A Don-kanyar és az ’56-os forradalom krónikása Dr. Szentpétery Tibor fotográfus.
12 perc olvasás_7.jpg "a don-kanyar és az '56-os forradalom krónikása dr. szentpétery tibor fotográfus. 3")
A Don-kanyari haditudósítóra, az 1956-os forradalom krónikására, dr. Szentpétery Tibor fotográfusra emlékeznek 2013. április 20-án a budai Klebelsberg Kultúrkúriában. A Hende Csaba honvédelmi miniszter védnökségével rendezendő emléküléssel és kamara-kiállítással a 2005-ben, 89 éves korában elhunyt dr. Szentpétery Tibor munkásságára akarják a széles nagyközönség figyelmét felhívni.
A Don-kanyari haditudósítóra, az 1956-os forradalom krónikására, dr. Szentpétery Tibor fotográfusra emlékeznek 2013. április 20-án a budai Klebelsberg Kultúrkúriában. A Hende Csaba honvédelmi miniszter védnökségével rendezendő emléküléssel és kamara-kiállítással a 2005-ben, 89 éves korában elhunyt dr. Szentpétery Tibor munkásságára akarják a széles nagyközönség figyelmét felhívni.
A fotográfus haditudósítóként dolgozott a Don-kanyarban, majd a világháború után saját műtermében működött annak államosításáig, ahol budai családok százai fényképezkedtek. 1956-ban végigfotózta a forradalmi Budapestet. Az ekkor készült negatívokat sikerült elrejtenie, így ma az ő gyűjteménye az egyik leggazdagabb az 1956-os eseményekről. Emellett a Budai Vár 1945 utáni feltárását, az Aquincumi Múzeum ásatásait kísérte végig, a Néprajzi Múzeum teljes cseréptárát, és városvédőként számtalan budapesti épületet dokumentált. Szenvedélyes természetjáróként a vidék életének, az ország tájainak megörökítője volt. 1930-tól 2000-ig fényképezett, elsősorban a Kárpát-medencében.
Dr. Szentpétery Tibor hagyatéka mintegy százezer fekete-fehér negatívból és harmincezer színes diából áll, amelyek a 20. századi Magyarországot elevenítik föl. A teljesen rendezett anyagot az örökösök a Klebelsberg Kultúrkúriában kívánják letétbe helyezni. A gazdag anyag digitalizálása és így hozzáférhetővé tétele hatalmas kihívás, hiszen a filmek öregedése, a diapozitívek színvesztése veszélyezteti ennek a korszakos életműnek a fennmaradását. Az emlékülés célja dr. Szentpétery Tibor hagyatékának megismertetése, ezzel is elősegítve a páratlan fotóanyag megmentését. A gazdag gyűjtemény '56-ot megörökítő képei az alábbi honlapon tekinthetőek meg: www.szentpeteryfoto.hu.
Az emlékülés programja:
http://www.kulturkuria.hu/viewContent.php?category=20&event=2651
Az emlékülés, melyre mindenkit szeretettel várnak a rendezők, 10 órától 14 óráig tart.
A belépés díjtalan.
„Dr. Szentpétery Tibor 1916. január 5-én született Budapesten egy régi magyar-örmény családban. Édesapja pénzügyminisztériumi főtisztviselő, édesanyja tanítónői végzettséggel rendelkezett. Egész életét Budapesten élte, szüleivel a Rottenbiller utcából az érettségi évében költöztek ki az akkor frissen parcellázott Gábor Áron utcai telken épült családi villába, amelyben élete végéig élt.
Az akkori Pasarétről nagy szeretettel beszélt; a Pasaréti út fölött teljes zöld alagutat képező fasorról (egyik oldalát az 5-ös buszjárat miatt kellett kivágni, mert két busz nem fért el egymással szemben), a Pasaréti ferences templomról és kolostorról, melynek az építési munkálataiban önkéntesként tevékenykedett, a környékbeli kertek gyümölcsöseiről, az akkor a környéket még meghatározó kukoricaföldekről, de a hamar megszerveződött társasági életről is.
