A szlovák politikában egyáltalán nem új keletű jelenség az ellenségkép-kreálás. A mindenkori hatalom általában akkor folyamodik ehhez a munkamódszerhez, ha politikai programját nem képes többé értelemmel megtölteni, és/vagy el kell terelnie a közfigyelmet olyan dolgokról, melyeket politikusék a világ egyetlen jobb országában sem tesznek ki szívesen a kirakatba. Robert Fico kormányában egész egyedi módon, mondhatni példaértékűen ötvöződik a hungarofóbiára és a banditizmusra való hajlam, örök, mondhatni kézügyben lévő közellenségnek meg itt vagyunk mi, dél-szlovákiai magyarok. Európa nyugati fele pedig néz nagyokat: vajon miféle csatabárdot ástak ki ismét a Kárpátok tövében?

Nem hiszem, hogy akad az országban olyan ember, aki konkrétan meg tudná mondani, hol sérültek a szlovákok nyelvhasználati jogai, mint ahogy arra is hiába keresnénk a választ, kit fog szolgálni a szeptembertől életbe lépő jogszabály. Az viszont egyre erőteljesebben körvonalazódik, kiknek tesz keresztbe.

Már helyi szinten is

Csallóközcsütörtök – a Pozsony, Dunaszerdahely, Somorja és Szenc alkotta négyszögben fekvő, ezernyolcszázas lélekszámú községben a magyar ajkú lakosság aránya a 2001-es népszámlálási adatok szerint nyolcvan százalék körüli. A valóság persze kicsit másképp fest, hiszen ezt a falut is elérte a Pozsonyból dél-délkelet felé irányuló népmozgás szele. A csütörtökiek modern, toleráns emberek; a község honlapja a többség és a kisebbség nyelvén (itt a státust határozza meg ki-ki belátása szerint) egyaránt naprakészen tájékoztat a történésekről, s ha már van Világháló, üzengetnek is egymásnak. Egy példa: „Barátaim, biztosíthatlak benneteket, hogy semmi kifogásom nincs a magyar nyelv, a magyar kisebbség ellen, de sajnos nem értek magyarul, s bárha mégoly szívesen el is olvasnék minden üzenetet, erre nincs módom. Tekintettel arra, hogy a község még mindig Szlovákia területén található, lefordítaná ezeket nékem valaki? Köszönöm.” A hozzászólás szlovák nyelven íródott, s Őry Péter, Csallóközcsütörtök polgármestere hozzáfűzi: nem egyedi ez az eset.

„A napi politika előbb vagy utóbb óhatatlanul lecsapódik helyi szinten – mondja. – Mindamellett a törvény számos olyan pontatlanságot tartalmaz, melyek megnehezítik, lehetetlenné teszik majd a betartását. Mit kell például hivatali ügyvitelnek tekintenünk, hivatalos személy-e a polgármester munkaidő után, s mit kell tennie, ha rajtakap valakit, hogy nem tartja be a nyelvtörvény betűjét? Feljelenti az illetőt – teszem azt a község alkalmazottját – a kulturális tárca nyelvőreinél? Vagy vegyünk egy másik példát: a hétvégi falunapon misét celebráló egyházi személy. Lévén szó közszereplőről, ha kijön a templomból, milyen nyelven kell vagy szabad megnyilvánulnia?”

További megválaszol(hat)atlan kérdések merülnek fel; például, hogy mitől működik a kétnyelvűség Finnországban és Európa más államaiban is? A választ csak sejtem – ott talán európaiak élnek.

Hol kezdődik a bizalom?

Egy közegészségügyi intézményben a kölcsönös bizalom ott kezdődik, hogy az orvos és betege egy nyelvet beszélnek – mondja Horváth Zoltán, a dunaszerdahelyi kórház igazgatója. Ennek legkézenfekvőbb módja pedig az anyanyelv használata.

„Kórházunkba főképp olyan orvosok kérték felvételüket, akik beszélik a magyar nyelvet, vagy rövid időn belül elsajátítják azt – állítja Horváth úr. – Van ebben ráció, hiszen a bajban lévő beteg szinte csügg az orvos szaván, sőt a gesztusaiból is igyekszik kiolvasni valami biztatót. Ebben a szakmában szó szerint végzetes lehet, ha félreértjük egymást. Miképp intézményünkben természetes az anyanyelv használata, úgy nem ütközik meg senki azon, hogy az orvosok egymás között latin szakkifejezéseket használva, és szlovákul vitatják meg a szakmai dolgokat. Többségük szlovák és cseh egyetemeken szerezte a diplomáját, a keveréknyelv és az orvosi szleng használata természetes számukra.”

