Született Feleség

Észak-Franciaország, Sainte-Gudule, 1977. A háztartásbeli Suzanne (Catherine Deneuve) engedelmes felesége a gazdag iparosnak, Robert Pujolnak (Fabrice Luchini), aki ugyanolyan kemény kézzel irányítja esernyőgyárát, mint gyerekeit és „reprezentatív" feleségét. Emellett természetesen szeretőt tart titkárnője (Karin Viard) – és egyéb hölgyek – személyében. Amikor azonban a munkások egy sztrájk során túszul ejtik Robertet, Suzanne veszi át a szerepét a vállalatban, és mindenki legnagyobb meglepetésére ügyes és magabiztos vezetőnek bizonyul. Mindeközben Suzanne múltjából feltűnik Maurice Babin (Gérard Depardieu) s így az érzelmi – és társadalmi – szálak tovább bonyolódnak. Mikor aztán Robert csúcsformában visszatér pihentető nyaralásából az események újabb, váratlan fordulatokat vesznek…

François Ozon legújabb filmjében – melyért 2010-ben a Velencei Filfesztiválon Arany Oroszlánra jelölték – visszatér a rendező a 8 nő-ből ismert szellemes stílusa. A Született Feleség miközben egy, a hetvenes évek Franciaországában játszódó fergeteges vígjáték, érzékelhető benne a párhuzam a mai társadalommal, és a jelenlegi francia politikai közhangulattal, a Deneuve-Depardieu páros pedig ismét felejthetetlen alakítást nyújt.

SZÜLETETT FELESÉG

A film francia címe

A „potiche" franciául olyan csecsebecsét, nippet jelent, amit az ember a polcon vagy az üveges szekrényben tart. A hétköznapi nyelvben olyan nőket hívnak így, akiket csak dekorációként tartanak, akik férjeik árnyékában élnek, és jóformán nincs is saját egyéniségük. Gyakran használják például politikusfeleségekre, vagy akár olyan női politikusokra is, mint pl. Madame Chirac, vagy Ségolène Royal.

Szinopszis:

Észak-Franciaország, Sainte-Gudule, 1977. A háztartásbeli Suzanne engedelmes felesége a gazdag iparosnak, Robert Pujolnak, aki ugyanolyan kemény kézzel irányítja esernyőgyárát, mint gyerekeit és „reprezentatív" feleségét.

Amikor azonban a munkások egy sztrájk során túszul ejtik Robertet, Suzanne veszi át a szerepét a vállalatban – mindenki legnagyobb meglepetésére ügyes és magabiztos vezetőnek bizonyul.

Robert azonban csúcsformában tér vissza pihentető kis kalandjából, és a dolgok innentől egyre bonyolultabbá válnak…

INTERJÚ FRANÇOIS OZONNAL

KEZDETBEN…

Régóta szerettem volna filmet forgatni arról, hogy mi a nő szerepe a mai társadalomban és politikában. Amikor először láttam Barille és Grédy Potiche c. darabját, azonnal láttam, hogy ebből jó film lehetne, de elég sokáig tartott, amíg a történetet a magamévá tudtam tenni: átgyúrtam, modernizáltam. Azt tudtam, hogy el tudom csípni a bohózat hangnemét és lényegét, de semmiképpen sem akartam múltba tekintgető, élettől elrugaszkodott filmet készíteni. Az alkotási folyamatot végül két dolog indította el. Az egyik, hogy találkoztam a producer Altmayer fívérekkel. Ők javasolták, hogy készítsek egy filmet Nicolas Sarkozy-ről Stephen Frears A királynő c. filmjének szellemben. A másik a 2007-es francia elnökválasztás, amelynek során nagy érdeklődéssel figyeltem Ségolène Royal szereplését.

A SZÍNDARAB ADAPTÁLÁSA

Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt a színdarabot egészen máshogy kell átírnom, mint a korábbi kettőt, azok ugyanis mind egy-egy behatárolt térben játszódtak, és így színházi fejjel álltam hozzájuk. A Vízcseppek a forró kövön egy pár érzelmi bezártságáról, béklyóiról szólt. A 8 nő pedig lehetőséget nyújtott arra, hogy nők egy csoportját (színésznőket) kalitkába zárjunk, és megfigyeljük a viselkedésüket. A Született feleség ezzel szemben az emancipációról szól, hiszen itt Suzanne-t kiengedjük a kalitkájából, hogy szembeszállhasson a külvilággal, úgyhogy ezt a filmet a korábbiakkal ellentétben nem stúdióban forgattuk, hanem elsősorban külső helyszíneken. Ahogy az átíráson dolgoztam, rájöttem, hogy elég felvillantani néhány aktuális témát, és máris megvan a párhuzam a mai társadalmunkkal, és a jelenlegi politikai közhangulattal. Ma már több nő áll a vállalkozások élén és több női vezető tisztségviselő is van, de az ezzel kapcsolatos problémákban és az emberek hozzáállásában nem sok minden változott az elmúlt 30 év során.