A Szent István Gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben szerzett jogi diplomát a budapesti Pázmány Péter Egyetemen. Önkéntesként jelentkezett a frontra, és mivel akkor éppen haditudósító pályázatot hirdettek, három anonim borítékban küldött be fotókat – ezekkel megnyerte mind az I., mind a II., és III. helyezést.
Élete nagy élménye, hogy a Bécsi Döntések eredményeképpen visszacsatolt Erdélyt a reguláris sereg előtt járva végig elmondhatatlan szeretetet tapasztalt katonai előfutárként.
A Don-kanyarhoz 1942 májusában egy haditudósító egység vezetőjeként került ki. Azelőtt is, a fronton is sokat fotózta Horthy István kormányzóhelyettest, haditudósítóként többször repült az általa vezetett gépen. A kormányzóhelyettes halála előtt 5 nappal, 1942. augusztus 15-én – mialatt itthon a Máriaremetei kegytemplomban misét mondattak szülei a hazatéréséért – sebesült meg a fronton úgy, hogy a szeme előtt tartott Leica fényképezőgépe fogta fel és térítette el a neki szánt lövedéket, ezzel megmentve életét. Augusztus végére érkezett haza a sebesülteket szállító vonattal, és csak Verebélyi professzor sebészi bravúrjának köszönhetően sikerült megmenteni karját az amputálástól. Sebesülése helyszínére nyolcvan évesen zarándokolt el ismét.
Felépülése után 1945-ben a haditudósító egység egyik parancsnokaként a laktanyában reprókat készített saját Don-kanyari képeiről – az eredeti tekercsek az egész haditudósító anyaggal együtt később megsemmisültek.
1945-ben a német frontra vezényelték szintén haditudósítóként, ahol amerikai fogságba esett. A fogság ideje alatt az amerikaiak felismerték, hogy jó fotóssal van dolguk, ezért a legkorszerűbb fotóműhelyt és -labort rendezték be a tábor területén „Doktor Tibor" számára. A hadvezetés többször vette igénybe szolgálatait – a Sasfészekbe, több munkatáborba is a legelső amerikai felszabadító egységekkel vitték el, hogy dokumentumfotókat készítsen. Ezeket a negatív tekercseket azonban a képek elkészülte után a helyszínen elvették tőle, nála ezekből a történelmi felvételekből semmi nem maradhatott – emlékei azonban igen…
1945 végén szabadult a hadifogságból, és úgy határozott, hogy nem tartja meg a neki felajánlott és már meglehetős ismertségre és népszerűségre tett fotólabort, és hazaindult. Sok kaland után 1946-ban érkezett meg Budapestre, ahol hazaérkeztekor édesanyja azonnal a János Kórházba irányította – édesapja „megvárta" fiát, akinek a kezei között halt meg röviddel annak megérkezte után.
1946 és 1950 között a Krisztina körúton üzemeltetett egy nagyon népszerűvé vált műtermet Budai Gyermek Fotó néven – elsősorban az I., II. és XII. kerületi családok vették igénybe nagy számban a szolgáltatásait. A műtermi életnek egyik pillanatról a másikra véget kellett vetni: megsúgták neki, hogy május 1-jén államosítani fogják a fotóműtermeket. Egyetlen éjszaka alatt csomagolta össze és vitte haza a műteremből mindazt, amit fontosnak gondolt (ma is megvannak a szórólapok, dekorációk és főleg: a negatívok, valamint a fényképek regiszterei) – és kezdett új lehetőségek felkutatásába.
1950-ben néhány hónapig a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozott, de egy díjnyertes fotója miatt, amelyet a csíksomlyói remetéről készített, úgy rúgták ki, hogy még az íróasztalához sem mehetett vissza, csak a portán vehette át személyes holmijait.
