Egy fénykép a múltból: Sanyi bácsi – Mekler Sándor

Sanyi bácsit már csak hallgatag morózus öregembernek ismertem meg, amint naphosszat egy fotelben üldögélt, s hallókészüléke felpörgetésével operákat hallgatott a füléhez tett őskori rádióban.

Sanyi bácsit már csak hallgatag morózus öregembernek ismertem meg, amint naphosszat egy fotelben üldögélt, s hallókészüléke felpörgetésével operákat hallgatott a füléhez tett őskori rádióban.

Meglehetősen süket volt szegény, ezért kiabálva szólt hozzánk, amit nagyon szégyellhetett, úgyhogy leginkább meg sem szólalt. Pedig régen jó hallása volt, Erzsi nénit is az állatkert egyik  koncertjén ismerte meg a harmincas évek közepe táján. Hiresek voltak azok a filharmóniai előadások, odajárt vasárnaponként a pesti művelt középosztály. Sanyi bácsi akkoriban még jól menő műkereskedő volt saját kocsival, afféle disztingvált budapesti úrvezető sétapálcával és aranykeretes szemüveggel.

Egykor erdélyi ifjúsága idején maga is festőnek készült, de nemcsak kiváló fülei voltak, hanem éles szeme és önkritikája is, s ezért feladta művészi ambicióit és inkább kereskedni kezdett, szép haszonnal képeket adott-vett. Szülei még annak is elötte gazdag földbérlők voltak Kürtösön, kezdő tőkét is kapott hát az üzlethez. Kiskorunkban sokat mulattunk apja nevén, akit valamikor a 19. század közepén Manónak neveztek el, s mindezt a Mazsola és Tádé idején kellett megtudnunk, miközben házi szereposztásunkban éppen anyánknak jutott Manócska alakja. Sanyi bácsi ifjúkorában sok művészt megismert, aztán évtizedekig többé kevésbé ebből élt, egykori diáktársait, majd a kávéházi haverokat árulta, vagyis főként kortárs képekből szervezett kiállitásokat szerte az országban.

A háború alatt is jól ment a bolt mert a hadikonjunktúra idején sokan próbálták időtálló művekbe menekiteni frissen szerzett vagyonukat, s a munkaszolgálatot megúszta első világháborús érdemei, valamint sok pénz és protekció segitségével. Merkler úr akkoriban 190 centi volt, kisportolt, szőke és kékszemű, még a Géza utcai házmester sem gyanakodott származására. Igy aztán óvatlanul a ház falára ragasztott zsidókat karikirozó nyilas plakáttal próbálta szórakoztatni Erzsi nénit, mire az akkor még büszke polgárasszony játszva tőrbe csalta: megkérte, hogy legközelebb az urát is jól nézze meg, ha tudni akarja hogy is néz ki egy zsidó. Késöbb többször is megbánta ezt a kihagyhatatlan ziccert, a környékről is költözni kellett miatta.

44-ben a németek bevonulása Sanyi bácsit éppen Máramarosszigeten érte, de volt annyi esze, hogy gyorsan bezárta a tárlatot, összecsomagolt és fölült az első pesti vonatra, a festményeket már úgy küldette maga után. Késöbb is mellészegődött a szerencse, 150 képet sikerült átmentenie az ostromon befalazva egy légópincébe, még az oroszok sem fedezték fel. Aztán Rákosi révén mégis megtapasztalta az igazi anyagi nehézségeket, az újrakezdéshez sorra eladogatta a képeket, de nem lett újrakezdés, lett helyette  szocializmus. Eleinte megpróbált a felszinen maradni, régi barátai szentképeket festettek neki, amiket a hátára kötve kivitt héven Csepelre, hol volt már akkor a saját autó. A város környékén fillérekért árulta a szintén deklasszáldott polgártársak kényszer szülte műveit, de hamarosan ezt a boltot is megfojtották, az utazó kereskedőket sem tűrték meg a kommunisták, azok is kapitalisták. Lassan már a nyugdijkorhatárhoz közeledett, de biztositása nem volt és ha öreg napjaira nem akart éhenhalni, akkor el kellett helyezkednie. Közben belátta, hogy csakis bérből és fizetésből lehet megélni, illetve abból sem, tehát olyan hely kell, ahol egyszerre nyilik lehetőség szakértelme kiaknázására és csúszópénzek elfogadására. Egy régi haver bevitte a Lenin körúti szőrmebizományiba, ahol ismét elemében volt. Még úriember korából kiválóan értett a nemes vadakhoz, s hamarosan saját eladó és vevőköre volt, közvetitésével juttottak el a státuszszimbólumok a régi uraktól az új uralkodó osztályhoz.

Ez sem tarthatott örökké, a 60-as években nyugdijba ment, majd egyre romló egészséggel szkeptikusan figyelte nyugdijának inflálódását. A Dalszinház utcai lakás falairól sorra lekerültek a képek, eltűntek a mindaddig megmentett műtárgyak, feketekávé és sonka lett belőlük, villanyszámla, a Bori néni takaritásért járó bére és persze a körzeti orvosnő keresetkiegészitése, aki combnyaktörése után szorgalmasan látogatta minden hónapban. Gyerekei soha nem születtek, egyre jobban megkeseredett, magányba borkolódzott, amiből az urát gondosan kiszolgáló Erzsi néni veszekedése sem tudta kibillenteni. Olykor feljöttek még a régi barátok, néha még együtt kártyázott és politizált a régi csapat, már aki életben és Magyarországon maradt közülük, de Sanyi bácsi alig ült közéjük, inkább csak a fotelből figyelte őket. Majd egy szép napon már nélküle gyűltek össze a rokonok és a régi ismerősök, együtt is alig tucatnyian voltak a temetésén. Emlékét őrzi nappalim falán a kávéházi cimbora Scheiber Hugó képe, a Cicis néni. Az egyik utolsó darab, amely anyám nászajándékaként lakásunkban túlélte Sanyi bácsit és a szocializmust.

 -Shiri Zsuzsa –