A katonai rendfokozat szentsége

Nincs kegyelem Jány Gusztávnak! Legalábbis ezt sugallja Ungváry Krisztián a Magyar Idők január 4-én megjelent, Szakály Sándor történész Jány kivégzésének 70. évfordulójára írt cikkére válaszolva. Most egy másik szomorú esemény, a doni katasztrófa 75. évfordulójához közeledünk.

Ez adja az időszerűséget is, hogy folytassuk a vitát, amelyet Ungváry Krisztián kiprovokált. Megállapítása a Legfelsőbb Bíróság 1993-as felmentő ítéletéről a laikus olvasónak mintha azt mondaná, az éppen olyan fércmű volt, mint az 1947-es, Jány Gusztávot elítélő. Ez nyilván azt jelentheti, vizsgáljunk meg mindent, vegyük revízió alá azt, amit a rendszerváltoztatás után, negyedszázada bátor emberek igyekeztek elvégezni.

Ez az első megállapításom. Mint volt katona nem is erre a tényre kívánok koncentrálni. Tegyék meg azok, akik az akkori felmentő ítélet meghozatalában részt vettek. Hála istennek még közöttünk vannak. Azt viszont meg kívánom jegyezni, hogy nagy baj történhet a jogállamisággal, ha időről időre régi, már igazából a történelem lapjaira tartozó eseményeket veszünk elő. Nyilvánvalóan mesterségesen szítunk indulatokat. Tudniillik háromnegyed évszázad után bármit nehéz a bizonyítani.

Ha elő is kerülnek dokumentumok, sajnos nem biztos, hogy az abban foglaltak akkor és úgy történtek. Ebbéli gyanakvásunk egyik legújabb esete Krausz Tamás néhány évvel ezelőtti könyve alapján merülhet fel, aki az orosz levéltárak böngészése alapján egy sor rémtettet vizionált a Kárpát-csoport 1941-es gyakorlatilag megszálló (ma talán feladatait illetően békekikényszerítőnek nevezhető) tevékenységével, illetve a 2. magyar hadsereggel kapcsolatban. Most Ungváry Krisztián igyekszik hasonló történéseket a Jány Gusztáv által parancsnokolt 2. magyar hadsereg számlájára írni.

Végre be kellene látnunk, hogy háromnegyed évszázad után, mára gyakorlatilag hiteles tanúk nélkül, akár manipulálható iratok alapján képtelenség a teljes igazságot megtalálni. Az csak az eddig felmerült, többszörösen igazolt tények összerakásával állapítható meg. A háború borzalmas, és temérdek ártatlan áldozata van. Hiszen az a katona is ártatlanul pusztult el, aki most 75 éve gyalogosan menekült és halálra fagyott a végtelen orosz síkságon.

Nehéz a dolgunk, ha Magyarország katonai részvételét próbáljuk megmagyarázni az egész Európát szinte földig romboló, a náci Németország által kirobbantott esztelen háborúval kapcsolatban. Részvételünk egy hosszú, több évtizedes folyamatba helyezendő.

Végeredményét illetően kikerülhetetlen volt. Más országok példája bizonyítja, hogy könnyen úgy járhattunk volna, mint jó néhányan. Nálunk is, akár a legkorábbi időkben Quislingek, de mondjuk ki magyarul, Szálasik akadtak volna, akik sokkal nagyobb veszteségbe sodorták volna az országot. Ebben a mindig is „vonakodó szövetséges” magyar politika – ameddig lehetett – igyekezett elkerülni a mérhetetlen veszteségeket. És tagadhatatlanul voltak ennek a vonakodó politikának némi eredményei. Itt elég ha a magyar zsidóságra gondolunk. Egészen az ország náci megszállásáig, ellentétben Európa más országaival, itt nem volt deportálás.

De voltak végzetes történések is. Ennek egyik tragikus, máig időről időre felmerülő példája a 2. magyar hadsereg doni veresége annak összes következményével együtt. Ebben évtizedek óta nem sikerül nyugvópontra jutni. Sem a hadsereg frontra küldésével, sem annak parancsnokának személyével kapcsolatban.

Olyan ez, mint a kisgyerek, amikor a focizás közben szerzett plezúrt annak begyógyulása előtt állandóan kapargatja. Közel hetvenévesen, már évtizedekkel ezelőtt úgy olvastam az akkori újságokban Jány Gusztávról, hogy minden esetben ott volt (igaz, zárójelben) korábbi neve: Hautzinger, mintegy azt sugallva, igazából nem is magyar, hanem német volt.

Történt mindez egy olyan korban, amikor mások eredeti nevét rendre elfelejtették közölni. Pedig ha már Kádár Gyulát idézte Ungváry, azt se felejtsük Jány Gusztávval kapcsolatban, hogy a Ludovika Akadémia parancsnokaként bár a kor követelménye szerint kiválóan beszélt németül, csak tolmáccsal volt hajlandó tárgyalni az intézményt meglátogató magas rangú német delegációval. Így vagyunk ezzel mindannyian ma is, idegen hangzású felmenőink által becsületben ránk hagyott névvel, de magyar szívvel.