Múzeumoknál próbált meg elhelyezkedni – a Nemzetinél, a Budai Várban, a Néprajzinál, stb. – mindegyiknél kb. 6 hónapot tölthetett el, mígnem menetrendszerűen megérkezett munkáltatójához az ú.n. „MIL"-lap (munkáltatói igazolólap) a „klerikális riporter" minősítéssel, ami miatt azonnal véget vetettek alkalmazásának. Végül 1953-ban egy kutatóintézetben, a HIKI-ben (Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet) helyezkedett el barátai segítségével, és ennek jogutódjától, a Tungsramtól ment nyugdíjba.
1952-ben nősült meg, felesége Scossa Piroska nyelvtanár volt, a Pasarét „Pirkó nénije", aki nemcsak angolt, németet és franciát oktatott diákoknak-felnőtteknek egyaránt, hanem németet is tanító magánóvodájában 1957-től a nyolcvanas évekig a rózsadombi és pasaréti gyermekek százainak adott megbízható alapokat az életre, iskolakezdésre.
Három lánya született: Márta, Mónika és Melitta.
Az 1956-os eseményeket az első perctől követte. Hajnalonként elment otthonról, a kabátja alá rejtett fényképezőgéppel dokumentálta az eseményeket. A képek egy részét még az események alatt kijuttatta a külföldi sajtónak. A negatívokat a padláson elrejtve őrizte 1988-ig, amikor felesége betegsége alatt ezeket a Don-kanyari anyagokkal együtt újra elővette, kinagyította.
Történelminek mondható kiállításokat rendeztek ezekből a képekből (1991-ben az '56-os képekből, 1992-ben a haditudósító anyagból rendezett kiállítást a Legújabbkori Történeti Múzeum, majd a Hadtörténeti Múzeum, stb.), melyek az újdonság erejével lepték meg mind a szakmai, mind a laikus érdeklődőket. A kilencvenes évek elejétől felfigyelt rá a sajtó, közölték képeit, riportokat, filmanyagokat készítettek vele.
A budapesti örmény egyházközség gondnoka volt bő három évtizedig, szervezte az ottani életet, vezette az új templom építését az Orlay utcában, felelt az ottani gazdálkodásért.
Tevékeny életet élt mindvégig annak ellenére, hogy 85 éves korában, 2000-ben amputálták egyik lábát. A kényszerűen bezártabb életvitelt azzal tette teljessé, hogy Márta lánya segítségével feldolgozta addigi munkásságát, albumokat szerkesztett, számos további kiállításra készített tablókat, előadásokat tartott iskolákban – és élte tovább szerteágazó társadalmi életét számos hűséges barátja segítségével.
2005. február 20-án hunyt el 89 évesen. Hamvait – kérésének megfelelően – a börzsönybeli Tűzköves forrásnál szórták a patakba a reá emlékezők.
Dr. Szentpétery Tibor hivatalos munkája mellett végzett tevékenységei szerteágazóak voltak.
Egyfelől a megélhetési kényszer diktálta családi fotózás végigkísérte életét: a Krisztina körúti műterem közönsége továbbra is igényt tartott szolgálataira, saját maguk és ismeretségi körük mindvégig hívta dr. Szentpétery Tibort a családi események megörökítésére. Éjszakánként laborálta és retusálta a képeket, és kis papírzacskókban adta át az érte jövő, szinte már baráti ügyfeleknek.
Másfelől elkötelezett természetjáró volt. Egyetemista korában barátaival turistatársaságot alapítottak, melyet „Taplósoknak" neveztek el, és amely a mai napig létezik: a többedik generáció évente legalább egyszer találkozik. Részben a Taplósokkal, részben más barátokkal, de sokszor egyedül túrázva bejárta Magyarország és a környező országok akkor látogatható hegyeit, természeti szépségeit – így a Tátrában, Erdély havasaiban is többször megfordult. Útjairól mindig fényképekkel (fekete-fehér képekkel és színes diapozitívokkal) tért haza, és rendszeres előadója volt a TIT-nek és sok egyéb ismeretterjesztő klubnak, szervezetnek. A természetjáráshoz kapcsolódott a tájékozódási futóversenyek szervezése, fotózása is – az első tájfutó szabályzat elkészítésében is részt vett 1948-ban.