A darab azzal zárul, hogy Suzanne átveszi a gyárat, és faképnél hagyja férjét meg a kommunista szeretőjét is. Én azonban hozzácsaptam még egy harmadik felvonást is, amelyben a férj visszaveszi a gyár irányítását. Ez a megaláztatás és csalódás készteti aztán Suzanne-t arra, hogy politikusnak adja a fejét, és bosszút álljon. A politikai karriert egyébként az eredeti darabban is meglebegtetik, amikor Suzanne egy alkalommal viccesen megjegyzi, hogy „egy nap még elnöknek jelöltetem magamat! Gyárat már vezettem, Franciaországot is nyilván el tudnám vezetni."

Az átírás során rendszeresen találkoztam Pierre Barillet-vel, akinek így meg tudtam mutatni a különböző verziókat és aki nagyon sokat segített, rengeteg ötletet adott, nem próbálta megakadályozni, hogy átdolgozzam a művét. Sőt, épp ellenkezőleg: örült, hogy új életet kapott a darab – tudta, hogy nem elárulom a művet, hanem új távlatokat nyitok előtte.

CATHERINE DENEUVE A SZÜLETETT FELESÉG SZEREPÉBEN

Semmiképpen sem akartam a színdarabban játszó Jacqueline Maillan halvány imitációját szerepeltetni a filmben, úgyhogy egy tökéletesen ellentétes típust, Catherine Deneuve-öt választottam a szerepre, akiről a 8 nő óta tudom: képes úgy játszani, olyan mélységet adni egy szerepnek, hogy a nézők azonnal megértik őt. Catherine ugyanis két lábbal a földön marad, és így képes minden szituációban valóságosnak hatni és együttérzést kelteni a szerepével. A film elején Catherine, mint minden szereplő, egy karikatúra: a kisvárosi gyártulajdonos háztartásbeli felesége, csakhogy a történet során fokozatosan felszabadul, és lassan új nővé válik. A célom az volt, hogy a szereplőt alapul véve bemutathassam a nőt, és az utolsó jelenetben végül magával a színésznővel zárjam le a filmet.

Nagyon örültem, hogy ismét együtt dolgozhattam Catherine-nel. A 8 nő nem volt teljesen feszültségmentes, úgyhogy muszáj volt semlegesnek mutatkoznom – így ő is csak egy volt a nyolc közül. Sajnos nem tudtunk egymásnak olyan kiemelt figyelmet szentelni, amilyet mindketten szerettünk volna. A Született feleségben viszont az első pillanattól fogva sikerült nagyon szoros kapcsolatba kerülnünk. Még azelőtt megkerestem, hogy producerekkel beszéltem volna, és megkérdeztem, hogy szeretné-e eljátszani a „született feleség" szerepét. Egyből belement. Nagyon fontos volt számomra, hogy még a munka megkezdése előtt megkapjam az ő hallgatólagos beleegyezését. Ő pedig figyelemmel kísérte az egész munkafolyamatot az írástól a szereposztáson keresztül a gyártásig. Teljesen átadta magát ennek a szerepnek, amit nagyon meg is szeretett, és nagyon jókat szórakoztunk a forgatás alatt.

SUZANNE ÉS A FÉRFIAK

Emellé az erős francia nő mellé két olyan nagyágyúra volt szükségem, akik egy súlycsoportban vannak: két olyan francia színészre, akik teljesen különböző stílusban játszanak.

Amikor elterveztük, hogy milyen legyen Catherine Deneuve szeretője a filmben, egyből Gérard Depardieu jutott az eszünkbe, hiszen ők ketten számtalanszor alakítottak már egy párt, tudjuk, hogy ez működik, mert van köztük egy különös kapcsolat. Tudtam, hogy élvezik, ha együtt játszhatnak, és a közönség is szívesen látja őket együtt, régi szerelmespárként. Babin az egyik kedvenc szereplőm: egy javíthatatlan álmodozó, aki csak a múlttal foglalkozik, és a politikai meggyőződésének él, ugyanakkor ő a legmeghatóbb szereplő is. Szeretné megváltoztatni az életét, szeretne apa lenni, és kispolgári életet élni Suzanne-nal: „Nem lehetek én is boldog?" – kérdezi. Gérard Depardieu-n kívül senki mást nem tudnék elképzelni, aki így tudná alakítani az erős, kemény férfit, akinek ennyire sebezhető és érzékeny oldala is van. Gérard azonnal ráérzett a szerepre, és nagyon szórakoztatónak tartotta. Ami meg a hajviseletét illeti, abban a francia szakszervezeti vezető, Bernard Thibault híres bilifrizurája hatott ránk.