Mint katona, számomra érthetetlen és értelmezhetetlen, amit Ungváry az általa „időben” kiadott visszavonulási parancsról fantáziál. Ilyen önhatalmú döntést egy parancsnok a szárnyain lévő nemzetközi (ma ezt is multinacionálisnak nevezzük) erők veszélyeztetésével nem hozhat meg.

Ez a front azonnali összeomlását jelentette volna, és a hadtörténészek világszerte az árulás példájaként emlegetnék. Nincsenek adataim a több tízezres munkaszolgálatos kiküldésének kéréséről, de arról igenis vannak adatok, hogy egyes munkaszolgálatos egységek fegyvert kapva felvették a harcot a támadókkal vagy szervezetten és fegyelmezetten visszavonulva rendben megérkeztek a gyülekezési helyekre. Kutatások bizonyítják, hogy ez történt más, harcoló csapatokkal is. Más volt a helyzet a katonai reglamát (a szolgálati szabályzatot) felhagyó, netán fejvesztve menekülő egységekkel. Számomra negatív példa a hadsereg felbomlása során a III. hadtest parancsnokának végső elkeseredésében a hadtest feloszlatására kiadott parancsa. Stomm Marcel és törzse orosz hadifogságba esett, kapitulálása ellenére a háború után így is halálra ítélték, majd az ítéletet életfogytiglani szabadságvesztésre, végül 12 évi szabadságvesztésre módosították.

Jány cselekedete ennek ellentéte. Valóban igyekezett a fegyelmet minden eszközzel fenntartani. Azt magam nem tudom megítélni, hogy az akkori szabályzatok tartalmaztak-e valóban kegyetlen, a korábbi korokban alkalmazott, tizedelést engedélyező kitételt, de abban biztos vagyok, hogy minden szintű parancsnoknak kötelessége volt a rendelkezésre álló valamennyi eszközzel fenntartani a katonai rendet és fegyelmet. Ez feladata volt és maradt rendkívüli esetekben valamennyi ország hadseregét vezető parancsnoknak.

Ez bizony a történelem során szélsőséges esetekben végletes megoldások alkalmazásával is együtt járt. Csak példaként: a 2. magyar hadsereggel szemben álló szovjet Vörös Hadseregben, a frontvonal mögött úgynevezett záróosztagok álltak. Feladatuk volt a hátramenekülőket minden különösebb figyelmeztetés nélkül legéppuskázni.

Az Ungváry által idézett, kivégzésekről szóló számokról a tények ismerete nélkül nehéz nyilatkozni. Ezeknek jogosságát vagy ellenkezőleg, jogosulatlanságát az eltelt háromnegyed évszázad távlatából – mint arra korábban utaltam – nehéz, talán lehetetlen igazolni. Külön érdekessége a több tekintetben is botladozó, hibás szemléletű reakciónak, hogy burkoltan antiszemita hátteret ad az egésznek. Nos, Jány nem volt antiszemita. Éppen ellenkezőleg. Van olyan vélemény, hogy éppen zsidó emberekkel való kapcsolatai miatt nem lett a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnöke. Nem beszélve arról, hogy saját családjában, házasság révén is volt zsidó származású rokona.

Nehéz ezekről a múltban történt dolgokról a ma emberének bármilyen értelemben gondolkodni. Borzalmas, ha szörnyűségeket utána még szörnyűbben próbáljuk magyarázni. Mint azt még most is teszik nem is kevesen, és bizonyára napokon belül folytatása is lesz a közelgő 75. évforduló kapcsán. Ahelyett, hogy igyekeznénk méltón megemlékezni azokról, akik áldozatukban magasodtak fel hőssé, mint az történt Jány Gusztáv esetében is.

Mindenesetre van egy pozitív hozadéka is annak, amit ez a sajtóban kibontakozó véleményváltás előhoz. Ez pedig az, hogy az állam részéről még mindig vannak elvarratlan szálak a korábban megfellebbezhetetlenül felmentett valamikori katonai vezetők ügyében. A bíróság felmentette őket, de megmagyarázhatatlan okok miatt a katonai rendfokozatukat a mai napig számos, azóta egymást váltó, különböző színezetű kormányok ellenére sem kapták vissza.

Pedig az elért rendfokozat egy katonának a legszentebb dolog. Életében, de halálában is. És ez hiányzik Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv és számos más rehabilitált katonai vezető esetében is. Sokan bízunk benne, hogy ez az otromba támadás is ráirányítja a figyelmet az erkölcsileg tarthatatlan helyzet megoldására.

Dr. Hautzinger Gyula (A szerző nyugállományú honvéd ezredes)