KÉZ-MŰ-REMEK — A Nemzeti Szalon 2018-as kiállítása a Műcsarnokban

Foto: MTI- Koszticsák Szilád

Ötszáz kézműves 3500 munkája látható  2018. április 21-től augusztus 20-ig a Műcsarnok 12 termében. Beszprémy Katalin főkurátor elmondta, hogy ma a Népművészeti Szövetségnek ötezer tagja van. Felvételt az nyerhet, akiben megvan az igazi alkotói igényesség. Ők általában a régi mesterek tanítványi. Itt most a kézműves tárgyakat mutatják be, holott a kelléktárban háromszázezer dallamot és népi táncokat is nyilván tartanak. A tárlat egyébként a Budapesti Tavaszi Fesztivál része.

Az 1970 évek táncházi nemzedéke (a „Nomádok”) hozta felszínre a népi kultúra (zene, tánc, kézművesség, építészet és ökotudatos szemlélet) különböző ágait és azok megbecsülését. Idézzük Sebő Ferenc szellemes megállapítását: „a hagyomány nem rab, hogy őrizzük, nem beteg, hogy ápoljuk, a hagyományt megélni kell”. Az azóta eltelt ötven év bizonyította, hogy ez nem a lázadó ifjúság tiszavirág életű mozgalma volt. A mai kézműves mesterek munkáit szívesen visszük a lakásunkba, akár bútorokról, csipkékről, ruhákról, vázákról, edényekről vagy építészeti elemekről van szó.  A kiállítást élővé teszi, hogy több mesterség kipróbálható, népi játékokkal lehet szórakozni, egyben megfognak a tárgyak szépségei, sőt a praktikuma. A több száz kortárs alkotó legtöbbje a Népművészet Mestere. Amennyiben vásárolni van kedvünk egy-egy műremeket, a kiállítók szívesen megadják az elérhetőségüket is.

Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a tavalyi Szalon mintájára pályázatot hirdetett a kurátori feladatokra, hiszen a népművészeti kultúra a folyamatos történelem része. Első nagy összefoglalóját Malonyai Dezső és tanítványai adták  A magyar nép művészete (1907-1922) című ötkötetes kiadványukban. 1906-ban pedig megjelent Bartók Béla és Kodály Zoltán műve, a Magyar népdalok. Bartók 1905-től kutatta a magyar és más népek zenéit. Kodály neve új korszakot indított el a magyar kóruskultúrában (világhírűvé vála a Kodály-módszer, csak nálunk nem gyakorolják). A népművészetet és a népi kultúrát kiválóan ötvözte az építészetben: Kós Károly, Lajta Béla, Medgyaszay István és Toroczkai Wigand Ede emelte át a 20.század építészetébe. Lajtha László a két világháború közötti időszakban publikálta népzenei felvételeit. 1947-től, a Nemzetközi Népzenei Tanács egyik tagja, Paulini Béla népzenei mozgalommá fejlesztette a Gyöngyösbokrétát, a paraszti élet ünnepi arculatának előadásait a Városi (ma Erkel) Színházban, minden augusztus 20-án.

Az ötvenes-hatvanas években a Néprajzi Múzeum két lelkes kutatója, Fél Edit és Hofer Tamás egy Heves megyei, a szövetkezetesítés miatt megsemmisítésre ítélt kis falu, Átány dokumentálását végezte el. Háromezer tárgyat és nyolcezer fotót adtak át a Néprajzi Múzeumnak. Ezzel Átány lett a legjobban dokumentált, újkori magyar falu.

A hatvanas évek elején az MTA Népzenekutató Csoportja Kodály Zoltán vezetésével, a saját pénzén utaztatott erdélyi parasztasszonyokat, hogy ősi dalaikat magnófelvételeken rögzítse. Ennek élő tanúja könyvtáros-segédként lehettem. 800 forintos fizetésem felét is odaadtam az asszonyok által árult százéves kalotaszegi hímzésekért, amelyeknek len- vagy kendervászon alapját is ők szőtték. Így lett ágyterítőm, hímzett vászonfüggönyöm, több párnám, falvédőm. A hetvenes években divat lett, hogy átjártunk Erdélybe, ha tehettük. Akkor még bőven akadtak érintetlen magyar lakosú falvak. Tárgyaik és zenéjük gyűjtésében nagy szerepet játszott Kallós Zoltán (most hunyt el 92 évesen) és Sebő Ferenc. Zelnik József (2012, MMA) könyve örökítette meg a „nomád mozgalom” történetét. A „nomádok” a hetvenes évek táncházas generációja volt. Vezéralakjai: Csoóri Sándor, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Budai Ilona, Faragó Laura, Zsuráfszky Zoltán és mások, a Fiatalok Stúdiójának tagjai. Ők ihlették az MMA-t, hogy most létrehozza a Kéz-Mű-Remek kiállítást és a hozzá kapcsolódó rendezvények sorát.

A még el nem készült kiállítás termeiben Fülemile Ágnes, az MTA Néprajzi Kutató Intézetének munkatársa vezetett végig. Látjuk, hogy a népművészet a mai napig az emberi kapcsolatok kifejezője és működtetője. A termekben a két fő kiállítási egységet Mezőkövesd és Kalotaszeg adja – legjellemzőbb alkotásaival. A politikai határon túlról Szék, Torockó, Székelyfölt, a határon belülről Kalocsa, Sárköz és a Palócföld legszebb termékei szerepelnek – de már mai, legfeljebb 10-15 éves előadásban. Kivétel egy régi fali téka, amelynek kiegészített változatát is megcsodálhatjuk. Aztán vannak kecskelábú székek, díszes ládák, konyhai- és tárolóedények, lábasok, hímzett ruhák, a szakrális terekben református famennyezetek most festett változatai, oltárterítők, továbbá falazatok, „héjak”, vagyis tetőfedések, a pásztorélet hangszerei, nyergek és veretek, népi ékszerek – mai tárgyaink „anyanyelvi” gyökerei. A legnagyobb székely kapu csak a Műcsarnok háta mögött tudott felépülni, de ízelítő bőven elegendő a tárlat értékei között.  A Kárpát-medencei magyar népművészet sikere lemérhető volt nemzetközi színtéren is 2013-ban, a washingtoni Smithsonian Folklore-fesztiválon, amelynek kiállítására egymillió-kétszázezer látogató volt kíváncsi. Hozzájárult az ügyhöz az UNESCO kezdeményezése, a „szellemi kulturális örökség” védelme is. A nemzeti listán van pl. Kalocsa és Mezőkövesd. Erdélyt még fenyegetik a globális törekvések, de Magyarországon túlléptünk ezen a rendszerváltással. Ezt példázza a mostani kiállítás, a kézművesség reneszánsza.Nézzük a régi hangszereket:: duda, furulya, ütős és vonósok.

DOBI ILDIKÓ