Nemcsak Magyarországon fotózott, hanem – főleg – Erdélyben is, ahol pl. a háború alatt, amikor kb. egy évig állomásozott Csíksomlyón, bejárta és végigfotózta a Magyarország ezeréves határvonalát is a hegyekben határkőről-határkőre járva.
Amikor Ceaușescu falurombolási határozatáról tudomást szerzett, egy barátját kérte meg, hogy rozzant Trabantjával vigye el Erdélybe (ő politikai megbízhatatlansága miatt, bár az ötvenes években levizsgázott autóvezetésből, jogosítványt nem kaphatott, később pedig, mivel gépkocsivásárlásra úgysem gondolhatott a család, már nem is ambicionálta a vezetői engedély megszerzését). Saját elhatározásból és költségén az általa feltérképezett erdélyi szász erődtemplomok jelentős részét felkereste dokumentálási szándékkal. Bár nem gondolta, hogy az ott készült anyagot valaha is publikálja, az Officina Nova két nyelven is kiadott egy albumot ezekből a képekből.
A múzeumoknak elkötelezett dokumentaristájává vált. A Budai Vár háború utáni feltárását végigfotózta, azok a nagyméretű nagyítások, melyek évtizedekig a Vár belső termeit díszítették, majdnem mind az ő felvételei voltak. A Néprajzi Múzeum teljes cseréptárát ő fotózta dr. Kresz Mária – „Panni néni" – munkatársaként. Az Aquincumi Múzeum ásatásait, a víziorgona teljes restaurálását dr. Kaba Melinda vezetésével követte végig – ez idő tájt a múzeulógusok publikációinak jelentős részét dr. Szentpétery Tibor fotóanyaga illusztrálta.
Budapestet szenvedélyesen szerette és nagyon ismerte. A Ráday-féle Városszépítő/Városvédő Egyesület fotóegységét évtizedekig vezette, az épületek dokumentálását megszervezte, kiállításokat rendezett, és az egyesületi klubélet meghatározó személyisége volt. Egész „városvédő" anyaga megtalálható a hagyatékában. Ennek a tevékenységnek az egyik „mellékterméke" Az atlaszok, hermák és kariatidák c. könyv, amely a budapesti homlokzatokon található emberábrázolásokat örökíti meg – ez a kereskedelmi forgalomba nem került kiadvány évekig a Városvédő Egyesület reprezentatív ajándéka volt.
Szintén ennek a tevékenységnek egyik sajátos oldalhajtása, hogy feltérképezte, majd fizikailag is felkutatta a Budapestet valaha övező határköveket. Éveken keresztül tanulmányozta a kőállítás rendszerét, majd ásóval, kamerával járta a helyszíneket, kaparta ki az árkok mélyéről, kutatta fel a kertek sarkaiban fekvő vagy álló köveket, és kérte az illetékes kerületi tanácsot/önkormányzatot a megtalált kövek helyreállítására, konzerválására, szükség esetén biztonságba helyezésére. Ebből is önszorgalomból készített egy hiánypótló kiadványt, mely a Városvédő Egyesület gondozásában jelent meg.
Ugyancsak az épített örökség iránti tisztelettől és szeretettől hajtva dokumentálta végig többek között a Budai Várban az épület-homlokzatokat, a Szentendrei Óvárost, és Veszprém régi épületeit is.
Elkötelezett, polgári, keresztény beállítottságú ember volt mindvégig, a hazáját, városát és a természetet szerető, az elveihez és barátaihoz hű, a XX. század második harmadától minden lehetséges eseményt és látnivalót dokumentáló, a korszakos hagyatékot rendezetten hátrahagyó dr. Szentpétery Tibor."
(összeállította: Padányi Gulyás Gáborné Szentpétery Márta. 2013. február).
Emlékezés dr. Szentpétery Tibor fotográfusra
2013. április 20. 10:00-14:00
Klebelsberg Kultúrkúria
1028 Budapest, Templom u. 2 – 10.
Lantai József
