A dorozsmai tragédia

Száztíz évvel ezelőtt, 1907. április 12-én nagyapám, huszonnyolc éves ifjú házas nyomdászmester, felszállt a Szegedről Budapestre tartó vonatra. Szerencsésen túlélte. Élete végéig őrizte az újságkivágásokat és mesélt a tragédiáról, a halálos áldozatokkal és sok súlyos sérülésekkel járó vonatszerencsétlenségről, amelynek okát sohasem sikerült tisztázni.

Száztíz évvel ezelőtt, 1907. április 12-én nagyapám, huszonnyolc éves ifjú házas nyomdászmester, felszállt a Szegedről Budapestre tartó vonatra. Szerencsésen túlélte. Élete végéig őrizte az újságkivágásokat és mesélt a tragédiáról, a halálos áldozatokkal és sok súlyos sérülésekkel járó vonatszerencsétlenségről, amelynek okát sohasem sikerült tisztázni.

    Ezen a napon a megszokottnál többen szerettek volna Budapest felé utazni, ezért Szegeden további három személykocsit csatoltak a vonat végéhez. A gyorsvonat 9 óra 50 perckor gördült ki a szegedi Nagyállomásról. Negyed óra múlva a vonat Dorozsma állomásnál menetrend szerint nem állt meg, de a szabályzat alapján lassított. Az állomás végponti kitérőjéhez (sín elágazás)  érkezve a mozdony és az utána csatolt posta- és poggyászkocsi rendben áthaladt, de a negyedik vagon, a hálókocsi a másik sínre került és nagy sebességgel egy salakkal megrakott álló tehervagonba csapódott. Az ütközés pillanatában a harmadiknak besorozott postakocsi kettészakadt, rakománya szétszóródott a síneken. A hálókocsi után csatolt vagonok a vágányokat föltépve lefordultak a pályáról és egymásba torlódtak.

   Nagyapám először azt hitte, bombát robbantottak. Akkoriban orosz narodnyik anarchisták gyakran követtek el bombamerényleteket. De robbanás nem történt. A szerencsétlenül járt vonat mentését az állomás személyzete azonnal megkezdte. Hamarosan a közeli Szegedről mentőautók és tűzoltó kocsik érkeztek. A roncsok közül harminc sebesültet, köztük húsz súlyos, életveszélyes állapotban lévő utast és négy holttestet emeltek ki. Nagyapámnak nem esett baja, más utasokkal együtt menekülni igyekezett a helyszínről, de később visszatértek és segítették a munkásokat. Ugyanis a pálya helyreállítását a szegedi műhelyből érkezett több száz munkás akkor már megkezdte. Egy ideiglenes pályaszakasz kiépítésével lehetővé tették a szerencsétlenség helyszínének megkerülését. Az eredeti pályán a forgalmat másnap reggel tudták újraindítani.

   A MÁV elrendelte a szerencsétlenség körülményeinek vizsgálatát. Az ügybe bekapcsolódó ügyészséggel együtt a vizsgálat fókusza hamarosan a dorozsmai váltóőr vallomására irányult. A váltóőr közvetlen közelről látta a balesetet. Vallomásában leírta, hogy a vonat első kocsijai gond nélkül áthaladtak a kitérőn, ám a postakocsi áthaladásakor azt észlelte, hogy a váltó vasrúdja kitérőirányba átzökken anélkül, hogy hozzáért volna. A  katasztrófa bekövetkezését már nem tudta megakadályozni.

   Az összeroncsolódott vonat kocsijait néhány nap múlva a MÁV Budapesti Főműhelyébe szállították. Az ott lefolytatott vizsgálat nem tudott teljes értékű magyarázatot szolgáltatni a baleset okára. A kitérő átzökkenésére a bizottság egyetlen lehetséges magyarázatot tudott adni: a hálókocsi első forgóvázáról egy elszakadt lánc lógott a sínekre. A sérült lánc beleakadt a váltószerkezetbe és kitérő irányba állította, így okozván az utána következő vonatrész tragédiáját. Ezt bizonyítani nem lehetett. Emberi mulasztás nem történt.

   Nagyapám rettenetesen megijedt, elmondása szerint még akkor is reszketett, amikor hazaért. Még jobban megijedt volna, ha tudja, hogy nagyanyám négyhónapos terhes. 1907 novemberében adott életet anyámnak.

Láng Róbert