Akit tanár úrnak szólítanak - EUROASTRA

A színpadok világában kevéssé járatosak bizonyára nem tudják, hogy van egy kifejezés, ami az ottaniak, a falak mögötti „nép” által adományozott legmagasabb besorolás. Az általános tisztelet jele! Többet ér bármilyen rangnál vagy kitüntetésnél. Szinetár Miklóst már hosszú idő óta így szólítják! Tavaly megjelent önéletrajzi sorozata második kötetének bemutatását ezzel zártuk: „Ha szerencsénk van, lesz még folytatás” – és valóban, megjelent a harmadik kötet. Nem kevésbé érdekes, fordulatos, olvasmányos, mit az előző kettő. A rendszerváltástól a napjainkig tartó időszakot öleli fel.

Ez a harmadik kötet talán még tartalmasabb is az előzőknél. Olyan történetekről lebbenti fel a fátylat, melyek más országokban elképzelhetetlenek, nálunk viszont lehetségesek voltak, következmények, a szereplők arcvesztése nélkül. Már az előszó is csupa érdekesség, röviden megemlít a korábbi kötetekből kimaradt eseményeket. Részletesebb kifejtésükre megérné rászánni a következő, negyedik kötetet, talán abba már jutnának jobb minőségű fényképek is. Új kifejezést is tanulhatunk tőle, hiszen igazán színes élete volt, elnevezte „borkóstoló életformának”! Az akkor élők, vele együtt nagyon sok mindenbe belekóstolhattak – de csak egy pohárkával. És mindig a levegőben lógott, hogy holnap talán már azt se. Ez az életforma lehetne akár nagyon vidám is, de az ő életét egy másik körülmény is meghatározta. Sokszor fordult elő vele, hogy végül a rosszakaróinak köszönhette sorsa jobbra fordulását. Őszintén ír mindenről, mert valóban: a véleményének jelenleg már nincs semmi következménye! Nincs mitől féljen, leírhatja, amit gondol, érez. Az olvasó pedig, amit akar elfogad, amit nem, azt nem. Meglátásai pontosak. Kiviláglik belőlük, hogy mindig az arányok számítanak! A kornak volt egy érdekes jellemvonása, csak a bankoknak volt pénzük. Így aztán inkább alapított egy saját vállalatot. A Cine Art vette meg külföldről a nagyon sikeres Dallas és az Isaura sorozatokat. Ebből akár nagy céget is fejleszthetett volna, de úgy érzete, nem lenne úgy teljes az élete, ezért, amikor lehetősége nyílt, elfogadta a felkérést és beadta a pályázatát az Operettszínház igazgatói állására. Csöppet sem meglepő, hogy az itt tapasztaltak nyomán kapunk tőle a matematikai definíció pontosságával ható új ismereteket, még a pályázati rendszer visszásságairól is. Az operett legfőbb éltelő eleme a varázslat, a hadüzenet minden hétköznapnak, az idegenkedés a szürkeségtől, a vibrálás, a csillogás, az állandó eleven kapcsolat a közönséggel. De nagy felelősség is, mert mindezzel lehet élni és visszaélni is! Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy fejlődésünk roppant egyenlőtlen. A színházak éves költségvetésből gazdálkod(ná)nak. Ám egyszer csak jön egy telefonhívás, hogy a költségvetés már csak a következő három hónapra érvényes, a többit majd később, a gazdaság alakulása nyomán állapítják meg. Ugyanakkor két művészeti akadémiánk is van. A Magyar Tudományos Akadémia keretei között a Széchenyi Művészeti Akadémia, a kormány által fenntartva pedig a Magyar Művészeti Akadémia működik. Ámde! Ez utóbbi tagjai rendszeres, komoly havi díjazást kapnak, a Széchenyi tagjai semmit. Pedig mindkettőben kitűnő művészek találhatók. Igazgatói működésének első három évét a jó munkahelyi légkör jellemezte, de volt egy „vörös vonal”: 1944 öröksége. Nácikkal, nyilasokkal soha nem alkudott, nem dolgozott. Az Operettszínház sikert sikerre halmozott, idehaza és külföldön is. Ám ekkor az Operaházból keresték meg többen, szívesen látnák őt a megürült főigazgatói székben. Miután elfogata, ott kristályosodott ki még egy másik alapelve is. Egy vezető csak akkor lehet eredményes, ha ő teszi a szívességet, hogy ott van, és nem neki tesznek szívességet, hogy ott lehet. Az operaházi főigazgatóság első – 1996-tól 2001-ig tartó időszakáról élményekben gazdag, szórakoztató leírást kap az olvasó. Zajlott a küzdelem a politikával, az ellendrukkerekkel. Az ő Operaháza sokszínű, sokízű volt. Itt karácsonykor a 100 Tagú Cigányzenekar szerepelt, de minden évben új magyar operákat is bemutattak. Pontosan látja, láttatja a színházi világra manapság ható két legfontosabb gond okát is. Az egyik a rendezői színház eluralkodása, a másik, hogy a rendszerváltás óta a kulturális vezetés a színházak igazgatói felett nem gyakorol ellenőrzést. „Nem leszek Aczél elvtárs” – mondja a mindenkori miniszter. De volt még egy harmadik is. Az öt évének lejárta után a miniszter új vezetőt kívánt az Operaház élére, vele együtt jött a társulat számára ellenszenves új vezetői hang és viselkedés. Szinetár Miklós 70. születésnapját az Operaház nem, az Operettszínház viszont annál grandiózusabb körülmények között ünnepelte meg. A három hiba együtt vezetett odáig, hogy az Operaház valamennyi Kossuth-díjasa, énekesek, táncosok, aláírtak egy levelet Görgey Gábor miniszternek, nagyon határozottan kérték, hogy ismét őt nevezze ki főigazgatónak!