A nyelvtörvény bevezetése helyett a kormány számos hasznos intézkedést hozhatott volna – például utánanézhettek volna annak, miért nem arányos az ország egyes régióiban a kórházak finanszírozása, mitől van az, hogy a déli országrészben e téren is visszaesés tapasztalható.

„Mi itt olykor egész specifikus helyzeteket élünk meg – mondja az igazgató. – Előfordul például, hogy a bősi menekülttáborból hoznak be pácienst, akivel sem magyarul, sem szlovákul, sőt az orvosaink által beszélt egyik nyelven sem lehet szót érteni. Mit teszünk ilyenkor? Bárhonnan is, de előkerítjük a megfelelő embert. A dunaszerdahelyi kórházban még sosem fordult elő, hogy valakinek azt írja az orvos a kórlapjára: nyelvi nehézségek miatt nem részesíthettük ellátásban. Erre a jövőben sem lesz példa.” Ellentétben a pozsonyi kórházakkal és rendelőintézetekkel, ahonnan nem egy csallóközi ember tért haza keserű tapasztalattal és ezzel a bejegyzéssel.

Figyelmen kívül hagyott sajátosságok

A dunaszerdahelyi, Vámbéry Ármin nevét viselő tanintézmény olyan magyar tannyelvű alapiskola, melynek vezetése nagy hangsúlyt fektet a kormánykörökkel folytatott intenzív eszmecserére. Május 21-én például Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes látogatta meg az iskolát, a történelemkönyvek ügyét és a magyar nyelvű módszertani központ ügyét megvitatandó.

„Összeültünk a pedagógusszövetség vezetőségével, hogy valamiféle módon értelmezzük a nyelvtörvényt – mondja Fibi Sándor, az iskola igazgatója –, majd csak azokra a cikkelyekre próbáltunk fókuszálni, melyek az oktatásügyet érintik, ám így is óhatatlanul megfogalmazódott a kérdés: miképp helyezheti egy törvény egy népcsoport nyelvét egy másiké fölé? Mi régóta próbáljuk megértetni az oktatásügyi minisztériummal, hogy a nemzetiségi iskoláknak vannak olyan sajátosságai, melyeket ez a törvény nem vesz figyelembe. A magyar pedagógusok például kötelesek két nyelven vezetni az iskolai dokumentációt, ám a szaktárca az egykori tanterveket helyettesítő, úgynevezett állami oktatási programot csak szlovákul adja ki. Hol itt a kölcsönösség? Ráadásul megkövetelik tőlünk azt is, hogy az olyan dokumentációt is két nyelven írjuk, mely nem kerül ki az iskolából. Nem bírjuk megértetni az illetékesekkel, hogy ez fölösleges, leterhelő…”

A nyelvtörvény bökkenője: a nyilvános iskolai akciók

„Ha teszem azt igazgatóként összehívom az össziskolai szülőértekezletet, melyre eljön kétszázötven magyar ajkú szülő, és senki nem ragaszkodik az államnyelv használatához, nekem törvénytisztelő állampolgárként akkor is két nyelven kell vezetnem az ülést. Kérdem én: minek ez?!”

Élhetnénk együtt békésen, ha felsőbb körökben meghallgatnának bennünket, s tiszteletben tartanák anyanyelvünk használatához való jogunkat – szűri le a tanulságot Fibi, hozzátéve, hogy szeptembertől az ötven éve bevált gyakorlat szerint folytatják a munkát. Ha meg netán megjelenik az iskolában a törvény betűjének betarttatásán fáradozó nyelvi tanácsadó, majd illedelmesen meghallgatják a tanácsát.

Tanulság-féle

Dél-Szlovákia-szerte általánosan elfogadott vélemény, hogy jól megvoltunk mi nyelvtörvény nélkül, s az emberiesség és a józan ész íratlan szabályaira támaszkodva megleszünk ezentúl is (mert kijátszhatatlan törvény nincs). Az viszont áldásos volna, ha a kormány vagy annak valamelyik hivatalnoka összeállítaná azon szlovákok névsorát, akik anyanyelvük használata miatt jogsérelmet szenvedtek az ország déli részében, s a végleg lezárt Hedvig-ügy aktáival és a DAC–Slovan mérkőzésen készült, bizonyító erejű rendőrségi felvételekkel együtt megküldenék a Csallóközbe. Mi akkor elgondolkodnánk azon, hogy bocsánatot kérünk tőlük – egyrészt hogy jó példával járjunk elöl, másrész azért, mert megtehetjük; utóvégre a kisstílűség nem kenyerünk.

Az eredeti megjelent:

http://ujszo.com/napilap/szulofoldunk/2009/07/29/az-orok-kozellenseg-avagy-hova-tegyuk-a-nyelvtorvenyt