnás. Szép gesztus volt. Onnan született a legenda, hogy a hajléktalanokkal reggeliztem. Igazából a ház teljes személyzetével együtt reggeliztem, és ott voltak a hajléktalanok is. Olyan dolgok ezek, amelyeket az emberek képzelete talál ki velem kapcsolatban. Olyan nap volt, amikor nem misézek lenn a kápolnában, mert szerdánként, amikor általános kihallgatás van, együtt étkezünk a ház minden dolgozójával. Számomra ez teljesen normális nap, mint bármely másik.

* * *

II. A családszinódus: „Úgy tűnik, mintha az elvált újraházasodottak ki lennének közösítve."

Az interjú során Ferenc pápa azt kérdezte, hogy az elváltak vajon nincsenek-e kizárva az egyház életéből. Elmondta, hogy a szinóduson nem esett szó a melegek közti házasságról.

Az októberben tartott rendkívüli püspöki szinódus, mely a családok előtt álló kihívásokkal foglalkozott, csak egy folyamat kezdete volt, amely jövő októberben fejeződik be egy másik szinódussal, és amelynek a pápa a biztosítéka.

Amikor erről a témáról kérdeztem az interjúban, Ferenc pápa kijelentette, hogy nem fél továbbmenni a megkezdett szinodális úton. Elismerte, hogy voltak eltérő nézőpontok, elmondta, hogy „senki sem beszélt melegek közti házasságról", és emlékeztetett arra, hogy semmilyen ponton nem változtattak az egyház házasságra vonatkozó tanításán, de voltak viták az újraházasodott elváltakról. Ez utóbbi témával kapcsolatban a pápa úgy látja, hogy az elváltak „ténylegesen kiközösítetteknek tűnnek", hiszen az egyház kizárja őket az életéből.

– A családról tárgyaló mostani rendkívüli püspöki szinódus két egyházfelfogást hozott napvilágra: van egy megvitatásra nyitott és egy megvitatást ellenző oldal. Ön mit gondol?

– Nem mondanám, hogy a dolgok így állnának… Igaz, leegyszerűsítve, hogy érthetővé váljanak a dolgok, mondhatná valaki, hogy vannak, akik inkább ezen, mások inkább a másik oldalon állnak. Az, ami ott gazdag volt: a szinódusi folyamat, ez pedig nem egy parlamenti működésmód, hanem egy olyan tér, amelyet a Szentlélek borít be és védelmez, hogy ő munkálkodhasson benne. Két világos tulajdonságra van szüksége a résztvevőknek: bátorságra a felszólalásban és alázatra a meghallgatásban. Igazán jól működött. Igaz, vannak álláspontok, amelyek inkább ehhez vagy ahhoz oldalhoz tartoztak, de az igazság keresésének szándékával. Kérdezheti tőlem: „Voltak-e olyanok, akik makacsul ragaszkodtak álláspontjukhoz?" Igen, akad néhány. De ez nem aggaszt. Imádkoznunk kell, hogy a Szentlélek megváltoztassa őket, ha akadnak ilyenek. Az viszont érződött, hogy testvérekként keressük, minként nézzünk szembe a családok lelkipásztori gondozásának kihívásaival.

A családok ezer sebből véreznek, a fiatalok nem házasodnak össze. Mi történik? Később, amikor jönnek, hogy házasságot kössenek egymással, de már együtt élnek, azt hisszük, hogy egy három találkozóból álló jegyesoktatással felkészíthetjük őket a házasságra. De ez nem elég, mert nagy többségük nem tudja, mit jelent egész életre elköteleződni. Utolsó évében Benedek kétszer is kijelentette: a házasság semmisségének kimondásánál azt is figyelembe kell venni, hogy milyen hite volt az illetőnek, amikor megházasodott. Ha csak általánosságban mozgó hite volt, tudta-e teljesen, mit jelent a házasság, képes volt-e arra, hogy teljesen odaadja magát egy másik személynek? Ezt kell alaposan tanulmányoznunk, hogy lássuk, miként segítsünk…