Tévedés azt gondolni, hogy ebben a könyvben csak súlyos, nehéz kérdésekről esik szó. Élvezetes leírást kapunk az angliai, Glyndebourne-i Operafesztiválról, a világon nincsen párja. A közönség fűben ülve vagy kis asztalkáknál piknikezik, miközben megy az előadás. Közben – szinte mellékesen – megtudjuk azt is, mit tesz a dramaturg. Persze ez a piknik sem az egyetlen szórakoztató epizód, hiszen a szerző rendezőként is számtalan színházban megfordult. Mesélő kedve kimeríthetetlen. Németországból Japánba, onnan Thaiföldre kísérhetjük őt el, lehetünk részesei élményeinek. A második igazgatói korszaka az Operaház élén egy miniszteri szószegést követően ért véget, megismerni nincs minden tanulság nélkül. Feltehetőleg a miniszter számára sem, akibe a távozó igazgatót ünneplő hosszú tapsorkán többször belefojtotta a szót! Az élet az operaigazgatás után sem állt meg. Egymást érik a hazai és külföldi rendezések, sikerek. Élvezet a visszaemlékezést olvasni ezekről az évtizedekről. Csak a visszaérkezés ebbe a „mai kocsmába” kiábrándító. Mert bár a történetek a múltról szólnak, beköszönnek a jelen eseményei. Jó lenne, ha mindenki elfeledkezne arról, hogy ki hová foglalt állást és a művészi alkotásokat nem ezek szerint ítélné meg. De azért tovább sorjáznak a szép és keserű élmények, mert az életben van ez, meg az IS. E kétbetűs szó fontosságát megértjük olvasás közben. Van ráadás is, egy ajándék, örökség. Az újjáépítendő Erkel Színház koncepciója. Hátha egyszer valaki megvalósítja. Mert De Gaulle szavait idézve: „Egy ország, amelyik ad magára, eltartja az Operáját!” Végül itt is van 12. pont. Nem politika, tanácsok az unokáknak. Csak nekik? Az utolsó oldal után becsukva a könyvet, sokáig motoszkál még a gondolat: ismét mennyi mindent kaptunk, tanultunk attól, akit – nem érdemtelenül – tanár úrnak szólítanak.