Révay András: A Szépség Terroristái

Belátom, a kifejezés kissé erősnek hat, különösen a tizenötödik budapesti Operabállal kapcsolatban. Mentségünkre szóljon, hogy olyan nagy művész használta, mint a világhírű José Cura, a bál egyik díszvendége.

Bár kint az utcán valószínűleg csak a bejárat előtt álló jégszobor érezte jól magát, az épületen belül csöppet sem volt fagyos a hangulat. A Magyar Állami Operaház 1884. szeptember 24-én nyílt meg. Az első Operabált 1886-ban, március 2-án rendezték, mintául véve a Császári Udvar hasonló eseményeit. A későbbiekben évente többször is megszervezték. A hagyomány – több-kevesebb kihagyással – egészen 1934-ig folytatódott, majd érthető okból megszakadt. A II. Világháború után gondolni sem nagyon lehetett a felújítására, mígnem 1996. február 17-én elkezdődhetett egy sorozat, mely már mostanáig kitart.

Amint arról már többször is beszámoltunk, a rendezők hetekkel előbb bejelentették, hogy az idén több újdonsággal is előállnak. Ezért a bált a korábbinál is nagyobb várakozás előzte meg. Az Operaház kapuját este nyolc órakor nyitották ki. A ruhatárból az előcsarnokba lépőket a Törley gyár pezsgőkülönlegességeivel várták és amíg a közönség gyülekezett, a színpad és a nézőtér egybenyitásából keletkezett hatalmas bálteremben Mága Zoltán és zenekara játszott. A fanfárok kilenc óra előtt öt perccel szólaltak meg, jelezve, hogy az est rövidesen hivatalosan is megkezdődik. A nyitótáncosok kilenc órakor foglalták el helyüket a parketten. A Magyar Himnuszt az Operaház büszkesége, Tokody Ilona énekelte, majd a rendezők nevében Korcsmáros Nóra és Szellő István köszöntötték a vendégeket.

Már az Operaház működésének kezdeti évtizedeiben is nagy siker volt Richárd Strauss, Rózsalovag című operája. Az évfordulóra emlékezve most felújították, a műsor elején is ebből hangzott el részlet: Az ezüstrózsa átadása. Szerepelt benne a bál mindkét díszvendége, máris némi meglepetést okozva a közönségnek. José Cura ekkor ugyanis karmesterként mutatkozott be, a báli zenekart vezényelte. A duett egyik énekese Komlósi Ildikó, partnere pedig az Operaház ösztöndíjas tagja, Rácz Rita volt. Ezt követően a kiváló tenorista otthagyta a karmesteri pulpitust és két dalt énekelt. Majd következtek a nyitótáncosok. Ifj. Johann Strauss, Tavaszi hangok c. keringője előadásukban megérdemelten nagy tetszést aratott.

A műsornak persze ezzel még nem volt vége. Szorgos segítők egy külön emelvényt, mondhatni apró színpadot gurítottak a parkett közepére a két díszvendég számára, akik ismét csak egy meglepetéssel szolgáltak. A világ operaszínpadainak két kitűnősége nem operát énekelt, hanem Lehár Ferenc: A víg özvegy című operettjéből adott elő egy népszerű kettőst. José Cura a dal után néhány mondattal üdvözölte is a közönséget és ekkor hangzott el a címben már idézett kifejezés: A művészekre az éneklésen kívül más feladat is hárul. Közvetíteni kell azt az energiát, amit a zene sugároz. El kell juttatniuk lehetőleg mindenkihez, ők hát ezért a szépség terroristái!

Az „újkori" Operabálok történetében már ugyancsak hagyomány, hogy az ismert festőművész, Dárdai Péter a külföldi díszvendégről egy portrét készít, megörökítve őt valamelyik emlékezetes szerepében. Most sem történt ez másként. A képet az Operaház főigazgatója, Vass Lajos adta át. Elmondta: a budapesti Operabál az elmúlt tizenöt évben komoly rangot vívott ki magának, a magyar és a nemzetközi társasági élet meghatározó találkozóhelye lett. A Magyar Állami Operaházban fennállásának 125 éve alatt több, mint harmincötezer előadást tartottak és ebbe a sorba jól illeszkedik az a rendezvény is, amit méltán neveznek a „Bálok báljának". A kép átadásával a műsor hivatalos része lezárult, a két díszvendég táncolni kezdett, megnyílt az „Alles Walzer"!