Néhány napja, egy pár, akik együtt élnek, elmondták nekem, hogy összeházasodnak. Azt mondtam nekik: „De jó! És jól felkészültök?" Erre ezt válaszolták: „Igen, keressük a ruhámhoz illő templomot" – mondta a lány. „Igen, folyamatosan a meghívókkal, az emléktárgyakkal és minden hasonlóval foglalkozunk" – mondta a fiú. „A lakodalom egyelőre problémát jelent, mert nem tudunk helyet választani, nem szeretnénk ugyanis, hogy túl messze legyen a templomtól. Aztán, a tanúink, miként a szüleim is, elváltak, így nem lehet jelen mindkettő." Ezek mind az ünnepléssel kapcsolatos kérdések! Persze, meg kell ünnepelni a házasságkötést, ez igaz, mert bátorságra van szükség a házassághoz, és ezt meg kell tapsolni. Egyikük sem utalt azonban még halványan se arra, mit is jelent ez egész életük számára. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy sok ember számára a házasságkötés csak egy társadalmi esemény. A vallási szempont elő sem kerül. És hogyan tud az egyház segíteni ilyen körülmények között? Ha nem készültek fel, bezárjuk az ajtókat? Ez komoly probléma.

– Konzervatív körök, különösen az Egyesült Államokban, attól félnek, hogy a hagyományos tanítás hanyatlásnak indul. Azt mondják, hogy a szinódus zavart keltett, mert bár együttélés és a meleg párok közötti kapcsolat „pozitív tényezőiről" beszélt a [vita utáni] jelentésben, utána azonban visszakozott…

– A szinódus folyamat volt. És ahogyan egy szinódusi atya véleménye csak egy szinódusi atya véleménye, úgy egy első jelentés is csak egy első jelentés, amelybe minden össze van gyűjtve. A szinóduson senki sem beszélt homoszexuálisok közötti házasságról, nem is gondoltunk rá. Arról beszéltünk, hogy ha egy családban, van egy meleg fiú vagy lány, hogyan tudja a család nevelni, hordozni, és hogyan segítsük az ilyen családot, hogy kezdeni tudjon valamit ezzel a kissé szokatlan helyzettel. A szinóduson tehát a családról beszéltünk, valamint a homoszexuális személyekről a családjuk összefüggésében, mert hiszen ez olyan valóság, amellyel újra meg újra találkozunk a gyóntatószékben: gyónni jön az apa vagy az anya, akinek ilyen fia vagy lánya van. Több alkalommal előfordult ez velem Buenos Airesben. Nekünk pedig azt kell keresnünk, hogyan segítsünk ennek az apának vagy anyának, hogy támogatni tudja a fiát vagy a lányát. Ez az, amiről szó volt a szinóduson. Ezért beszélt valaki pozitív tényezőkről az első jelentésben. Az viszont csak az első jelentés volt.

– Vannak, akik attól tartanak, hogy a hagyományos tanítás hanyatlásnak indul…

– Mindig kialakulnak félelmek. De miért nem olvassák el a dolgokat, miért csak egy napilap cikkét olvassák el, nem pedig azt, amiről a szinódus döntött, amit publikáltak? Mi a szinódus eredménye, mi az, mi számít? A szinódus zárójelentése, a záróüzenet és a pápa beszéde. A szinódusból ez az, ami végleges, de viszonylagossá és időlegessé válik ez is, mert ebből készül el a következő szinódus előkészítő dokumentuma (lineamenta). Azt hiszem, hibázott néhány szinódusi atya, amikor magyarázatot adott a médiának. Mi ugyanis úgy döntöttünk, hogy mindenki úgy nyilatkozik, ahogyan szeretne, teljes szabadsággal, semmilyen cenzúrát nem alkalmaztunk. Áttetszőek akartunk lenni. Miért összefoglalókat (briefing) adtunk, és nem azt tettük közzé, ki mit mondott? Két okból: először is, mert igaz, hogy előzetes elküldték a felszólalásaikat írásban, de ennek csak egy részét mondták el, nem az egészet, vagy változtattak rajta. Ezért nem volt szó szerinti híradás. Másodszor pedig a személyek védelme érdekében. Számomra ez a legfontosabb. Ha ez ugyanis parlament lenne, akkor figyelembe kellene venni azt is, ki küldött minket, vagyis a helyi egyházat. Ez azonban nem parlament, vagyis a résztvevőknek jogukban áll teljesen szabadon elmondani, ami bennük van, anélkül hogy bárki megtudná, hogy ő mondta azt. Az persze fontos, hogy tudják az emberek, mi hangzott el, ezért magyarázták el összefoglalóan a sajtótájékoztatón, hogy erről, arról meg amarról volt szó. És mindig különböző, eltérő látásmódú püspökök beszéltek, hogy haladjunk előre. Mindez a munkát védte, hogy a Szentlélek tudjon vezetni minket. Nincs bennem félelem.

– Félelem, mitől?

– Félelem attól, hogy ezt az utat kövessük, a szinodalitás útját. Nem félek, mert ez az az út, amelyet Isten kér tőlünk. Sőt, a pápa az, aki biztosítja ezt, aki efelett is őrködik. Így kell tehát előrehaladnunk. Van egy érdekes dolog, és ezt záróbeszédemben is elmondtam: egyetlen ponton sem nyúltunk hozzá az egyház házasságról szóló tanításához. Az elvált újraházasodottak esetében feltettük a kérdést: mit tegyünk velük, milyen ajtót nyithatunk meg előttük? Lelkipásztori segíteni akarás vezetett minket: engedélyezhetjük-e nekik a szentáldozást? Ez azonban önmagában nem megoldás, a megoldás az integráció. Nincsenek kiközösítve, ez igaz, de nem lehetnek keresztszülők, nem lehetnek felolvasók a misén, nem áldoztathatnak, nem lehetnek hitoktatók, hét dolgot nem tehetnek, van listám ezekről odaát. Álljon meg a menet! Ezeket számba véve úgy tűnik, gyakorlatilag ki vannak közösítve! Nyissuk hát ki egy kicsit jobban a kapukat! Miért ne lehetnének keresztszülők? „Nem, mert – gondold csak meg – milyen tanúságot fognak tenni keresztgyermekük előtt." Egy olyan férfi és olyan nő tanúságát, akik ezt mondják: „Kedvesem, én hibáztam, ezen a ponton elbuktam, de hiszem, hogy az Úr szeret, követni akarom Istent, a bűn nem győzött le, tovább szeretnék lépni." Milyen tanúságtétel lehetne keresztényibb ennél? Ha pedig jön az egyik csaló, korrupt politikusunk, aki szeretne keresztszülő lenni, s annak rendje és módja szerint egyházi házasságban él, őt elfogadja? Milyen tanúságot tesz majd a keresztgyermeke előtt? Példát mutat a korrupcióra? Vagyis változtatnunk kell egy kicsit a dolgokon, változtatnunk kell azon, mit hogyan ítélünk meg.

– Mi a véleménye a német Walter Kasper bíboros által javasolt megoldásról?

– Kasper, amikor februárban a bíborosok előtt beszélt, mondandóját öt fejezetre osztotta, négy a házasság céljáról szól, mindegyik gyöngyszem, nyitottak, mélyek. Az ötödik foglalkozik azzal, hogy mit kezdjünk az elvált újraházasodottak problémájával, hiszen ők is a mi hívőink. És felvázol egy lehetséges megoldást, nem valami saját ötletet ad elő. Mi történt? Néhány teológus elzárkózott az ilyen javaslatok elől, vagyis homokba dugták a fejüket. Kasper nem tett mást, csak azt mondta: „keressünk megoldási lehetőségeket", vagyis ő megnyitotta a teret. Néhányan megijedtek, és odáig jutottak: szentáldozást soha. A lelki szentáldozás rendben van. Mondja csak: a lélekben való áldozáshoz nem szükséges Isten kegyelme? Ezért kapott a lélekben való áldozás kevés szavazatot a szinódusi jelentésben (Relatio synodi), mert nem értettek vele egyet se ezek, se amazok. Vannak, akik támogatják, de mivel keveset tartalmazott, ellene szavaztak. És vannak, akik nem támogatják, és a másikat akarják, mert ez nem elég.

II. „Az országnak [Argentínának] békében kell elérkeznie a választásokig."

„Argentínának békében kell elérkeznie a választásokig. A demokratikus, alkotmányos berendezkedéssel való szakítás jelenleg hiba lenne. Mindenkinek együtt kell ebben működnie, majd megválasztani az új vezetőket" – mondja a pápa a Naciónnak adott interjújában, amelyben megerősíti, hogy mivel nem szeretne befolyást gyakorolni erre a folyamatra, úgy döntött, nem fogad több politikust magánkihallgatáson a Vatikánban.

