Transzcendens Képek A Ráday Képesházban.

Mátai Attila

2009. augusztus 7-én, pénteken a Ráday Képesházban kiállítás nyílt Mátai Attila grafikusművész alkotásaiból. A különleges képek különleges világba vezetik a szemlélődőt és talán segítenek eljutni a látható valóság mögé. A zalaegerszegi Mátai Attila a Pécsi Képzőművészeti Gimnázium reklámgrafika szakán és a Magyar Iparművészeti Egyetemen végzett, mint grafikus tervező. A Szentendrei Szépművészeti Egyesület IKON csoport tagja.

Mátai Attila

A kiállítást Filip Tamás költő nyitotta meg, aki szimpatikusan ráérzett a képek gondolatiságára, mondanivalójára, ezért teljes egészében idézném szavait:

„Amikor a honlapján megláttam Mátai Attila arcképét, még nem tudtam, hogy az IKON csoport tagja, de valahogy az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy szelíd és bölcs keleti szerzetes. Innen pedig már csak egy lépés az ikon, amely, mint tudjuk, nem evilági dolog, olyasféle, mint egy kicsiny ablak, amely egy másik világra nyílik, olyanra, amelybe csak kegyelmi pillanatainkban juthatunk el.

Persze a szó eredeti értelmében nem ikonok Mátai Attila képei, de talán lényegükben mégis afelé tartanak. Szelíd elszántsággal közelítenek ahhoz a közös isteni alapzathoz, amely talán nem is létezik, de lényünk jobbik fele makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy igen. Koncentrációra épülnek, de szerencsére ez a koncentráció sosem merevíti el a gondolatot. Ezek a képek arról adnak hírt, hogy szerzőjük olyan erős figyelemre, elmélyülésre képes, amitől végül minden részlet új minőséget kap. Olyan különleges tereket alkot képeiben, melyek Pilinszkyt juttatják eszünkbe: „A pokol térélmény. A mennyország is." Ezeket aztán benépesíti ismert és ismeretlen, mitologikus és valódi lényekkel, tárgyakkal. És aztán, amikor már éppen túl komolyan vennénk a dolgokat, észrevesszük, hogy ebben a teremtésben a komolyság mellett, vele közel egyenértékűen jelen van a groteszk is.

Ha meg akarom fejteni Mátai Attila műveinek lényegét, minduntalan az a gondolat furakszik be a fejembe, hogy ezek a képek tanítani akarnak, pedig nincs bennük semmiféle didaktikusság. A gyakran megjelenő szentírási, idézeteket ugyanis nem tekintem annak. Ahogy ezt kimondom, azonnal meg is riadok, hiszen manapság egészen közkeletű az az álláspont, hogy a művész már nem képvisel senkit, csak saját magát. A művész nem mások helyett beszél, nem képvisel senkit, nincs mögötte közösség, nemzet, társadalmi osztály. A művész önmaga csupán, a szabadság letéteményese, aki jó esetben képes arra, hogy gyönyörködtessen, szembenézésre, megrendülésre késztessen másokat. Ha el is fogadjuk ezt a nézetet, biztosak lehetünk benne, hogy az igazi művész nem akar és nem is tud kibújni a felelősség terhe alól. Ahogy Weöres Sándor figyelmeztet A teljesség felé című kötetében: „… a hozzád fordulók olyanok legyenek a számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelték."

Ha már ki merészeltem mondani a tanítást, mint szándékot, emeljünk ki néhány példát ebből a gazdag anyagból, amely itt körülvesz bennünket.

Az Emberpár férfitagja csukott szemmel fogadja el az almadarabot. Mint aki nem akarja látni a megismétlődő bűnbeesést, arról azonban nem tud lemondani, hogy átélje.

A Noé című képen embert formázó bárka fogadja magába a világot

A Fa II. tudatosította bennem, hogy a fejszének, melyet a fa tövéhez vágnak, igenis, fából van a nyele.

A Tanítványok c. képen (ez a kedvencem) a tanító szája csukva van, a tanítványoké nyitva. Az ámulattól? Vagy mert éppen ők mondanak valamit mesterüknek? Vagy arról van szó netán, hogy az igazi tanításhoz nincs is szükség beszédre? Egyáltalán, ki tanít kit? És az a szívszorító kontraszt: a lámpa fényköre világos, a tudást magába foglaló könyv sötét…

Az Árulás igazi truváj: a szemből megfestett Emberfia és a profilból látható Júdás arca eggyé válik, ekként beteljesítve sorsuk végzetes összekapcsolódását.

Az Úton az egyik legszebben megteremtett éjszaka, amit képzőművészeti alkotáson valaha láttam.

A Tarot-sorozat egész különleges erejű képi és gondolati élmény: szembesíti a mai embert egyik legsúlyosabb fogyatékosságával, a szimbólumok megértésében mutatkozó csököttségünkkel, és fölidéz valami olyan tudást, ami még a széthasadozottság előttről való.

Erich Fromm írja A szeretet művészetében, hogy az ember minden korban és minden kultúrában ugyanazon kérdéssel kerül szembe: hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet, és olvadjon egybe a világegyetemmel. Az az élet, ami csak úgy történik velünk, talán nem is érdemes a megörökítésre, csak akkor, ha jelen van benne a szomjúság az igazi autentikus létre. Mátai Attila képei erről a szomjúságról tanúskodnak. Ha úgy tetszik, szomjazni tanítanak valamennyiünket.

Van egy kedvenc idézetem. Henry Miller írja az Amarusszioni kolosszus c. könyvében. „A legjobb történeteknek, amelyeket valaha is olvastam, nem volt poénjuk; a legjobb könyveknek, amelyeket valaha is olvastam, nem emlékszem a cselekményére; a legértékesebb emberekkel, akikkel valaha is találkoztam, nem jutottam semmire." Azért emlékezetes ez a gondolat, mert teljesen átértékeli a sikerről és a kudarcról, a fontosról és a lényegtelenről alkotott képzeteinket. Ráadásul segít feloldani a görcseinket, esetenkénti szánalmas igyekezetünket, hogy valamit teljes egészében megértsünk, pedig nem lehet, pedig nem vagyunk képesek rá.

Ha a mai tapasztalatokra támaszkodva ki akarnám egészíteni kedves idézetemet, ennyit tennék hozzá: A legszebb tanításoknak, amelyekkel valaha is találkoztam, csak a töredékét értettem meg. Mégis sokkal gazdagabb lettem általuk. Kérem, kedves mindnyájukat, tartsanak velem ebben a gazdagodásban, beavatódásban, és fogadják magukba ezeket a képeket, vagy ha úgy tetszik, engedjék el magukat, hogy a képek fogadhassák be Önöket."

A kiállítás szeptember 7-ig látogatható.

Lantai József