Akiknek ekkor még nem volt kedvük a tánchoz, dúsan megterített asztalaikhoz tértek vissza, hiszen megkezdődött a szándékosan hideg ételekből tervezett báli menü felszolgálása. Az ételek stílszerűen négy felvonásban követték egymást. Előbb az étvágygerjesztő előételek, majd a főételnek szánt komolyabb fogások érkeztek. A harmadik felvonásra maradtak a desszertek, míg a negyediket a gazdag fantáziával összeállított sajtköltemények képezték. Ily módon az ételsor lehetőséget adott arra, hogy a vendégek bármikor elhagyhassák asztalaikat, táncoljanak vagy barátaikat keressék fel.

Akik jelen voltak már a korábbi bálokon is, pontosan tudják: az első emeleti büfé ilyenkor a Zwack kávéházzá lényegül át. Itt ver ideiglenes tanyát Lajsz András és mixercsapata. Az Operabál hivatalos műsorfüzetében nem kevesebb, mint huszonegy különböző koktél szerepelt, pusztán csak ízelítőként kínálatukból. A koktélkirály kézügyessége mellett memóriája is figyelemre méltó. Túl azon, hogy zsonglőrnek is becsületére váló ügyességgel dobálja, pörgeti a levegőben a palackokat és fölényes magabiztossággal el is kapja őket, a vendégekre is emlékszik. Ha olyan valaki lép a pulthoz, akivel itt már máskor is találkozott, kérés nélkül készíti az illető kedvenc koktélját. Lássuk be: ez azért komoly teljesítmény!

Ugyancsak állandó közreműködője az Operabálnak a Holländer Zenekar. Említhetnénk persze mellettük másokat is, hiszen több olyan együttes is van – például a Babos Band – akik évek óta mindig jelen vannak a bálon. A kiemelésre az ad okot, hogy leginkább a Holländer tagjai figyelnek oda a párok szinte folyamatosan változó hangulatára. Rejtély, hogyan képesek rá, de megérzik, mit szeretnének a táncolók. Az egymás után következő számok ritmusa, stílusa úgy változik, mintha csak előre megbeszélték volna a közönséggel.

Aki megfáradt a táncban vagy csak másfajta zenére vágyott, a Törley pezsgőbárban pihenhetett. Este tíz óra után nem kisebb személyiség ült itt a zongorához, mint Gyarmati István. A bárban a gyár kiváló pezsgőit szolgálták fel, de mindegyikre a koronát az ízesítés nélkül készülő, tökéletesen száraz nyerspezsgő tette fel. A rendeléskor itt elvált, ki az igazi hozzáértő! A pezsgőbár életre hívásával régi hagyományhoz nyúltak vissza. Az 1900-as évek elején gyakran volt bál Törley József budafoki kastélyában. A gyáros, korának bőkezű mecénásaként fontosnak tartotta a kultúra támogatását is.

Közben persze a nagyteremben, a parketten sem állt meg az élet. A bál négy csodálatos Hamupipőkéje hol itt – hol ott bukkant fel, míg végtére is éjjel egy órakor a bálterem közepén találkoztak. Valamennyien a Daalarna Szalon valóban mesébe illő, Benes Anita által tervezett, gyönyörű ruháiban tündököltek. Látszott rajtuk, hogy ez életük egyik legszebb napja és ha a jó szerencse folytán ide kerülhettek, megpróbáltak ebből a szerencséből másoknak is átadni egy kicsit. Ők húzták ki a tombola számait. A tomboláét, melynek bevétele a bál jótékony célját szolgálta és ahol az ajándékok között – sok egyéb mellett – drága ékszer, márkás borok, pezsgők, kitűnő éttermek vacsorameghívásai szerepeltek. Nem szomorkodott az sem, aki nem nyert, hiszen a jelenlét ezen a bálon már önmagában felért egy nyereménnyel. A rendezők feladták maguknak a leckét: hogyan fogják ezt jövőre túlszárnyalni?