Hasonló okból a beszélgetés során nem említett egyetlen politikust sem, és nem beszélt arról sem, milyen a kapcsolata Cristina Kirchner elnökkel, akivel háromszor is együtt ebédelt a Szent Márta-házban (2013 márciusában és 2014 márciusában, illetve szeptemberében).

Ferenc pápa ismerteti tervét, mely szerint 2016-ban valamikor elutazik majd az országba, jóllehet nem a tucumáni eucharisztikus kongresszusra, amelyet 2016 júniusában tartanak, az ugyanis túlságosan közel esne az ifjúsági világtalálkozóhoz, amelyre Lengyelországban kerül sor. Megvallja azt is a tömegével Rómába utazó argentinok kapcsán, hogy néha azt érezte, „mintha nem én érdekelném őket, csak a fénykép".

– Nemrég jelentette be, hogy nem utazik el 2016 júliusában a tucumáni eucharisztikus kongresszusra a lengyelországi ifjúsági világtalálkozó időbeli közelsége miatt. De valamikor máskor az év során elmegy?

– Igen, igen. Talán 2016-ban. Nem 2015-ben, mert jövőre már be van tervezve három latin-amerikai ország – de még nem árulnám el, melyek azok, Argentína nem -, valamint néhány afrikai ország.

– Hogyan éli meg az argentinok áradatát, akik meglátogatják, némelyek közös fényképért, politikai céllal?

– Különbséget tennék. Először is az Európába érkező argentin turisták száma lényegesen nem növekedett. Egy kicsit igen, de nem számottevően. Eljönnek Európába, de most a szerdai általános kihallgatásokra is. Másodszor – sokszor megfigyeltem – vannak turisták, akik eljönnek Rómába, hogy megnézzék a művészeti alkotásokat, de ahelyett, hogy igazán megnéznék őket, lefényképezik azokat, hogy majd a fotót megnézzék otthon… Mintha nem én érdekelném őket, csak a fénykép. Feltűnt nekem. Vannak nagyon jó, egyszerű emberek, akik jönnek, de mindig vannak olyanok is, akiket számítás vezérel. Most például befejeztem a politikusok fogadását.

– Épp meg akartam kérdezni Öntől, igaz-e, hogy a politikának nagy teret engedő első év után most szeretne befékezni?

– A következő választásokra tekintettel politikusokat nem fogadok. Ha jön egy politikus, akkor neki is a szerdai általános kihallgatás kordonjaihoz kell állnia… Mesélték nekem, nem tudom, igaz-e vagy sem, hogy volt valaki, akit ott [az általános kihallgatáson] fogadtam, retusálta a képet, mintha zárt helyiségben fogadtam volna, hogy elhitesse: magánkihallgatáson fogadtam. Argentínának békében kell elérkeznie a választásokig. A demokratikus, alkotmányos berendezkedéssel való szakítás jelenleg hiba lenne. Mindenkinek együtt kell ebben működnie, majd megválasztani az új vezetőket. Hogy ezt ne befolyásoljam, nem fogadok több politikust magánkihallgatáson.

– Zavarja-e, hogy vannak, akik továbbra is úgy gondolják, hogy a Szent Márta-házból Ön mozgatja az ország politikai szálait?

– Hadd gondolják… Mit tehetnék? Nem fogok olyasmiért magyarázkodni, amit nem tettem.

– Miután magánkihallgatáson fogadta az Abuelas de Plaza de Mayo [Május téri Nagymamák] elnöknőjét, Estela Carlottót, megtalált unokájával együtt, ő elismerte, hogy a kritikák, melyeket kezdetben megfogalmazott Önnel szemben, téves információkon alapultak. Úgy tűnt, bár nem említette, hogy Horatio Verbitskyre gondol. Hogyan éli meg ezt a fordulatot, amely sokakkal megtörtént?

– A jó oldalát látom. Jól van, tévedtek, vagy részben tévedtek, vagy korábban úgy gondolták, most pedig így – áldott legyen az Isten. Nem törődök azzal, mi volt korábban. Senkinek sem kívánok számlát benyújtani. Minek is tenném? Semmit sem nyernénk vele. Az életben mindnyájan hibázunk megannyi dologban.

