Lengyel János : AZ ELSŐ MUNKA BUDAPESTEN

1995 októberében világossá vált számomra, hogy a mélyépítőknél nincs jövőm. Végéhez közeledett az építkezés, kevesebb emberre volt szükség. Jól tudtam, hogy azok fognak maradni, akik úgymond közelebb vannak a tűzhöz. Magyarán szólva: a csókosok, a rokonok, a bennfentesek, az ismerősök. „Az elnök emberei". Persze, arra odafigyeltek, hogy szakemberek is legyenek köztük.

Sejtésem hamarosan beigazolódott. A cég ügyintézője, Sanyi bácsi összehívta a társaságot és felvázolta a csupasz tényállást. Jobban mondva volt rajta némi rongy, az elkendőzés olcsó kelméjének foszlányai. Felolvasta a neveket, ki marad, kit helyeznek át más munkaterületre. Sokan önként hazamentek, azzal az ígérettel, hogy a következő évben értesítést kapnak, mikor kell visszajönniük dolgozni. Még arra is kaptak ígéretet, hogy lehetőség szerint őket fogják leghamarabb munkába állítani. Cseppet sem lepett meg, hogy harmadmagammal sem a Százhalombattán maradók, sem az áthelyezettek között nem szerepeltem. Korábbi betegbiztosítási és egyéb, a munkakörülményeink jobbítása érdekében folytatott akcióim miatt nem voltam valami népszerű a főnökség szemében. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem számítottam mesternek – még vakolni se tudtam.

Sanyi bácsi türelemre intett bennünket, mondván: ő majd intézkedik. E helyett másnap hajnalban nagy lelki nyugalommal kiköltözött a szállóból és hazautazott; még a fizetésünk másik felét sem adta ki. Ugyanis a fizetésünket két részletben kaptuk, arra hivatkozva, hogy egyiket a magyar, másikat az ukrán fél fizeti. Mindeközben a visszatartott százezrek vagy milliók a bankban kamatoztak. Ha pedig valaki hazautazott szabadságra, bérének bizonyos százalékát visszatartották; ezzel kívánták garantálni, hogy a munkás visszatérjen. A kifizetés nem volt fix időponthoz kötve. Előfordult, hogy két hónapig nem fizettek semmit. Ilyenkor mindannyian kifogytunk a tartalékokból. Kénytelenek voltunk üveget gyűjteni és visszaváltani, hogy legalább kenyeret tudjunk venni. Egyszer aztán betelt a pohár, még a legmegalkuvóbbak és a besúgók is megelégelték a dolgot. Elvégre enni nekik is kellett. Ami nem sikerült nekem az önerőből működtetett betegsegélyező esetében, a bérek visszatartásával sikerült a főnökségnek: ha csak rövid időre is, de megszületett az egység.

Mindenki pénzt akart, mert sokan már szó szerint éheztek. Éhes gyomorral pedig nem lehet hatékonyan dolgozni. Csakhogy nem volt, akitől követelhettük volna a járandóságunkat: Sanyi bácsi hazautazott, az igazgatók pedig messze elkerültek minket. Nem volt más választásunk, a helyi munkavezetőkhöz fordultunk segítségért. Megmondtuk a művezetőknek, hogy addig nem vesszük fel a munkát, amíg nem kapjuk meg a bérünket. Azonnal telefonáltak a főnökeinknek, hogy azonnal intézkedjenek a fizetések kiosztása ügyében, különben baj lesz. Érdekes, őket már nem merték lerázni. A baj pedig nem más lett volna, minthogy a magyar cégek felbontják a velük kötött munkaszerződéseket, így több száz munkásuk foglalkoztatása szűnik meg; ők pedig elesnek az általunk megtermelt haszontól. Ez nyomós és hathatós érvnek bizonyult. Másfél óra múlva megjelentek őkelméék, és láss csodát: az utolsó fillérig elszámoltak mindenkivel. Persze, két hónap alatt szépen kamatozott az összeg a bankban. De fontosabb volt, hogy legalább ebben az esetben egységesen tudtunk fellépni. A közös érdek közös nevezőre hozta a tarka-barka társaságot.

Az egyik igazgató ugyan a szemünkre próbálta vetni, hogy ezzel a lépéssel sokat ártottunk a cégnek, s hogy miattunk a magyar fél kevesebb embert igényel majd. Ezzel az érveléssel azonban csak a munkások haragját vonta magára. Később a besúgók útján próbálták kideríteni az akció szervezőinek kilétét, melynek során alighanem én is gyanúba keveredtem – de ekkor már jóval óvatosabb voltam. Az okos ember más kárán tanul, én a sajátomon… Persze, ez nem az én akcióm volt, csupán néhány hathatós eszmecsere során igyekeztem megfelelő irányba terelni a közhangulatot, egyszersmind azon buzgólkodva, hogy másokkal mondassam ki a nyilvánvalót. Tulajdonképpen nem is kellett sokat rásegítenem.

Volt olyan időszak, amikor nem nyúltam a fizetésemhez, mert nem kellett; a mellékes jövedelmekből is meg tudtam élni. Egy időben pedig három állásom volt: reggel héttől délután négyig a hivatalos melót végeztem a mélyépítőknél, utána este nyolcig tartályokat és kazánokat festettem a Siemensnek, éjjel pedig egy kft telephelyén őrködtem a munkásszálló közelében. Egy hónapig bírtam csak ezt a tempót, aztán rádöbbentem, hogy kell ugyan a pénz, de az egészségem mégiscsak fontosabb. Alaposan lefogytam, mindig fáradt voltam. Egy reggel járás közben elaludtam és nekimentem a bejárati üvegajtónak. Ekkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább, valamikor mégiscsak pihennem kell egy kicsit.

Egyébként kezdetben igyekeztem minél többet takarékoskodni. Naponta három párizsis zsemlén éltem. De a nehéz fizikai munkát ilyen sovány ellátmányról nem lehet sokáig bírni. Végül már megengedtem magamnak a lecsókolbászt, a tejet, a szalonnát és egyéb hasonló luxuscikkeket. Amikor hazalátogattam Beregszászba, volt olyan ismerősöm, aki irigykedve jegyezte meg:

– Jani, jó neked ott, Magyarban: eszed a jó lecsókolbászt, meg iszod a jó Borsodi sört…

Merthogy a Borsodi az élet habos oldala… Hát igen, kinek a pap, kinek a papné. Igencsak szegényes lehet az a fantázia, ha még csak kulináris szinten is, amelyben a fentebb felsoroltak jelentik a csúcsérzést. Embere válogatja. Vagy az embert válogatják? Már nem is tudom.

Történt, hogy egyik munkatársammal elhatároztuk: nem megyünk még haza, szerencsét próbálunk Budapesten. Felutaztunk munkát keresni. Nem ment könnyen. A sorozatos kudarcok után már feladtam, mikor a srácnak sikerült találnia megfelelő munkát: egy ungvári sebész, aki melléktevékenységként munkásokat közvetített ki, ács-állványozókat keresett. Másnap már be is költöztünk a Kunigunda utcai szállóba. A Hágához képest hatalmas színvonal-visszaesést jelentett. Hárman laktunk a szobában, de milyen körülmények között! Nem szívesen emlékszem erre az időszakra, de hát ez is az életem része volt, végül is túléltem, és még pénzt is kerestem – forintot.

Budán dolgoztunk, nem messze a szállásunktól. A Magyar Külügyminisztérium Bem-rakparton álló épületét újítottuk fel. Mi állványoztuk körül az épületet, hogy a burkolók, kőművesek, ácsok tudjanak dolgozni. A lassan mínuszba hajló időjárásban nem volt egyszerű a nehéz vasállványzat tartozékait – ipari berkekben sárga állványnak nevezték – rakosgatni. Leesett a hó, a járólapok fenemód csúsztak. Egy ízben hajszálon múlott, hogy egy tartólábelem alá nem zuhant a járdára; az utolsó pillanatban kaptam el, kis híján engem is magával rántott a több emeletes mélységbe. Alapjában véve tériszonyom van, és ha egyszer megrettenek, aznap még egyszer semmi pénzért nem mászok fel a magasba. Így volt ebben az esetben is.

Itt is változatos összetételű brigádba csöppentem. Volt ott bukott rendőr és határőr, egykori darukezelő, vasutas stb. A két helyi szaki látta, hogy értek az állványozáshoz, ezért magukhoz vettek. Jó kis csapat alakult ki. Hétvégén, amikor ők hazautaztak vidékre, én vezettem a munkát. Ezt nem igazán szerettem, mert nagy volt a felelősség, ami a béremen nem látszott meg. Viszonylag jól megvoltunk itt, nem kellett idő előtt hazatérnem Kárpátaljára. Persze, akadtak kisebb-nagyobb kellemetlenségek, de hát mikor volt minden rendjén a világban?

Egyszer megtörtént, hogy munka után a szálló portása nem engedett be, sőt, a holminkat is zárolták, mivel a doktor úr nem fizette be a szobák díját; vagy elfelejtette, vagy elfogyott a pénze. Úgy hírlett, nagy lábon élt az öreg, nem vetette meg a fiatal nőket és a jó italokat. Négy órahosszat álltunk kint a hidegben. Jellemző a biztonsági őrök embertelenségére, hogy melegedni sem engedtek be az előtérbe. Végül előkerült a doki és kiegyenlítette a számlát. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ott helyben meglincseljék a fáradt, átfázott emberek. Azzal próbáltam menteni a helyzetet, hogy figyelmeztettem őket: ha a doktornak baja esik, nem lesz, aki kifizesse a bérünket. Ez az érv hatott. Bevallom, a legszívesebben magam is bemostam volna neki egy cinóbervöröset. De helyén volt az eszem, és azt súgta: nyelj, begyem, nyelj, szívd fel a sok bosszúságot!

Arra is volt példa egyszer, hogy elmaradt a fizetésünk. A doki elhozta ugyan a pénzt, úgy kétszázezer forint körüli összeget, de hiába gyűltünk össze, mert megérkezett négy jól megtermett úriember, akik feltűnően viselkedtek és ukránul beszéltek. Bevonultak a dokival az egyik konyhába. Tíz perc múlva kijött a doki és bejelentette: csak másnap tud fizetni… Ilyen dolgok is történtek akkoriban, hozzátartoztak a budapesti mindennapokhoz. Százhalombattán nem tapasztaltunk ehhez hasonlót, tehát nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy a munkaadónkat majdhogynem az orrunk előtt kopasztják meg a védelmi pénzt szedő bűnözők. Hogyan is lehetne összehasonlítani a húszezres kisvárost egy csaknem kétmilliós világvárossal?

A munkásszállón laktak direkt beépített emberek is. Az volt a dolguk, hogy sör vagy pálinka mellett a munkásokkal beszélgetve minél több információt kiszedjenek belőlük. Például: mikor van fizetési nap a különböző cégeknél; hányan dolgoznak ott; mennyi az órabér? Akkor még csak a munkaadókat vámolták meg. Később már a munkásoktól is követeltek bizonyos összeget, de erről csak hallomásból értesültem, jómagam soha senkinek nem fizettem.

Röviden szólva: igencsak veszélyes világ volt akkor Budapesten.

Számomra egyébként is izgalmas időszak volt ez, hiszen először tartózkodtam huzamosabb ideig Budapesten. Kisvárosból származom, Magyarországon közel másfél évig szintén kisvárosban dolgoztam, aztán belecsöppentem a nagyvárosi forgatagba… Más szempontból is fontos fejezet ez életemben: ekkor ismerkedtem meg egy lengyel lánnyal, a wroclavi Ana Szushinszkyvel. A várost korábban Boroszlónak hívták, és még Luxemburgi Zsigmond magyar király zálogosította el tizenketted magával a lengyel koronának, hogy pénzhez jusson a husziták ellen viselt háborújához. Az elzálogosított városokat későbbi királyaink soha többé nem tudtak kiváltani. Ana a Közép-Európai Egyetemen tanult, és igéző kék szemei voltak… De ez az epizód nem tartozik szorosan könyvem témájához. Egyszer talán majd megírom – a Romana füzetek sorozatának egyik darabjaként…