Révay András: Megnyílt Az Utolsó

A Budapesti Szépművészeti Múzeum 2015. február 15-én három évre bezár. Hogy könnyebb – vagy talán éppen hogy nehezebb – legyen a hosszú búcsú, a múzeumban még megnyílt egy kamara-kiállítás, egy stílusteremtő művész alkotásaiból.

Alan Sonfistot (New York, 1946 -) a land art, az earth art, illetve az environmental art (környezeti művészet) nevű irányzat ma élő legismertebb alakjaként tartja számon a művészettörténet. Robert Smithson, Walter de Maria, Michael Heizer és James Turrell mellett az elsők között volt, aki művei témáját és a megvalósításukhoz felhasznált anyagot is a természetből merítette. Az amerikai művész 1965-ben New York szívébe, Manhattanbe tervezett és 1978-ban a legkorábbi köztéren álló land art-műként felavatott Time Landscape (Időtájkép) című munkájával vált ismertté. A mesterségesen létrehozott „prekoloniális erdő" az újkori telepesek odaérkezése előtti vegetáció rehabilitációján keresztül mutatja be a metropolis őshonos élővilágát. Sonfist megpróbálta ugyanazt a környezetet visszaadni, amit a 17. század elején a félszigetre érkező holland gyarmatosítók a bennszülött amerikaiaktól örököltek.

A kiállítás bemutatásakor Mihály Mária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató helyettese kiemelte: ritka esemény a múzeum életében, ha egy kiállítás az alkotó jelenlétében nyílhat meg. Alan Sonfist egy élő legenda, egy egészen új művészeti ágat alapított meg. Ezért is különösen nagy jelentőségű, hogy a műtárgyakat – melyek saját tulajdonát képezik – átengedte a budapesti bemutató céljára. Emblematikus alkotása, az Időtájkép, 2015-ben ünnepli születésének ötvenedik évfordulóját. A Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítás az első, amely ennek a jelentős jubileumnak emléket állít és egyben ez a művész első, önálló bemutatkozása Közép-Kelet-Európában!

A kiállítás kurátora Orosz Márton, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni gyűjteményének művészettörténésze szerint a kert Alan Sonfist művészetében központi szerepet játszik. Munkássága egyfajta „ökológiai régészetként" értelmezhető. Alkotásaiban az adott helyszín történelme, a benne megőrzött emlékezet kérdése, a jelen és a múlt párbeszéde foglalkoztatja. Időkapszulaként funkcionáló ökológiai tájképeiben, performanszaiban, szociális intervencióiban, egy olyan szimbolikus üzenet megfogalmazására törekszik, ami reményei szerint a jövendő nemzedéket képessé teheti élettere természetes mikroklímájának a visszaállítására.

Ugyanakkor gondolkodásmódja korábban élt, jelentős alkotókéval is rokon. Így például a XIX. századi francia, realista festőcsoport, a Barbizoni iskola tagjaira is a természet közvetlen megfigyelése jellemző. Ennek illusztrálására helyezték el az amerikai művész képei közé a tájképfestészet egyik legnagyobb mestere, Jean-Baptiste Camille Corot alkotását. Ez a képe – „A fészeklesők" szinte előleg, referencia a természettel való elmélyült kapcsolat bemutatására. Az Itáliában 1830 körül született mű kapcsolatot teremt Sonfist ugyancsak Olaszországban készült képei között. Ezért is nevezhetjük az általa létrehozott „Land Art" irányzatot természetművészetnek, illetve enviromental art-nak, környezeti művészetnek.

Az első környezeti művek az 1960-as évek közepén, a minimalizmus eredményeire támaszkodva, a művészet hagyományos intézményrendszerének elutasításával, a művészet piaci termékké válása ellenében születtek. A műtermüket a tájba helyező művészek a természet kínálta anyagok felhasználásával kezdtek el dolgozni. Alkotásaik a múzeumok és galériák helyett távoli, nehezen megközelíthető helyszíneken, gyakran csak madártávlatból értelmezhető módon nyerték el végső formájukat. Sonfist viszont – társaival ellentétben – nem buldózerrel mozgat meg többtonnányi földet és hoz létre tájidegen geológiai formációkat, bár földet, kavicsot, falevelet, homokot ő is használ festményei, kollázsai elkészítéséhez.

Mivel New York egyik kevésbé központi városrészében, Bronxban született, az ottani erdő lett egyik fotósorozatának is témája. Szeretné ezzel elősegíteni, hogy az utánunk jövő nemzedék ne csak ismerje természeti környezetét, hanem a művészeten keresztül is megtanulja megóvni ökológiai egyensúlyát. Az ember és a természet kapcsolatára, szimbolikus egységére, a bioszférát működtető kozmikus energiákkal való közösség felismerésére késztet. Művészete fél évszázad elteltével sem veszített aktualitásából. Művei olyan egyre égetőbb kérdések megválaszolásában nyújtanak támpontot, mint a natura naturans (teremtő természet) és a natura naturata (teremtett természet) harmóniájának visszaállításában rejlő etikai feladatok tisztázása, illetve a környezetünk iránt érzett társadalmi felelősségvállalás problémája.

Kepes András egyik kedvenc „land art" műve egy mongóliai domboldal, mely az ott élők szerint a termékenységet befolyásoló mágikus erővel bír. Megállapíthatjuk azt is, hogy a „land art" akár a körkörösen elrendezett monumentális kőtömbökből és földsáncokból álló őskori építmény, a Stonehenge alkotóinak koráig is visszavezethető. Kezdetben az ilyenek spirituális céllal jöttek létre, míg a maiak inkább morális céllal készülnek. Sonfist azt ismerte fel, hogy a művész képes lehet átalakítani a közgondolkodást. A környezeti tragédiák is egyre jobban sürgetik, hogy megértsük: változtatnunk kell a felfogásunkon! Míg a „nyugati" gondolkodás a természetet legyőzni, azon uralkodni akar, a „keleti" a természettel együttműködni szeretne. A változás első nyugati példája Alan Sonfist művészete.

Miniatűr ökölógiai rendszereiben a környezeti feltételek változásának hatására bekövetkező átalakulás folyamatát, különféle mikroroganizmus-populációknak a környezettel való kölcsönhatásban fennálló újratermelődését vizsgálja és erre egyre többen figyelnek fel. Alan Sonfist munkái megtalálhatók a világ legjelentősebb múzeumaiban, a New York-i Museum of Modern Artban (MoMA), a Metropolitan Museum of Artban (MET), a Guggenheim Museumban és a Whitney Museumban, a Dallas Museum of Artban, a los angelesi MOCA-ban, a párizsi Pompidou Központban, a pekingi Kortárs Művészeti Múzeumban és az aacheni Ludwig Museum gyűjteményében. Budapesten február 15-ig láthatók.