* * *

IV. Váltás a Svájci Gárda élén: „Egyszerű újítás volt… jó tudni, hogy senki sem marad örökké."

Egy héttel azután, hogy az egész világot bejárta a hír, mely szerint a pápa leváltotta a Svájci Gárda parancsnokát, Daniel Rudolf Anrig ezredest, mert túlzottan szigorú és tekintélyelvű volt, a pápa cáfolja ezt a változatot a Naciónnak adott interjújában.

Az erre vonatkozó kérdésre Ferenc pápa elmagyarázta, hogy megszokott dolog az ilyesfajta változtatás, nincs benne „semmi különös, ő nem hibás, nem vétkes". Mi több, hangsúlyozta a negyvenéves, négygyermekes családapa jó tulajdonságait, és kiváló embernek nevezte. Azt is elmondja, hogy beszélt vele a leváltásáról, szemtől szemben, több hónappal ezelőtt, amikor arra a belátásra jutott, hogy jobb lenne „újítani".

„Egyszerű újítás volt, mert neki lejárt a megbízatása, és jó tudni, hogy senki sem marad örökké" – jelentette ki.

Anrig elbocsátásának hírét, akit 2008-ban a ma már nyugalmazott XVI. Benedek nevezett ki az ötszáz éve alakult pápai testőrség élére, de aki már 1992 óta a gárda tagja, az Osservatore Romano tette közzé múlt szerdán.

„A Szentatya úgy rendelkezett, hogy az ezredes befejezi szolgálatát 2015. január 31-i hatállyal, lejárt megbízatásának engedélyezett meghosszabbítása befejeztével" – szól a híradás.

Ezek a sorok mindenféle találgatásokra adtak okot az olasz sajtóban, amely azt állította, hogy a leváltás oka nemcsak az ezredes tekintélyelvű magatartásmódja lehetett – „egy diktatúra vége", mondta egy gárdista, amikor tudomására jutott a menesztés -, hanem az is, hogy egy luxuslakásba költözött.

– Igaz, hogy azért váltotta le a Svájci Gárda kapitányát, Daniel Rudolf Anrigot, mert túl szigorú?

– Nem, nem igaz. Tavaly, megválasztásom után két hónappal lejárt az ötéves megbízatása. Mondtam az államtitkárnak – akkor még nem [Pietro] Parolin volt -, hogy nem tudnám se kinevezni, se leváltani. Nem ismertem ugyanis, ezért meghosszabbítottam a megbízását a donec alitur provideatur [további rendelkezésig] formulával. Igazságtalannak éreztem akkor döntést hozni, akár mellette, akár ellene. Azután alaposabban tájékozódtam, meglátogattam a szállásukat, velük [a svájci gárdistákkal] töltöttem egy egész délutánt, vacsorára is ott maradtam. Miután megismertem az embereket, úgy tűnt, jobb lenne újítani. Egyszerű újítás volt, mert neki lejárt a megbízatása, és jó tudni, hogy senki sem marad örökké. Beszéltem vele az év közepén, és abban maradtunk, hogy év végén elköszön. Tehát július óta tudta.

– Tehát nem igaz, hogy azért menesztette, mert túl szigorú?

– Nem, nem igaz. Ez egy váltás, teljesen szokásos váltás. Ő kiváló ember, igen jó katolikus, akinek kiváló családja van.

– Azt is mondták, hogy azért váltotta le, mert luxuslakásban élt… Ez sem igaz?

– Tavaly átalakíttatta a lakását, nyilván tágas lakásra volt szüksége, hiszen négy gyermeke van. Hívő, derék ember, kitűnő kapcsolatban állok vele. Én magam beszéltem vele szemtől szemben: „Nézd, újítani szeretnék." Vagyis nincs ebben semmi különös, ő nem hibás, nem vétkes.

* * *

Az interjú bensőséges hangulata: jókedv és anekdoták egy esős délutánon a Vatikánban

A találkozóra december 4-én, csütörtökön 16.30-kor kerül sor a Szent Márta-házban. Zuhog az eső. Lehetetlen taxit találni, mint ahogy ez lenni szokott, amikor zivatar van, és Róma megbénul.

Férjemmel, Gerryvel – aki elkísér engem, s ha lehetséges, fényképezni fog – arról beszélgetünk, hogy nem szabad pánikba esnünk.

Egyetlen lehetőség marad: saját autónkkal menni. Nem késhetünk el. Szerencsére nem volt nagy forgalom a belvárosban.

A Vatikán Péter-kapujához érkezünk, Bernini oszlopsorától balra. Már sötétedik. A vihar közepette lehúzom az ablakot, és odaszólok az esernyővel álló gárdistának, hogy találkozóm van a Szentatyával.

„Taxival akartam jönni, de ebben az időben lehetetlen volt egyet is találni" – mondom neki, elnézést kérve, amiért autóval jöttünk. A svájci gárdista mosolyog, egy társa pedig már el is végzi rádióval a rutinellenőrzést.

„Tessék. Ismeri az utat?" – kérdezi. „Igen" – válaszolom.

Leparkolom rozoga kocsimat szemben a Szent Márta-házzal, a Szent Péter-bazilika impozáns kupolájának árnyéka alatt, SCV (Stato Città del Vaticano – Vatikánváros Állam) rendszámú autók mellett.

Köztük ott áll a kék Ford Focus is, amelyet a pápa használ. Megpróbálok készíteni egy közös fotót a mi öreg Honda Jazzünkről és a pápa kék Ford Focusáról, de még mindig zuhog, és nincs rá idő. Szeretnénk az egyeztetett időpont előtt néhány perccel megérkezni.

16.20 van, átázott esernyőinket beletesszük a Vatikán egyházi személyeknek fenntartott vendégházának bejáratánál lévő esernyőtartóba, és látjuk, hogy Ferenc már ott van a földszinten, fehér ruhában, de otthonosan – fehér selyemöv és pileolus nélkül. Egy idős hölgytől búcsúzik éppen.

Esőkabátjainkat az egyik kékruhás csendőrnél hagyjuk, aki kedvesen fogad minket. Ő pedig odajön mosolyogva, és üdvözöl minket. Elindulunk hárman a lifthez, majd felmegyünk a második emeletre. Ott, mielőtt belépnénk a 201-es számú lakosztályba, egy svájci gárdista vigyázzba áll, és jobb kezét a homlokához emelve tiszteleg a pápának. Mindhárman egy közvetlen „buona será"-val köszönünk vissza.

A 201-es lakosztály a pápa főhadiszállása, legfőbb irodája és bunkere. A kulcs ott lóg a zárban. Az ajtóból a világoszöld, szürkés bársonnyal kárpitozott széken egy krémszínű gyapjúkardigán tűnik fel, amelyet minden bizonnyal most kapott vissza a pápai mosodából. Ugyanolyan, mint amilyet Ferenc reverendája alatt most is sejteni lehet.

A lakosztály egyszerű, a falak fehérek, szinte csupaszak; egy kép Szent Ferencről, feszületek, a Lujáni Miasszonyunk szobrocskája és egyéb Mária-szobrok a faasztalon, ezek az egyedüli díszek.

A lakosztály egy kis nappaliból, egy dolgozószobából, egy hálószobából – sötét fából készült nagy ággyal – és a fürdőszobából áll. Jorge Bergoglio érkezése előtt a 201-es lakosztályban a Vatikán illusztris vendégei laktak.

Ezt a szobát használta ugyanis I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is, akinek Ferenc – szokásos humorával – azt mondta megválasztása után: „Bocsánat, de elrabolom a szobádat."

„Munkamániás"

Mint mindig, Ferencnek sűrű délelőttje volt. Kihallgatáson fogadta Severino Poletto bíborost, Torino nyugalmazott érsekét; Armando Guebuzát, Mozambik államfőjét; Pápua Új-Guinea és a Salamon-szigetek nunciusát; a brazil nunciust; Juan Pablo Cafiero argentin szentszéki nagykövetet, aki elköszönni jött hozzá; majd a Nemzetközi Önkéntes Szolgálat Keresztény Szervezeteinek Föderációját. De mégis jókedvű és fesztelen.

Mivel tudtam, hogy utánam is van még találkozója, hiszen igazi „munkamániássá" vált, megkérdezem egyenesen, mennyi időnk van az interjúra. Rögtön megnyugtat: van elég időnk, nem kell sietnünk.

