Via Crucis a Colosseumnál – a pápa beszéde a keresztút végén

XVI. Benedek pápa nagypénteken este immár ötödik alkalommal vezette a Colosseumnál a Via Crucis szertartását.

XVI. Benedek pápa nagypénteken este immár ötödik alkalommal vezette a Colosseumnál a Via Crucis szertartását.

Az idén a keresztet vivők között volt Agostino Vallini bíboros, a pápa római helynöke, ill. a különböző földrészek egyes képviselői. A Via Crucis keresztjét hordozta két Haitiról érkezett hívő. Európát a betegek szállításával foglalkozó olasz UNITALSI szervezet egy páciense és két munkatársa, valamint egy olasz kétgyermekes család képviselte. A Közel-Kelet területeiről két iraki hordozta a kKeresztet, akiket Afrikából kongói, Ázsiából pedig vietnámi hívek követtek, végül két ferences szerzetes, akik a szentföldi zarándokhelyeket őrzik. A kereszt két oldalán egy-egy római egyházmegyéhez tartozó hívő vitte a fáklyát. 

A Szentatya a keresztút végén rövid beszédet mondott: 

Jézussal együtt felmentünk a Kálváriára és elmélkedtünk szenvedéséről. Ismét felfedeztük, hogy milyen mély volt irántunk szeretete. Ebben a pillanatban részt kívánunk venni Jézus szenvedésében, el akarjuk kísérni Mesterünket, osztozva kínszenvedésében életünkben, az egyház életében, a világ életéért. Tudjuk, hogy éppen az Úr keresztjében, a korlátok nélküli végtelen szeretetben, amelyben átadja önmagát, a kegyelem, a felszabadulás, a béke és az üdvösség forrását találjuk meg.

A Via Crucis szövegei, elmélkedései és imái hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a kínszenvedés misztériumából megtanuljuk Isten szeretetének hatalmas leckéjét, amelyet a kereszten adott nekünk, hogy megújuljon szívünkben a megtérés utáni vágy, hogy minden nap megéljük ezt a szeretetet, az egyetlen erőt, amely képes a világ megváltoztatására.

Ma este szemléltük Jézus fájdalommal teli, kigúnyolt, meggyalázott arcát, amelyet eltorzított az emberi bűn. Nagyszombat éjjelén örömteli, ragyogó és fényes arcát szemléljük majd. Amióta Jézus leszállt a sírbarlangba, a sír és a halál többé már nem reménytelen helyek, ahol a történelem totális kudarccal véget ér, ahol az ember eljut tehetetlensége legvégső határáig. Nagypéntek a legnagyobb remény napja, amely a kereszten érlelődött meg. Jézus, miközben haldoklik, miközben kileheli lelkét, nagy hangon így kiált: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,46). Krisztus tudja, hogy halála az élet forrásává válik, mint ahogy a földbe hullott magnak el kell halnia ahhoz, hogy termést hozzon. Jézus az a búzaszem, amely a földbe hull, szétpattan és elhal, ezért tud gyümölcsöt teremni. Attól a naptól kezdve, amikor Krisztust rá feszítették, a Kereszt az elhagyatottság, a magány, a kudarc jeléből új kezdetté válik: a halál mélységéből kiemelkedik az örök élet ígérete. A kereszten már felragyog Húsvét hajnalának tündöklő győzelme.

Ennek az éjszakának a csöndjében, a Nagyszombatot átölelő csöndben megérint bennünket Isten végtelen szeretete. Várjuk a harmadik nap hajnalát, Isten Szeretete győzelmének hajnalát, a világosság hajnalát, amely lehetővé teszi a szív számára, hogy megújultan tekintsen a világra, a nehézségekre, a szenvedésre. Minden sikertelenségünket, csalódásunkat, keserűségünket, amelyek látszólag a teljes összeomlást jelzik, megvilágítja a remény. A kereszt szeretetgesztusát megerősíti az Atya és a feltámadás vakító fénye mindent átölel és átalakít: az árulásból barátság születhet, a tagadásból bocsánat, a gyűlöletből szeretet – mondta a Colosseumnál megtartott keresztúti ájtatosság végén XVI. Benedek pápa, majd ezzel a fohásszal zárta beszédét:

„Add meg nekünk Urunk, hogy szeretettel hordozzuk keresztünket, mindennapi keresztjeinket, annak bizonyosságában, hogy azokat Húsvétod ragyogja be. Ámen".

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír