2024.november.24. vasárnap.

EUROASTRA – az Internet Magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

ZÁRÓRA – Harminc őszinte beszélgetés

19 perc olvasás
 <span class="inline inline-left"><a href="/node/46081"><img class="image image-thumbnail" src="/files/images/Zarora3.thumbnail.jpg" border="0" width="68" height="100" /></a></span> <p>2010. december 10-én találkozott olvasóival  az Alexandra Könyvesház Irodalmi Kávézójában a <em>Magyar Sajtó kategóriában </em><em> </em>december 3-án <em> </em>Prima Primissima Díjjal elismert szerző, Veiszer Alinda.<strong>  </strong></p><p>

 zarora3.thumbnail

2010. december 10-én találkozott olvasóival  az Alexandra Könyvesház Irodalmi Kávézójában a Magyar Sajtó kategóriában  december 3-án  Prima Primissima Díjjal elismert szerző, Veiszer Alinda. 

 zarora3.thumbnail

2010. december 10-én találkozott olvasóival  az Alexandra Könyvesház Irodalmi Kávézójában a Magyar Sajtó kategóriában  december 3-án  Prima Primissima Díjjal elismert szerző, Veiszer Alinda. 

Kötetete  ZÁRÓRA – Harminc őszinte beszélgetés  címmel jelent meg a héten az Alexandra Kiadó gondozásában, a könyv bemutatóján a szerzővel Kepes András  beszélgetett.

Gondolkodók, tudósok, művészek, sportolók,  a magyar közélet kiválóságai ültek már  Veiszer Alindával szemben a széken ötven percig  az m2-n sugárzott Záróra című műsorában. Pályájukról, életükről, reményeikről és kudarcaikról beszélgettek, s ők szólalnak meg a most megjelenő válogatásban.

Veiszer Alinda ötödik éve vezeti a  késői időpontban sugárzott műsort. Eddig hatszáz beszélgetést készített a magyar társadalom, kultúra, tudomány, sport meghatározó szereplőivel. Nevéhez fűződik a „Miért? – műsor a történelemről"  című sorozat, valamint a „Nyugat 100" vetélkedő és a „Radnóti 100" ismeret-terjesztő sorozat is.  Kulturális-közéleti újságírói pályáját a Kultúrházban kezdte hét évvel ezelőtt. Azóta számtalan kerekasztal-beszélgetés, közönségtalálkozó és rendezvény házigazdája.

Munkáját a  Prima Primissima Díjat megelőzően is több elismeréssel illették;   így a Nők a médiában, a Prima Junior, a Story Érték, a Bossányi Katalin-, valamint a Kovácsi-díj tulajdonosa.  

A jó hangulatú kötet-bemutató beszélgetés során megtudtuk, a szerző különleges utóneve divatot csinált az országban, ő maga előnyeit tapasztalja, ismertségét, az iránta megnyilvánuló érdeklődést  támogatja, bár akadt olyan is, aki nem hitt a névben és úgy címezte levelét;  Veiszer – a Linda.

(Eredete az Adelinda mitológiai névre vezethető vissza…)

Nyelvtanár édesanya, repülőmérnök édesapa gyermekeként korán megtanulta és megkedvelte az olvasást.

A jó iskolai eredményekhez erős versenyszellem társult,  némi lázongással.  Ehhez társult egy emlékezetes szülői mondat, talán tizennégy éves korban;  lehet ám lázadni, de ahhoz kitűnőnek kell lenni, mert úgy az ember nem megfogható. Ez nagyon jó tanácsnak bizonyult, ettől kezdve Alinda kitűnő tanuló volt, így lehetett lázadni, de ahhoz kitűnőnek kellett lenni mellette. Ezt a stratégiát választotta a mai napig, mindenből a legjobbnak lenni, s akkor megengedhet magának az ember dolgokat,  s akkor lehet beszélni, valameddig.

A színművészeti jelentkezés sikertelensége nem vette el kedvét az „önmutogató" pályáktól, bár a csalódás feldolgozása azért időbe telt.  Ez a pályaív nem egyedülálló, több tévés pályatárs hasonló „köröket" tett, ahogy a szerző mondja, az az exhibicionizmus, amit az ember a színpadon képzel el,  átalakul egy kicsit, s az illető a stúdióban marad, ehhez kell egy elemi megmutatási vágy.

Kepes András felvetése,  úgy gondolnánk, ha az ember színésznő szeretne lenni és inkább csak önmaga mutogatása a fő cél, akkor nem ezt az intellektuális fazont ölti, mint Alinda.  A szerző válasza; attól, hogy az ember színész akar lenni, még gondolkodik a világról, bár megkapta már, mennyire jól járt, hogy nem lett színész, mert ha valaki ilyen „elvi" ember, vagy ilyen igazságérzete van,  az nem működhet színpadon, vagy olyan sok csalódás fogja érni, hogy azután vastag kérget növeszt magára.

A legnagyobb színészekben, Latinovits Zoltántól  Ruttkai Éván át, nagyon erős tartás volt, de Alinda szerint a színészi pályán annyi sérelem éri az embert, akár minden egyes próbafolyamat során, annyi sokk éri, hogy ma már erre nemet mondana.  A tévés pályán viszont lehetsz olyan, amilyen vagy, s ez akkor és ott vagy kell, vagy nem kell.  A megmutatkozás lehetőségei különbözőek, a különböző típusú műsorok szerint, ehhez tudni kell alkalmazkodni.  Jelenlegi műsorában, a Zárórában mutat egyfajta képet magáról, ez most ő, de létezik másféle énje is, az is ő, s ezt fontosnak tartja.   Nem érzi szerepjátszásnak a Záróra székében való adás-megjelenést.

Kepes András felvetése; alkatilag kétféle tévés van, az egyik, aki megpróbál megfelelni a közönségnek, a másik, aki a saját értékrendjének próbál megfelelni.  Alinda ezzel egyet ért, bár mindenki szeretné, ha elismernék azt, amit csinál, ez egy megfelelési kényszer, de elsődleges, hogy ha valami nagyon érdekli az embert, akkor bízik abban, hogy más is, a néző is így van vele.

Mi a helyzet a kompromisszumokkal?

Néha, mondja Alinda, meghív az ember olyan személyt, akit sokan ismernek.  Ez teljesen tudatos kompromisszum, mert nagyon sok elképesztően érdekes ember létezik, de amit ők csinálnak, az nem annyira populáris, nem ismerik sokan.  Őket be kell mutatni, s ez a feladata a műsornak, de időnként meg kell hívni olyan embert is, akit mindenki néz, mert oda tereli a figyelmet, s ez a hatás ténylegesen kimutatható, mondjuk ha olyan embert hívsz meg, aki szerepel a bulvárban, mondjuk Győzikét.  Konkrétan őt nem hívná meg Alinda, mondván,  miről beszélgessen vele ötven percen keresztül?   Az ország 60%-a nézi, de egy értelmes mondatot nem tud elmondani. Össze lehetne vágni, de ez a stáb ezt a műsort nem vágja, ráadásul létezik a kitűzött cél, hogy olyan embereket mutassanak be, akikre van miért büszkének lenni.  

Más műfaj, más típusú műsor,  ahol nem csak a szóbajöhető kétezer ember, tudósok, művészek fordulnak elő?

Lehet, de nem a portré műfajban.  Amennyiben lehetne Magyarországon jól dokumentum filmet forgatni, de nem ebben a jelenlegi pályázati rendszerben, akkor azt is nagyon szívesen csinálná, mondja Alinda.

Nagyon érdekli a közélet is,  de nem a pártpolitika, az egyre kevésbé.  A közélet maga, a felvetendő, vagy felvetődött problémák, kifejezetten érdeklik.  Tele van tervekkel. Nagyon fontosnak tartaná a magyar történelmi traumák feldolgozását.  Még a saját generációját is a régi, történelmi traumák osztják meg, a kitelepítések,  a Trianon és mások.  Nagyon fontos, hogy az érintett emberek beszélgessenek, tehát van pl. ilyen terve is.

Számos más terve is van, de a jelenlegi munkáját nagyon szereti, s ameddig lehet, csinálja, később kiderül, miben gondolkodik még.

A Záróra-szereplők kiválasztása hogyan történik?

A szerkesztőkkel hármasban, külön-külön végzik a válogatást, aztán összejönnek és összeteszik, kivel beszélgetnének szívesen.  Hárman sok mindent összeolvasnak, az irodalomtól kezdve a design képzőművészetig, s az olvasottak alapján kezdenek emberek iránt érdeklődni.  Az évad elején, augusztusban, vagy szeptemberben leírnak egy csomó nevet, s nekilátnak teljesíteni a maguk elé tűzött célt.  Amikor úgy érzik,  hogy elfogyott a lendület, akkor újra leülnek.  (Még mindig nagyon sok név van a listán.)

A szerkesztők nekiállnak a hívásoknak, a háttérnyag-gyűjtésnek,  Alinda maga ritkán gyűjt, inkább olvassa az összegyűlt anyagot.  Időnként beszállnak un. háttéranyag-gyűjtők is.

Mi a helyzet, ha természettudós, sőt vegyész a vendég?

Látható, hogy matematikus vendég nem okoz gondot, a riporter személyes hozzáértése demonstrálható, imponáló módon. Alinda elismeri, a kémia nem érdekli annyira, de az egyszer meghívott vegyész nagyon rendes volt és úgy fogalmazott, hogy meg lehessen érteni.  A matematika viszont elismerten nagyon érdekli Alindát, csodálatos tudománynak tartja, amit nagyon szerett a gimnáziumban.  

Trauma az adásban előfordulhat, abból a bizonytalanságból eredően, hogy maga is szeretne kompetensnek tűnni egy olyan területen, ahol mindenki versenyképtelennek tartaná. Mindez mindig némi vizsgázást is jelent…

A stílus

A műsor állandó nézője megfigyelhette, hogy eleinte Alinda nagyon szeretett volna a riportalanynak megfelelni, nem is a nézőnek, az utóbbi években sokkal lazábbak az adások. 

Alinda erről elmondta, nagyon fiatalon nőtt bele ebbe a színbe.  Huszonöt évesen kezdett el ilyen nagy-interjúkat csinálni, és az elején érezte a lesajnáló reakciót, hogy jaj de fiatal ez a kislány, még nem élhette meg ezt, meg azt.   Innen ered alap-bizonyítási kényszere;  attól, hogy még nem élt egy adott időben, attól még tudja, hogy mi történt, mondjuk '89 előtt.   

Azután, hogy a Záróra már működni kezdett, már nem kellett bizonyítania, hogy olvas, hogy hallott a történelemről, stb.  Akkor már lehetett kicsit  lazábbra venni.  Más kérdés, hogy mikor meri valaki először azt mondani kamera előtt, hogy nem értem, vagy, erről még nem hallottam.  Eltelt vagy három év, hogy azt merje mondani,   én erről még nem hallottam, anélkül, hogy azt érezné belül, hogy felkészületlen.

Szakmai minták?

Vannak olyan emberek, mondja Alinda,  akik nagyon szimpatikusak és nagyon fontos amit csináltak eddig a médiában, (a beszélgető partnert is ide sorolja Alinda),  s nyilván Vitray Tamás is közéjük tartozott.

Nem akart lenyúlni gesztusokat, hanem pl. meg akarta tanulni a rájuk jellemző figyelmet, vagy a kiváncsiságot, bár ez utóbbi inkább belülről ered, de az fontos, hogy tud-e élni vele valaki, vagy sem. 

Sokszor éri kritika, hogy miért nem mondja el erősebben saját véleményét a műsorban. Erre mindig azt szokta mondani, hogy ez annyira stratégiai kérdés, hogy nagyon szívesen elmondja a saját véleményét bárkinek,  politizál is, ha arról van szó, de közszolgálati műsorvezetőként nem ez a dolga.  Az a dolga, hogy ott üljön a Zárórában és bemutasson valakit azoknak a nézőknek, akik még ébren vannak. Ez egy bizonyos szűk keresztmetszet, de megpróbálják…  A kiváncsiság fontos, rájött, hogy valahogyan minden érdekli,  a kémiát se szereti,  de azért az nagyon érdekes, hogy a piros, meg a kék vegyületből hogy lesz tűz.

Mit adott ehhez az egyetem?

Szegeden járt Alinda a József Attila egyetemre (Havas Henrik), most Szegedi Tudományegyetemnek hívják.

Német szakra is járt egy kicsit, de azt hamar otthagyta, úgy mondja, ott eléggé jó tanáraik voltak,  Szegvári Katalin, Pikó András, Kristóf Gábor, pl.   Tőluk lehetett tanulni. Lehetett próbálkozni,  interjút készíteni, botladozva.  Negyedik évfolyamtól kezdve már tanára érezte úgy, hogy a mikrofonos tapasztalathoz már nem tud mit hozzátenni,  onnantól kezdve csak vizsgázni járt be.  Osztálytársai féltékenyek voltak, de ez emberismertben hasznosult, attól kezdve felismeri a féltékeny, vagy mérges embert a szeméről…

Maga is érzett már szakmai féltékenységet, ami akkor hatalmasodik el rajta, amikor valaki méltatlan eszközökkel szerez meg,  kap meg egy kihívást jelentő feladatot, s nincs rá lehetőség, hogy maga is bizonyítsa, ő is, jobban is meg tudná oldani.  Kortársra, aki jól néz ki,  nem féltékeny.

Mennyi időt igényel naponta ez a láthatóan tiszteletre méltó felkészülés?

Embere válogatja,  egy író esetén kicsit nehezebb a dolog, mert ha még nem találkozott vele az ember, akkor bele kell ásnia magát az életműbe. Ez egy kicsit több olvasást jelent, de aki szeret olvasni… Írókat persze nem úgy hívnak, hogy holnap ráér-e,  így van idő elolvasni műveit, hogy képben legyen az ember.  

Időnként egy-egy kiállítás,  sok színház és film és olvasás.

A Prima Primissima díj

Kepes András elmondta,  nagyon rokonszenves számára az Alinda által, generációjában egyéninek tekinthető út, melyet megtett a mai kortárs televíziózásban.  Nagyon örül, hogy Alinda most megkapta a Prima Primissima díjat, mert az Alinda által választott út, szemben a másfajta,  fő-műsoridőben,  „több-millió-ember-nézi"  műsorokkal, elégtételnek érezhető.  Bizonyára Alinda  fő-műsoridős kollégái nagyon szeretnének néha valami díjat kapni,  ő pedig nem egészen 30 évesen listát tud felsorolni megkapott elismeréseiről, kérdés, nem korai e ez a díj?   K.A. szerint, ő maga nagy bajban lenne, ha erre a díjra jelölnék. Azt érezné, hogy ezt a díjat nagyon sok olyan ember is megkapta, aki méltatlan rá, s megkapta jónéhány olyan, aki abszolút megérdemelte.

Ennek a díjnak a rangját nem a pénz adja, holott jó sok pénzzel jár, hanem azoknak a neve, névsora,

akik megérdemelten megkapták.  Most már ott tartunk, hogy a díjak többségét olyan mértékben rombolta le a politika, és az egyenlősdiség, hogy nincs olyan díj már, aminek igazán felhőtlenül lehetne örülni. 

Vajon Alinda, harminc évesen, egy csomó díjjal a háta mögött, hogy érzi?

Alinda válasza;  úgy érzi, hogy vannak, akiknek meg kellet volna kapni a díjat ahhoz, hogy ő következzen, de  ő nem a díj miatt csinálja azt, amit csinál, s a díjra fölkészülten, abszolút tudatosan mondhatta, ha megkapja,  akkor az úgy van jól, ahogy van és nagyon örül neki. 

A könyvről

Milyen szempontok alapján lett kiválasztva a kötetbe kerülő harminc ember?

Alinda elmondta,  próbálták ugyanazokat a szempontokat érvényesíteni, mint a Zárórában is, tehát nagyon sokféle színt megmutatni, s nagyon érdekes, hogy vannak interjúk ebben a kötetben, amelyek egymásra

reagálnak.  Az értő szemmel olvasók látni fogják, hogy az egymásra reagáló interjúk kicsit más oldalról, más szemszögből szólnak ugyanarról a témáról egyik kicsit csalódottabb, a másik egy kicsit sikeresebb felállásban, de mind a kettőben benne van a potenciál, mind a kettő tehetséges.  Ez is szempont volt a válogatásnál.

Sok színt akartak, a névsorban van kicsit populárisabb olvasó-csalogató és van benne olyan, akit viszont nagyon fontosnak tartottak, hogy szerepeljen benne. Kettős ez is, nem nagyon tér el a Záróra szerkesztési elveitől.

Hatszázból harminc, akkor most 30-anként megjelenik…?  Alinda válasza;  tízéves projekt lenne, meglátjuk, a könyv sikerétől is függ. Még pár kötetre valót hord, úgyhogy nem ez az akadály.  Remélhető, szeretni fogják, és akkor lehet minden…

Érdekes, hogy egy-egy interjút visszanézve, és szerkesztve, olyan részletek fedezhetők fel, amelyekre beszélgetés közben nem irányul figyelem.  Írásban is máshogyan jönnek ki dolgok, nagyon sokszor van, amikor visszanéz egy interjút, és egy mondatra nem is emlékszik az ember, pedig akkor máshogyan alakította volna az interjút,  másképp tette volna fel a kérdést.  Ilyen van, hogy én éppen másra koncentrál az ember, vagy van egy irány, amerre szeretné vinni a beszélgetést, nagyon érdekes, hogy a gesztikuláció is mennyit számít.

Sokan mondják, mondja  Alinda, hogy amit csinál az rádiós műfaj, de erre rácáfol az élet, egy-egy arc, egy-egy mosoly, egy hanglejtés.  Nagyon sokat elárul egy gesztus, egy mozdulat, egy intés, hogy mennyünk tovább. Nagyon érdekes, hogy volt olyan interjú, amire mosolygós interjúként emlékezett és leírva nem volt mosolygós,

jóval szikárabb, keményebb interjú volt, úgyhogy finomítottunk is rajta, mert ellenségesnek tűnt, pedig eredetileg nem volt ellenséges, vannak ilyen stilizáló megoldások.

Személyes tervek

Gyermekáldásról;  kezd előtérbe kerülni…, de most nem látja azt a biztonságot a médiában, ami azt mondaná, hogy lehet szülni menni.  Előtte még angol tanulás Angliában,  ismerkedés a BBC-vel (?),  a gyermekáldás tudatos időpontja;  2010. május!   A gyermeket nem fogják Alindának hívni…

A most megjelent kötetben olvasható beszélgetések interjúalanyai:

Rófusz Ferenc • Garas Dezső • Freund Tamás • Pogány Judit • Nádasdy Ádám • Járai Zsigmond • Szász János •

S. Hegyi Lucia • Jankovics Marcell • Snétberger Ferenc • Jókai Anna • Benedek Miklós • Pálinkás József • Sebestyén Júlia • Almási Tamás

Gyurgyák János • Hacki Tamás • Anisits Ferenc • Bereményi Géza • Melocco Miklós • Oplatka András • Bányai Éva • Schwajda György

Haumann Péter • Ferber Katalin • Skardelli György • Bán János • Tulassay Tivadar • Stohl András • Vitray Tamás

A felidézett interjúk a Magyar Televízió Záróra című műsorában elhangzott beszélgetések szerkesztett változatát jelentik.

A szerző bevezetője művéhez

Érdekel még valakit egy ötvenperces beszélgetés?

A Záróra elmúlt négy és fél éve arra utal, hogy vannak néhányan. Ők mind láthatják, hogy mi történik a stúdióban, hiszen nem vágunk ki az interjúkból pici részeket sem. Csak azt nem tudhatják, mi történik előtte és utána.

Eddig egyetlen olyan vendégünk volt, aki faképnél hagyott bennünket még a felvétel megkezdése előtt. Nem tudtunk kompromisszumot kötni az érintendő témák tekintetében. Merthogy nálunk ilyen nincs. Aki eljön, attól mindent meg lehet kérdezni; persze nem köteles mindenre válaszolni. Ez az első alapszabály. Van, akit hiába hívtunk többször is, tán éppen ezért.

Egyik vendégem a beszélgetés után azt mondta:  maga az első riporter, aki elolvasta a könyvemet. Örült ennek.

Én meg nem tudtam, mit szóljak. Mert ez a második alapszabály.

A kedvenc mondatom – ami szerencsére többször elhangzott már – az, hogy "erre nem is gondoltam", vagy "én ezt még sosem fogalmaztam meg magamnak", vagy "ez eddig nem jutott eszembe" – és ennek szinonimái. Mert ez azt jelenti, hogy együtt jövünk rá valamire, hogy nagyon figyelünk egymásra. Ez egyben és végül a harmadik alapszabály.

Életem egyik legkedvesebb levelének szerzőjét sokáig győzködtük, hogy eljöjjön, mert (megkockáztatom, joggal) él benne némi előítélet a magyar médiával kapcsolatban. Aztán rávettük, ő eljött, és később azt írta, ez a műsor számára Nyugat-Európa.

Volt olyan, aki könnyen jött, és időben is érkezett, de tiszteletből húsz percen át nem mertünk bekopogni az öltözőjébe, hogy jöhetne, pedig – mint kiderült – csak erre várt ott a nagy magányban…

Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a Prima Primissima-díjra jelöltek közül megérzés alapján meghívott két vendégünk később átvehette a legmagasabb díjat, a Primissima-kitüntetést. Ezek szerint jó ómen vagyunk. Egyikük a felvétel alatt felvette a mobilját, azt hittük, viccel. Aztán később elmondta, egyszerűen elfelejtette, hogy kamerák vannak körülötte. Nem hiszem, hogy létezik ennél nagyobb bók.

És csodálatos élmény volt az egész stábnak egy igazi Oscar-díjat kézben tartani. Emlékszem, a kamerák mögül lassan és bátortalanul érkeztek a kameramanok (ők rögzítik a beszélgetést), eleinte nem is merték megfogni a figurát, mert féltek, hogy leejtik, pedig a tulajdonosa már-már rájuk tukmálta.

Ezeken az élményeken túl (és e történetek alanyai mind szerepelnek ebben a kötetben) persze az eddig hatszáz adás sok-sok tudással is megajándékozott. Ötödik éve ülök egy olyan egyetem padsorában, ahol a választott tárgyak tökéletesen találkoznak az érdeklődésemmel, s ahol az oktatók csak az én kérdéseimre válaszolnak. Tanultam a szinaptikus kapcsolatokról, elégszer hallottam ahhoz a GABAA-receptor nevét, hogy megjegyezzem, tudom, hogyan viselkedik a lézer és hogyan a neuronok, és nagyjából megértettem a dízelmotor működési elvét is. Nem állítom, hogy mind hasznos tudás, de az információk bekerültek az agyam egy fiókjába. Azt is a Zárórából tudom, hogy a kérdés csak az, hogy elő tudom-e hívni ezeket az információkat.

És kaptam könyveket, dedikálva persze, meg díjakat, amelyek néha hosszú ideig kitartást tudnak adni, és kaptam albumot, és festményt, és van egy kockám az Oscar-díjas  „A légy"-ből…

Na, most lehet irigykedni.

Az életem egy meghatározó szakaszában eddig útitársam volt a Záróra. Felnőttem, megházasodtam, és sokat tanultam az interjúkészítésről. Azért még meg lehet engem lepni. Volt vendégem például, aki meg akart bántani, csak hogy kimehessen végre cigizni, de megsértődni mégsem volt okom. Egyrészt, mert kedvesen csinálta, félig viccből, másrészt mert megtisztelt azzal, hogy tíz év alatt az egyetlen televíziós interjút a Zárórának adta – azóta már tudjuk, amit akkor nem is sejtettünk, hogy már nem lesz ideje újabbakra. Szóval azért meg lehet lepni, de ennyi műsorperc után ehhez már különleges kreativitásra van szükség.

Köszönöm az eddig vendégeinknek, hogy néha lehetetlen időpontokban is ránk szántak majdnem egy teljes órát az életükből! Remélem, alkalmunk lesz még néhányukat könyvben is megidézni. Mert a most kiválogatott harminc beszélgetés csak kis részletét adja annak a mozaiknak, ami eddig hatszáz műsor (közel harmincezer percnyi párbeszéd) alatt összeállt a képernyőn rólunk, magyarokról.

Vannak néhányan, akik nélkül mindez nem jött volna létre.  Sipos Pál főszerkesztőtől kaptam meg a lehetőséget, ő volt az egyetlen, aki hitt benne, hogy menni fog. Évekig állt mögöttünk-mellettünk. Nélküle a műsor nem lenne ilyen, amilyen. Pár hónapja pedig Bánki Ilona teszi ugyanezt – köszönet érte. A könyv ötlete pedig soha nem konkretizálódott volna, ha nincs Gyuricza Péter, aki addig nyaggatott minket élő lelkiismeretként, amíg neki nem kezdtünk, és még a könyvkiadással és -szerkesztéssel kapcsolatos tapasztalatait sem titkolta el előlünk. Rajta keresztül támogatott minket az ORTT, ami nagy lökést adott a munkához. És persze ide tartozik Matyi Dezső is, aki olyan támogatóan és bátran ugrott bele a vállalkozásba, hogy minket is meglepett. Hasonlóan Burger Barnához, akinek a neve önmagában is minőséget és lelkesedést jelent.

Köszönöm továbbá az elmúlt évek összes szerkesztőjének, különösen Bertha Líviának és Józsa Mártának, hogy biztos háttérként állnak a műsorok mögött, és hogy együtt létrehoztuk ezt a könyvet. Lovász Ákosnak, hogy a kezdeti nehézségeken túllépve az első műsor óta dolgozik velünk és értünk gyártásvezetőként. Lukin Sándornak és Déri Balázsnak, hogy néha-néha a semmiből is teremtenek, Békának (Erdei Istvánnak) pedig, hogy segít, amikor minden összeomlani látszik. Valamint a stúdió teljes személyzetének, akik kibírják az időnként éjszakába nyúló beszélgetéseket, és megpróbálják vizuálisan a legjobbat kihozni belőlünk, beszélgetőkből, vagy éppen teletöltik a poharunkat vízzel, esetleg tisztává varázsolják az üvegasztalt.

És persze elsősorban és főleg köszönöm a beszélgetőtársaknak és a nézőinknek, hogy kitartanak akkor is, amikor már aludnának. Tartsák meg ezt a "rossz" szokásukat!

Veiszer Alinda

zarora3.thumbnail

Veiszer Alinda:   Záróra – Harminc őszinte beszélgetés

Az interjúk a Magyar Televízió Záróra című műsorában elhangzott beszélgetések szerkesztett változatai.

A kötet megjelenését az ORTT és a Műsorszolgáltatási Alap támogatta.

Copyright © Veiszer Alinda, 2010

Copyright © MTV

Foto copyright © Burger Barna, 2010-12-12

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

T:  (72) 777-000

e-mail:  info@alexandra.hu

http://www.alexandra.hu/

Felelős szerkesztő Keresztesi József

A kiadványt Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 297 391 3

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Debrecen

Felelős vezető Bördős János igazgató

Megjelent 36.32 (A/5 ív) terjedelemben

155×230 mm, 456 oldal, ára: 3.499,- Ft 

Harmat Lajos

EZ IS ÉRDEKELHETI

szexualpszichologus 18 perc olvasás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1973-2023 WebshopCompany Ltd. Uk Copyright © All rights reserved. Powered by WebshopCompany Ltd.