Révay András: Nyári Mágnes

Első alkalommal csodálhatja meg a magyar közönség Turner műveit önálló kiállításon a Szépművészeti Múzeum július közepén megnyílt tárlatán. A több mint nyolcvan alkotást felvonultató, „Turner és Itália" című tematikus kiállítás időrendben mutatja be a művész pályáját a korai tájképektől kezdődően egészen utolsó korszakának már-már absztrakt képeiig.

A Szépművészeti Múzeum főigazgatójának, dr. Baán Lászlónak régi álma volt, hogy egyszer egy Turner kiállítás legyen Budapesten. Lássuk be: ez a vágya érthető is, hiszen Joseph Mailord William Turner (1775-1851) a 19. század, sőt talán a művészettörténet egészének egyik legjelentősebb tájképfestője. Hatalmas életművét a tematikai gazdagság és a szüntelen technikai újítás jellemzi. Festett valósághű város- és tájképeket – különösen kedvelte a tenger ábrázolását – történelmi-és mitológiai jeleneteket, kortárs eseményeket, de képzeletét jelentősen ösztönözte az irodalom is. A „Turner és Itália" című kiállításon felvonultatott képek olyan részletet jelentenek, ami szinte az egész életmű bemutatására alkalmas.

A különleges kiállítás, amelyet a művész legkiválóbb angol ismerői állítottak össze, Ferrara és Edinburgh után, némi módosítással érkezik harmadik helyszínként Budapestre. Itt viszont mi nem ugyanazt látjuk, mint az előző két város közönsége. Ez az összeállítás az előzőekhez képest átdolgozás, mert az öregkori művek néhány érdekes darabja is megtekinthető. Egyediségénél fogva egy fajta „nyári mágnes"-ként is működhet majd a Szépművészeti Múzeumban, képes lehet arra, hogy jelentős számú látogató érdeklődését keltse fel. Turner neve ugyanis már önmagában is vonzerő a festészet kedvelői között.

A városokat végigjáró kiállítás sorozat kurátora James Hamilton, a Birmingham-i egyetem professzora. Ő, és a tárlat rendezői a témát a lehető legtágabban értelmezték, hiszen nemcsak olyan műveket láthat a közönség, amelyek Itáliában, vagy itáliai motívumok felhasználásával készültek, hanem olyanokat is, amelyek az ott dolgozó művészek hatását tükrözik. Ez elsősorban a kiállított képeket kölcsönadó magán- és közgyűjtemények nagylelkűségének köszönhető. A kiállítások ugyanis általában arról szólnak, hogy megosztunk valamit egymással. A tulajdonosok a képeket, a kutatók a tudásukat, a múzeumok a tereiket osztják meg a közönséggel.

A kiállítás nyolc részben mutatja be az alkotásokat. Az első teremben azon művészek (Earlom, Woollett, Piranesi, Claude Lorrain) alkotásai is helyet kaptak, amelyeken keresztül Turner már fiatalon felfedezte és csodálta Itáliát. A következő részek a művész 1802 és 1820 közötti utazásai alatt és azok hatására létrejövő műveket, illetve a Rómába készülődés időszakának munkáit vonultatja fel. Az itáliai napfény bűvöletében című részben az 1820-as években Angliában született alkotásokat, a Római diadal kiállításrész az 1828-as hosszabb római látogatás során készült műveit, a Velence fénye című rész, pedig rövid, velencei látogatásainak hatása alatt komponált olajfestményeit és akvarelljeit tárja a nagyközönség elé. Az utolsó, A radikális öregember elnevezésű egység a merész, kísérletezgető Turner utolsó éveinek termésébe ad betekintést.

Turnert azért is jelentős festőnek tekintjük, mert erősen megújította a tájképfestészetet. Ezeken a képein mindig van valami emberi mozgás, összekapcsolva a realitással. Ebben áll a nagysága. Emberi történeteket mutat be – ezt tette munkásságának középpontjába – Dickens és Zola korában. Ő nem írt, hanem festett.

Amikor – 1802-ben – először járt Itáliában, az Alpokon keresztül vezető út lenyűgözte, és ez a hatás jól megfigyelhető a későbbi képein is. Politikai és személyes okból tizenhét évig nem térhetett vissza, de amikor végre újból mehetett, igen sok helyet keresett fel. A napóleoni háborúk nyomán a történelmet követte, ez feljegyzéseiből is kiderül. Saját magát európai művészként tartotta számon.

Képeiben összeszőtte a múltat a jelennel és a jövővel. Jól látható, hogyan jelenek meg itáliai motívumok az angliai tájakat ábrázoló képein. Mindig is nagyon érdekelte a rézkarc, ez a technika igen népszerű alkotóvá tette. Rajzaiból a kiállításon többet is láthatunk. Később, amikor a tartós európai stabilitás biztonságossá tette az utazást, Turner kihasználta a lehetőségeit: 1819 és az 1840-es évek eleje között hat alkalommal járt a napsütötte délen. A mediterrán táj élményének és fényviszonyainak hatására stílusa alapvetően megváltozott, palettája kivilágosodott. Érdeklődése kitartó volt; csillapíthatatlan kíváncsiságának köszönhetően nem csupán egy szokványos utazás festői csúcspontjait ábrázolta, hanem vizuálisan befogadta mindazt, amit látott. Részletes megfigyeléseit ceruzarajzok ezrei, élményeit akvarellek százai és olajfestmények örökítik meg.

Turner meglepő művészegyéniség, mindig valami új elképzeléssel vagy színnel lepi meg a nézőt. Velencében többször is járt, a város nagy hatást tett rá. Róma ellentétének látta. A luxus, a hanyatló luxus bemutatása fontos volt számára. A tájakkal, épületekkel, fényekkel és színekkel jelenítette meg a civilizációk hanyatlásának és megújulásának körforgását. Útjai során komoly kutatómunkát is végzett. Rengeteg vázlatot készített, a mostani, a budapesti kiállításon vázlatkönyveiből is láthatunk néhányat. Ezek szolgáltak később nagyméretű művei alapjául, melyeket már otthon, angliai súdiójában festett.

Itáliai ihletésű alkotásai Londonban sikert hoztak számára. Talán azért, mert sokak szemében festményei az elvágyódás megtestesítői voltak. Turner angliai karrierje során az Itáliától kapott ihletet rendkívül sikeresen hasznosította: egyrészt évente kiállított nagyszabású olajfestményein, amelyek újra és újra elnyerték a publikum tetszését, másrészt akvarelljein, amelyeknek metszetváltozatai a fővárosnál sokkal nagyobb körben tették ismertté alkotásait. Rendkívül jól tudta magát reklámozni és jártas volt az üzleti életben, képei eladásából jelentős vagyonra tett szert, amely lehetővé tette, hogy élete utolsó szakaszában, szakítva addigi stílusával, kísérletezzen. Megújította festői technikáját is.

A Szépművészeti Múzeumban július 15-től október 25-ig látható kiállítás elkerüli a vele egy időben megtekinthető „Szentföld öröksége" rendezési hibáját. Nem találunk benne hiányérzetet keltő üres falakat. A látogató, amint beteszi a lábát a kiállítási térbe, azonnal a művész és az alkotások hatása alá kerül és ez a hatás meg is marad mindaddig, ameddig a képek között tartózkodik. A főigazgatónak igaza van: érdemes volt mindezt végre Budapesten is bemutatni.