Ferenc kissé köhög a múlt hétvégi törökországi útja óta, ahol durva hőmérséklet-változásoknak volt kitéve: kint hideg volt, bent pedig erősen fűtöttek.

Az út során, miként a többi újságíró a pápai gépen, Gerry és én abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy üdvözölhettük. Múlt kedden, bár távolról, szintén üdvözölhettük, amikor mi is jelen voltunk a Vatikánban, a IV. Pius-villában, amikor vallási vezetők közös nyilatkozatot írtak alá – egyedülálló történelmi eseményként – a rabszolgaság modern formái ellen.

Ezért, bár interjút készülök készíteni a pápával, nem vagyok ideges. Nagyon vártam ezt a pillanatot, talán ezért esik az eső, gondolom mosolyogva.

2001 februárjában ismertem meg Jorge Bergogliót, Rómában, amikor a Nación felkért, hogy készítsek interjút az akkori Buenos Aires-i érsekkel, aki általában nem adott interjút, de akkor kivételt tett, mert közvetlenül az előtt voltunk, hogy II. János Pál bíborossá kreálta.

Sok minden történt azóta, sok év telt el, sokszor találkoztunk. Ő, aki mindig Jorge atya volt, most Ferenc, én pedig a Francisco – Vida y Revolución [Ferenc – Élet és forradalom] című életrajz szerzője; ez a könyv arról a pápáról szól, aki megváltoztatja az egyház történelmét.

Miután mi ketten leülünk a nappaliban a világoszöld bársony fotelbe, Ferenc anekdotákat mesél, nevet, sőt „jegyzőkönyvben" is megerősíti, hogy még mindig ugyanaz a Jorge atya.

„Már az első pillanattól azt mondtam magamnak: »Jorge, ne változtass, maradj ugyanaz, aki eddig voltál, hiszen kinevettetnéd magad, ha változtatnál a te korodban«" – ez a mondata jellemzi leginkább, milyen eredeti módon gyakorolja ő a pápaságot.

Az idő repül. Az interjú mintegy ötven percig tart. Még marad időnk beszélgetni és készíteni a telefonommal egy videót, amelyben köszönti és megáldja az Alfarcito Iskola első végzős diákjait (ezt az iskolát Chifri atya alapította Salta tartományban).

„Imádkozzatok értem!"

Amikor elérkezik az indulás ideje, Ferenc egy nagy, fehér szatyorral lep meg minket. Benne ajándékok vannak gyermekeinknek, Juan Pablónak és Carolinának, „hogy játsszanak". Ezeket azon sok ezer ajándék közül választotta, amelyeket a napi kihallgatások alkalmával kap és – ahogyan Buenos Aires-i érsekként is tette – újrahasznosít.

Kilépünk a 201-es szobából, egy másik svájci gárdista áll az előtérben, ő is ugyanúgy vigyázzba áll és tiszteleg.

A pápa, aki a Pápai Gergely Egyetem tanárainak egyik csoportját készül fogadni, akik már a földszinten várják, elkísér minket a liftig. Mielőtt eltűnne az automata ajtó mögött, a szokásos módon búcsúzik: „Ne felejtsetek el imádkozni értem!" Még egy ölelésre is jut idő.

* * *

Az újságírónő, aki előre megmondta, ki lesz a pápa

Elisabetta Piqué, aki 1999 óta a Nación napilap munkatársa Olaszországban, volt az egyetlen újságíró, aki előre megmondta, hogy Jorge Bergogliót fogják pápává választani.

Piqué a szerzője a Francisco – Vida y Revolución [Ferenc – Élet és forradalom] című könyvnek, és azon ötven újságíró közt volt, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy üdvözölhették a pápát, amikor először fogadta a nemzetközi sajtó munkatársait 2013. március 16-án.

Nemcsak Ferenc pápa életútját követi közelről, 2001-es bíborossá kreálása óta, hanem háborús tudósító is. Beszámolókat készített többek között az afganisztáni és az iraki háborúról. Ezek alapján írta meg első könyvét 2003-ban, a Háborús naplót (Diario de guerra). Ösztöndíjas volt a World Press Institute-ban az Amerikai Egyesült Államokban, és 2003-ban kitüntették az újságírók Assisi Szent Klára-díjával.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír