Névteleneknek a névtelenekről.

A november első napja sokkal inkább az emlékezésé, és kevésbé a politikáé. Ilyenkor kellene tudni megemlékezni azokra, akik előttünk jártak. Nem a „történelemcsinálókra", hanem az emberekre.

A november első napja sokkal inkább az emlékezésé, és kevésbé a politikáé. Ilyenkor kellene tudni megemlékezni azokra, akik előttünk jártak. Nem a „történelemcsinálókra", hanem az emberekre.

A történelmet nagyban alakítóknak ugyanis megvannak a maguk ünnepei. A szenteknek, államvezetőknek, tudományos kiválóságoknak szobor, emléktábla, és külön nap dukál a naptárban. Arra nézve, hogy kinek melyik fontos, nem érdemes vitát nyitni. Ahogy azt hiszem az sem nagyon lehet vita kérdése, hogy jelentőségük értékét sokkal inkább az szabja meg, amit maguk után hagytak. Erről tanúskodnak a vastag fóliánsok szerte a könyvtárakban. S bár a novemberi ünnepnapokon természetesen rájuk is emlékezünk, emlékezhetünk, érdemes talán megemlékezni a többiekről is.

A Mindenszentek napján (november 1.), majd az azt követő Halottak napján (november 2.), melyet sokszor a hétköznapokban összevontan is kezelnek. Érdemes, egy pillanatra, azokra gondolni, akik nélkül egyikünk sem lenne itt. Sem az e sorokat író, sem az olvasók. Azokra az ember-milliárdokra, akik nem tettek talán semmit. Semmi olyat, amitől bekerültek volna a történelemkönyv lapjaira. „Csak" éltek, szerettek, haltak az élet nagy körforgásának rendje szerint. S ezzel megtették a legtöbbet, amit a ma élőkért megtehettek. Forgatták azt a bizonyos kereket. Miközben naponta táplálkoztak, majd haláluk után visszaadták a Földnek, ami a földdé. Annak a sorsnak a részeként, ami az osztrigától a császárokig mindenkit utolér. Így, miközben elődeink nemzedékeinek névtelen tömegein keresztül hozzánk ért a lét, bennünk van mindenből egy kicsi. Egy kis osztriga, és egy kis császár. Nem tudván különbséget tenni az egyes atomok, molekulák között, a halottakra emlékezve talán ezen is érdemes eltűnődni egy pillanatra.

Azon a közös örökségen, amitől mindenkinek része van egy kicsit a mamut után futó vadászból, a törzsi sámánból éppen úgy, mint Néróból vagy Szent Johannából. Az úrból, és a szolgából. Miközben az ismert elődök, a szűkebb vagy tágabb család halottainak emléke felett gyertyát gyújt valaki, a családján keresztül megemlékszik az egész világról. Melynek egy pontjaként megteheti azt, amit az elődei megtettek. Akkor is, ha maga nem fog szerepelni a nagy könyvek lapjain. A puszta lét szintjén természetesen, és saját választásán túl, amúgy is bekerül a nagy anyag-malomba. De az mindenkinek a saját választása, hogy a szellemét is bedarálni hagyja-e, vagy utódainak olyan képet ad tovább, amitől számukra lesz élhetőbb a világ.

Andrew_s