JANÁČEK, LEOŠ (1854-1928)

A morvaországi zeneszerző kántortanító család kilencedik gyermekeként született. Először otthon, majd tizenegy éves korától az Ágoston-rendi papoknál tanult zenét, kóruséneket, zenekari gyakorlatot. Négy év múlva a konzervatórium háromévnyi tananyagát egyetlen év alatt végezte el. Utána visszatért az Ágoston-rendiekhez, ahol rábízták a zenei oktatást. 1874-ben beiratkozott a prágai orgonaiskolába, de eltérő nézetei miatt onnan hamarosan kizárták. 1876-tól a Brnói Filharmóniai Társaság karnagya lett. Nagy hangsúlyt fektetett a cseh nemzeti zenére, népszerűsítette Smetana és Dvořak műveit. Emellett előadta Mozart Requiemjét és Beethoven Missa Solemnisét. 1879-ben Lipcsében, 1880-ban Bécsben járt.

1881-től a brnói tanítóképzőben egyéni zenetanítási módszert vezetett be. 1882-től a brnói orgonaiskola igazgatójává nevezték ki. 1883-ban barátságot kötött Antonín Dvořákkal (annak 1904-es haláláig).

A szerző sokat tett a morva népzene elismertetéséért és oktatásáért. 1919 és 1925 között a prágai konzervatórium brnói mesteriskolájában tanított. Külföldi és hazai elismerései ellenére szerényen alkotott a morva fővárosban, mégis felfigyelt rá a modern európai zenei élet. Bartókkal és Schönberggel közösen is adott hangversenyt. 1928-ban súlyos tüdőgyulladás okozta a halálát. Emlékét több zenekari, vokális és oratorikus műve őrzi. Írt még zongoradarabokat, orgonaműveket, dalokat és kamarazenét.

Leoš Janáčekről így írt Fodor Géza: „a nagy morva zeneszerző életműve méltatlanul kevéssé van jelen a magyar zeneéletben. Értője és tisztelője, Milan Kundera, az 1975 óta Franciaországban élő cseh író pontosan jelöli ki a helyét: két legközelebbi zeneszerző-rokona Bartók és Berg. Valóban: Bartókkal rokonítja egyrészt a népzenei kötődés, másrészt a népzenéből kinövő, de a folklorizmust mégis maga mögött hagyó, saját, szuverén zenei nyelv, Berggel pedig a mély és kifinomult zenedrámai pszichológia, a realizmus és az expresszionizmus termékeny szintézise…Janáček szellemi arcát erősen meghatározta hazájának történelme… a heves németgyűlölet… nemzeti érzései nacionalizmussá erősödtek…1888-tól hosszú éveken keresztül gyűjtött népdalokat Kelet-Morvaországban. A brnói orgonaiskolában tantárgyként bevezette a pszichológia tudományát… a realizmus igényének jegyében megtalálta saját stílusát…” Felismerte azt is, hogy „a zenét a beszéd dallamára kell alapozni…”.

Jenúfa

Janáček kevés sikert ért meg előző három operájával. 1894-1905 között készült el a negyedik, máig legjelentősebb műve, a Jenůfa (eredetileg A mostohalány címet viselte). 1916-ban mutatták be Prágában – jelentős sikerrel, ezért az opera híre külföldre is eljutott. Szövegkönyvét Gabriele Preissová drámaíró (1862-1946) készítette 1890-ben. Preissová drámáját a prágai Nemzeti Színház mutatta be, majd könyv alakban is megjelent. ”Janáček 1893-ban kérte az írónő beleegyezését, hogy operát írhasson a drámából”, amit a szerző maga végzett el a mű tömörítésével és kisebb módosításokkal – egy évtized alatt. Az ősbemutatót 1903-ban tartották a brnói színházban, lelkes közönséggel. 1908-ban a szerző tovább rövidített az énekszólamokon és a hangszerelésen. Tizenkét évig küzdött a prágai bemutatóért, de a nagyhatalmú Kovařovic karmester átdolgozta a darabot, így aratott sikert 1916-ban. Ezt a változatot játszották az 1980-as évekig. Ekkor Charles Mackeras ausztrál karmester Prágában felkutatta az első hiteles másolatokat az 1908-as brnói bemutatóról. Ezt a rekonstrukciót tekintik máig a kanonikus alaknak.

Budapesten az Operaház 1974-ben mutatta be a posztromantikus, realista Jenúfát Marton Éva és Bátori Éva főszereplésével, Kovács János vezényletével, Vidnyánszky Attila rendezésében. Azután Bátori Évával és Anja Siljával, 2004-ben és 2008-ban Takács Tamarával és Bátori Évával – Török Géza vezényletével. Az élethű művészi alakítások döbbenetes élményt nyújtottak a közönségnek. A cseh nyelvű előadáshoz minden korszakban ragaszkodnak a rendezők, hiszen más nyelveken az ének hangsúlya képtelen megélni a színpadon.

A történet

igen bonyolult. Egy kis morva falu szigorú patriarchális viszonyai között: szinte mindenki rokon, féltestvér vagy unokatestvér. A köztiszteletben álló Sekrestyésné nevelt lánya Jenůfa gyermeket vár Števától. A Sekrestyésné halasztja a házasságot a fiúval, mert az részegeskedik, akárcsak az ő néhai férje. A fiú féltestvére, Laca is szerelmes Jenúfába, de a lánynak nem kell, ezért Laca késsel elcsúfítja a lány arcát. Tettét rögtön meg is bánja. Az apró falu zárt közösségében és viszonyaiban mindeni a saját szenvedélyének a rabja. Megszületik Števa gyermeke, Jenúfa boldog anya, szép vallásos altatódalt énekel a kicsinyének.

A II. felvonásban a Sekrestyésné eldugta Jenúfát a kíváncsi falu szeme elől. Števának már esze ágában sincs elvenni Jenúfát, inkább a bíró lányát, Karolkát akarja nejéül. A Sekrestyésné éjjel kilopja a házból a kisbabát, és bedobja a jeges patakba. A lánnyal elhiteti, hogy hosszú ideig  lázas beteg volt, és a gyerek meghalt. Felkeresi Lacát, hogy vegye feleségül Jenúfát.

A III. felvonásban a falu különös külsőségek között készülődik Laca és Jenúfa esküvőjére. A nők elfogadják függőségüket a falu erkölcsi hagyományaihoz, a tökéletes kiszolgáltatottsághoz. Felhangzik a kórus nászdala, amikor kiderül a botrány: megtalálták az olvadó jégtáblák között a halott csecsemőt. Iszonyat és döbbenet lesz úrrá a szereplők és a hallgatóság soraiban Jenúfa felismeri a gyilkosság áldozatát, a kisfiát. A Sekrestyésné bevallja a bűnét. A lány mégis megbocsát neki, mert az ő becsületéért tette. Karolka felbontja eljegyzését Števával. A tömeget Laca nyugtatja meg, majd Jenúfával együtt indulnak el az ismeretlenbe.

A jóság, a gonoszság, a vallásos erkölcsök és a szenvedélyek csapdájában vergődő szereplők kényszerűen zárt világa tárul fel a nézők előtt a fantasztikus zenei drámában, egy igazi mesterműben, ma ismét a brnói változatban.

DOBI ILDIKÓ