Fabrice Luchini elég kézenfekvő választás volt Robert Pujol szerepére. Tudtam, hogy őt összerakni Catherine-nel kockázatos lesz, ugyanakkor rendkívül izgalmas is, hiszen teljesen eltérő a kettejük munkamódszere, az, ahogy a színészethez hozzáállnak, és amilyen filmekben szerepeltek eddig. Merőben valószínűtlennek tűnt, hogy ők egy pár legyenek (akárcsak Robert és Suzanne is), és éppen ez volt az, ami szerintem jót tett a vígjátéknak.

A darabban Robert egy tipikus seggfej, férjnek és főnöknek egyaránt. Mereven konzervatív, hazug és zsarnoki alkalmazottaival és szeretteivel szemben, hasonlóan azokhoz az alakokhoz, akiket Louis de Funès játszott a '70-es években. De én még egy új színt vittem a szerepébe: a gyermeki vonást. A film vége felé ez a férfi, aki amúgy a kőkemény vezetési stílust és a hímsovinizmust képviseli, hirtelen egészen kisfiús lesz: hagyja, hogy a felesége darabokra szedje, amikor beoson a hálószobájába, és egy csókért könyörög. Fabrice, miután tudja rólam, hogy mennyire szerettem azt, ahogy Eric Rohmer filmjeiben játszott, nagyon meglepődött, hogy rá gondoltam Robert Pujol teljesen eltérő szerepében, de csakhamar magáévá tette ezt az alakot is, és belevitte a maga féktelen, őrült, nagy kifejezőerejű stílusát is a filmbe. Fabrice egy vakmerő színész, aki a legapróbb részletben is képes megtalálni a humort.

A ZENE ÉS A DALOK

Eszem ágában se volt a színdarabból musicalt írni, mégis fontosnak tartottam a korszakot az akkori zenék és dalok segítségével felidézni.

A főcímhez és a betétdalokhoz megkértem Philippe Rombit, vegyen ihletet Vladimir Cosma és Michel Magne 70-es évekbeli munkáiból. Két irány volt szükséges: egy viccesebb Robert Pujol alakjához, és egy romantikusabb Suzanne és Babin szerelmi szálához. A film ugyanis két irányban halad: Fabrice Luchini és Gérard Depardieu felé, Catherine Deneuve pedig középen áll: ingadozik a vígjáték és a melodráma között.

Michèle Torr Emmène-moi danser ce soir (Vigyél el táncolni ma este) dala 1977-78-ban a legtöbb példányban eladott album volt. Arról szólt, hogy egy nő megkéri a férjét: ugyanúgy figyeljen rá, mint régen – hasonlóképpen érez Suzanne a film elején. Amikor Catherine énekel és táncol a konyhában, meg akartam maradni a valóságban, azt akartam, hogy végezze úgy a dolgát, ahogy szokta. Azt akartam érzékeltetni, hogy ez a nő minden nehézség ellenére boldog a konyhájában. Amikor befejeztük a jelenet forgatását, Catherine, akinek tucatszor ki kellett pakolnia a mosogatót, megjegyezte, hogy ez olyan volt mint a szerelmi jelenet a Szamárbőr c. filmben. Nem értettem pontosan az összefüggést, de megérintett ez a megjegyzése. A Badaboum-os táncjelenethez Benjamin Biolay ajánlott egy számot. Korábban nem is ismertem az Il était une fois nevű együttes dalát, amelynek a címe: Viens faire un tour sous la pluie (Gyere, sétáljunk egyet az esőben). Ennek a számnak nagy előnye, hogy két tempója van. Először lassú, de aztán diszkóssá válik, kicsit a Bee Gees stílusában. Suzanne és Babin tánca itt nem más, mint a legendás Deneuve-Depardieu pár megünneplése. Készakarva mesterséges. Belenéznek a kamerába. Egy időn kívüli, varázslatos pillanat. Itt nem valósághű akartam lenni, hanem meg akartam mutatni ennek a két embernek a lényegét, akik jól érzik magukat együtt, és épp egy ilyen érzelmes pillanatot élnek át.

