A Legmagyarabb Osztrák 200 éve Született :KITAIBEL PÁL (1757-1817)

KITAIBEL PÁL (1757-1817)

Kitaibel Pál Sopron megyei Nagymartonban jómódú parasztszül?k gyermekeként született A város Trianon óta Asusztriához tartozik, Burgenlandban található, német neve Mattersburg.1857. február 3-án. Sopronban és Gy?rben töltött iskolaévek után családja el?ször papi, majd jogászi pálya felé irányította, hajlamát követve lépett át a pesti orvoskarra és 28 éves korában lett orvosdoktor.

KITAIBEL PÁL (1757-1817)

Már hallgatóként a kémia és botanika tanszéken Winterl professzor asszisztense, az egyetemi botanikus kert irányítója lett. Emellett a tanszék kémiai laboratóriumában dolgozott. 1794-ben megállapította, hogy egyes börzsönyi ércekben egy addig ismeretlen félfém található. Ez kés?bb a Müller Ferenc által felfedezett tellúrral bizonyult azonosnak. Minthogy azonban Kitaibel megel?zte Klaproth erre vonatkozó bejelentését, a tellúr felfedez?i között ?t is számon kell tartanunk.

Negyedéves orvostanhallgató, amikor kinevezték az egyetem vegytani-növénytani tanszékén, Winterl Jakab professzor mellé tanársegédjévé, majd adjunktusává. A tanszék feladatai közé tartozik a botanikuskert (a "Füvészkert") gondozása is.Rendes egyetemi tanári kinevezését csak 1802-ben kapta meg I. Ferenc császártól.

El?adásokat azonban nem tartott, ehelyett emberfeletti nehézségeket vállalva hatalmas utazásokat tett az ország különböz? vidékein, összegy?jtötte és leírta növényeit, k?zeteit, megvizsgálta ásványvizeit. Mintegy 150 ásványvíz analízisének leírása nemcsak hozzáértését és fáradhatatlanságát, hanem azt is mutatja, hogy tudott és mert önálló utakon is járni. Kémiai eszközöket tervezett, új analitikai módszereket dolgozott ki. Sajnos nagyon keveset tett közzé, s Kitaibel teljes kémiai munkássága csak jóval kés?bb, kéziratainak feldolgozása során derült ki. Így tudtuk meg, hogy ? állított el? el?ször klórmeszet és a sárgavérlúgsót alkotó savat is ô állította elô elsôként.

Rendkívüli szorgalommal és rendkívül mostoha körülmények közt dolgozott. Laboratóriumát otthonának konyhájában alakította ki és állandóan azzal küszködött, hol tudja elhelyezni dokumentumait.

Kezdetben fõleg kémiával, ásvány- és ásványvízvizsgálatokkal foglalkozott. ?Õ állított elõ a világon elõször klóros meszet, dolgozott ki többféle analitikai eljárást, vett részt a hazai répacukor-gyártási kísérletekben, szappanok elõállításában és a tellúr nevû fém felfedezésében" – írta róla halálának 150. évfordulóján az Élet és Tudomány. Vegyészeti munkájáról keveset tudunk és még kevesebbet tudott a korabeli tudósvilág: a nehéz körülmények között publikálásra nem maradt ideje. A hazai ásványvizekrõl szóló posztumusz mûve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka.

?A tellúrnak, az egyetlen erdélyi magyar elemnek a felfedezése, ma is vitatható története a hazai ásványtannak. A tellúrt, Müller F. József bányamérnök-mineralógus, mint az erdélyi bányászat vezetõje fedezte fel elsõként 1783-ban, majd tõle függetlenül Kitaibel Pál 1789-ben. Ezek után Müller felfedezésének ismeretében Martin Heinrich Klaproth német vegyész írta le az elemet és nevezte el tellúrnak 1798-ban. A kibontakozott prioritási vitában végül is Kitaibel Pál hivatalos nyilatkozatban elismerte, hogy az elemet Müller F. J. fedezte fel. Így két magyar, ill. magyarországi tudós felfedezését egy harmadik, külföldi tudós határozottabb fellépésével tette magáévá. Nem egyedülálló esete a magyar tudománytörténetnek" – olvasható a Budapesti Mûszaki Egyetem honlapján.

Késõbb a botanikus kert bõvítése és az ezzel összefüggõ terepfeladatok kötötték le figyelmét és idejét. Terepre csak tavasztól õszig volt érdemes menni. Útjai kezdetben csak néhány naposak, aztán egyre hosszabbak voltak. Csak a XVIII. század végén kerül sor elsõ ízben olyan rendszeresen megtervezett és végre is hajtott kutatómunkára, amelynek során az egész ország területét bejárják, és földtani, állattani, valamint növénytani szempontból átvizsgálják. Különös büszkeségünk, hogy ezt nem külföldi, hanem magyar kutató, Kitaibel Pál végzi – írta Tasnádi Kubacska András az Élet és Tudomány Kalendárium, 1957)

1799-ben Kitaibel és Waldstein Ferenc Ádám gróf elõfizetési felhívást tettek közzé hazai és külföldi folyóiratokban egy képes magyar növényleírás megjelentésére. Magyarországot botanikai tekintetben szinte csak az osztrák határon kutatták fel pontosabban, amikor Európában már majdnem minden moha még a tenger fenekérõl is napfényre került, ebben az országban több száz növény elrejtve maradhatott, ez a föld termékekben, ritka növényekben és ásványkincsekben igen nagy gazdagságot mutat fel- írták a felhívásban.

Kitaibel több mint ezerkétszáz napot töltött terepen, eközben mintegy 20 ezer kilométert járt be a Kárpát-medencében.

Az összefoglaló mû Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae címmel 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel. Halála után a herbárium 15000 lapnyi hagyatékát József nádor vásárolta meg, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza. A gyûjteményt Jávorka Sándor dolgozta fel 1926 és 1936 között, és ez lett a késõbb önállóvá váló Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárának alapja. Kitaibelt az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megirásával, de korai halála ebben megakadályozta. Az anyag, amelyet a Nemzeti Múzeum õriz, részben még mindig kiadásra vár.

Nagymarton a jelentõsebb évfordulókon rendszeresen megemlékezik Kitaibelrõl, emlékét utcanév is õrzi. 1992-ben postabélyeget is adtak ki négy ?osztrák" természettudósról, köztük Kitaibel. Szülõháza a városfejlesztés áldozata lett, 1957-ben avatott emléktáblája a múzeum raktárába került. Valahol a Nyugati Pályaudvar alatt nyugszik. Ugyanis senkinek sem jutott eszebe, hogy amikor épült a Nyugati Pályaudvar annak idején, az ottani temetõbõl kimentse sírkövét és csontjait. Egy németül beszélõ magyar tudós, aki VOLT.

Magyarországon legalább három településen (Budapest, Sopron, Harkány) van Kitaibel Pál utca. A tudós emlékét országos iskolai biológiai tanulmányverseny is õrzi.

Irodalom

Szathmáry László: Kitaibel Pál mint magyar chemikus, (Magyar Gyógyszertudományi Társulat Évkönyve, 1931.),

Gombocz Endre: A magyar botanika története, Budapest, 1936.,

Jávorka Sándor: Kitaibel Pál, Budapest, 1957.,

Réthly Antal: Kitaibel Pál úttörõ geofizikus, (MTA biológiai csoportjának közleményei, 1958.),

Szabadváry F. – Szõkefalvy-Nagy Z.: A kémia története Magyarországon, Budapest, 1972.