A dalt, amit Suzanne a film végén énekel, a C'est beau la vie-t (Milyen szép az élet) Jean Ferrat írta a '60-as években. Isabelle Aubret-nek szánta, akinek komoly autóbalesete volt. Az, hogy ezt a számot politikai kontextusban használjuk – a győztes választási gyűlésen, miután végigkövethettük Suzanne felszabadulását -, teljesen új dimenziót ad neki. Benjamin Biolay és én azt akartuk, hogy Catherine hangja magasan szóljon a zene fölött – a maga természetes, dísztelen, törékeny és valóságos módján.

A forgatókönyvben nem szerepelt, hogy Babin is meghallgatja Suzanne-t a rádión, de Gérarddal egyik nap, a forgatás végén ezt improvizáltuk. Azt akartam, hogy a telefonbeszélgetésük után még egyszer lássuk őt, úgyhogy beraktam ezt a zenét, hogy megnézzem, mit fog improvizálni. Az, ahogy Catherine hangját hallgatta és vele együtt énekelt, az egész forgatás legmeghatóbb jelenete volt.

INTERJÚ

CATHERINE DENEUVE-VEL

François Ozon nagyon korán megkereste a Született feleséggel?

Igen, még a 8 nő alatt. Abban a filmben is elejétől a végéig benne voltam. Szeretek a kezdetektől részt venni egy produkcióban, hogy jobban megértsem a filmet, elmondhassam a véleményemet, és megbeszélhessünk mindent. Megpróbáltam követni azt az irányt, amit François kitűzött, ő ugyanis nagyon egyértelműen ki tudja fejezni azt, amit csinál, és amit akar. Vannak olyan színészek, akik inkább akkor kezdik a munkát, amikor a forgatókönyv kész van, de én jobban szeretek korábban bekapcsolódni. Szeretem, ha több forrásból kapom az információt, és a szerepem folyamatosan alakul ki, nem tudok közvetlenül a forgatás előtt egyedül megalkotni valakit. Ilyenkor is van egy elképzelésem persze, de nagyon nehezen tudok kialakítani egy szerepet, ha elvont információkból kell dolgoznom.

Amikor Suzanne politikával kezd foglalkozni, Ségolène Royal juthat az eszünkbe?

Számos előkép és jelenet forgott a szemem előtt, amikor a filmet készítettük – az adott helyzettől függően. Személyes élmények, jelképes értelmű képek és nevek, amelyeket nem akarok elárulni, mert azok csak félrevinnék, vagy elbagatellizálnák a film üzenetét. De az tény, hogy sok ember eszembe jutott közben.

Milyen volt újra együtt játszani Gérard Depardieu-vel?

Az évek során már sokszor játszottam vele „újra együtt"*, és minden alkalommal ugyanolyan természetesen. Nagyon szeretem és csodálom őt, mert színészként is mindig kedves és odafigyel a társára, emellett pedig nagyon jó a humora… És borzalmasan türelmetlen! Nem szeret próbálni, azonnal forgatni akar, valahogy fel akarja pörgetni a dolgokat. Szerencsére François pont ugyanilyen. Azt hiszem, Gérard nagyon élvezte, hogy ezt a szakszervezeti vezetőt alakíthatta, nagyon természetesen játszott, jött belőle az egész. François már a jelenetek írásakor felhasználta azt, hogy Gérardnak ilyen elképesztő jelenléte van. Tudta: az, hogy ő játssza ezt a szerepet, nagyot dob a filmen.

/*Az utolsó metró – François Truffaut (1980), Szeretlek benneteket – Claude Berri (1980), A fegyverek választása – Alain Corneau (1981), A Saganne Erőd – Alain Corneau (1983), Furcsa randevú – François Dupeyron (1988), Változó idők – André Téchiné (2004)/

A 8 nő és a Született feleség eredetileg színdarabok voltak, de nagyon különböztek egymástól.

Igen, számomra a két film homlokegyenest ellenkező. Először is a 8 nőt egy díszletben forgattuk, míg a Született feleséghez különböző díszletek és helyszínek kellettek. A két történet jellege is egész más, és ami a legfontosabb, hogy a 8 nőben sokkal kevesebb volt az érzelem. Az a film más dolgokra koncentrált: a színésznők közti bonyodalmakra, és az anya-lány kapcsolatra. A hangnem is sokkal játékosabb volt.