Amit megérdemlünk
6 perc olvasás
Kiváló tanuló kitüntetés egykoron…
Szinte közhelyszerű az a mondás, hogy „azt kapjuk, amit megérdemlünk". Legyen az akár a köz-, akár a magánélet pillanatnyi hullámvölgye, vagy akár csak rossz pillanata, amikor a szavak elhangzanak. Azonban arra mindenképpen jó, hogy vagy kedvét szegjék az embernek, vagy legalább is elgondolkoztassák arra nézve, hogy valóban azt érdemli-e. Különösen a magánéletben, melynek viharaira nem igazán készít fel a gyermekkor. Mert a kapott pofonok tekintetében ezen a téren különösen működik valamiféle generációs prüdéria. Kicsit alkalmazkodva ahhoz a különben tényleg létező folyamathoz, hogy bizonyos kudarcélményekre valóban szükség van a személyiség fejlődése során.
Kiváló tanuló kitüntetés egykoron…
Szinte közhelyszerű az a mondás, hogy „azt kapjuk, amit megérdemlünk". Legyen az akár a köz-, akár a magánélet pillanatnyi hullámvölgye, vagy akár csak rossz pillanata, amikor a szavak elhangzanak. Azonban arra mindenképpen jó, hogy vagy kedvét szegjék az embernek, vagy legalább is elgondolkoztassák arra nézve, hogy valóban azt érdemli-e. Különösen a magánéletben, melynek viharaira nem igazán készít fel a gyermekkor. Mert a kapott pofonok tekintetében ezen a téren különösen működik valamiféle generációs prüdéria. Kicsit alkalmazkodva ahhoz a különben tényleg létező folyamathoz, hogy bizonyos kudarcélményekre valóban szükség van a személyiség fejlődése során.
Ellenkező esetben könnyen előfordulhat, hogy valaki ott vár elismerést, ahol különben aligha tett ezért bármit is. Egyfajta téves presztízsfogalmat dédelgetve magában (http://endresy.blogspot.com/2011/10/tiz-deka-presztizs-elvarasra.html ). Ellenben az nem kevésbé okozhat a személyiség kiegyensúlyozott fejlődésében problémát, ha a visszacsatolások kezelésére válik képtelenné valaki. Például azért, mert gyermekkorában téves visszacsatolások mentén szocializálódott. S mert végső soron a pozitív élményeket sem képes a helyén kezelni ezáltal, a folyamatos megerősítés-depriváció akár olyan területeken kereshet kielégíttetést, mely már nem csak az adott személynek, de közvetlen környezetének is kárára lesz. Az, hogy mennyire fontos lehet megtanulni örülni, az akár a különböző függőségek kialakulásában is szerepet játszhat (http://www.euroastra.info/node/49966 ).
Így végső soron a magánélet tekintetében lényeges lehet, hogy gyermekeink ne burokban növekedjenek fel. De az is, hogy azokat a pozitív élményeket ellenben megkapják, ami szükséges lehet a személyiségfejlődés kiegyensúlyozására. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy az „egészséges koszt" emlegették eleink, és ahogy az agyonsterilizált környezet csak az allergiás reakciók kiváltását teszi erőteljesebbé. A szociális viszonyokban jelentkező egészséges kosz kezelése azonban sokszor vagy nagyon triviálisnak, közhelyszerűnek tűnik, vagy egy túlzott védőernyő óhajába torkollik. Ugyanakkor az is könnyen belátható, hogy közéletünk szempontjából is lényeges lehet egy hasonló folyamat lejátszódása. Mert nem csak érdemes, de szükséges is megtanítani gyermekeinket arra, hogy mely kommunikációs tartalmak azok, amelyek mentén releváns eligazodásra lehetnek alkalmasak a köznapi életben. Hasonlóan ahhoz, amikor a felnőtt közléseinek komolyságát tanulja otthon.
Ennek szélsőséges formája lehet az, amikor a sorok közti kommunikáció apró fogásaira tanítjuk meg utódainkat. Felismerve a rejtett metakommunikációs vonásokat egy látszólag semleges szövegben. Ebben a korosztályi emlékezet nagy segítségére lehet az ifjabb nemzedéknek, de nem csak az. Valamilyen szinten az iskolák is rákényszeríthetik a diákokat arra, hogy ott is felismerjék a rejtett tantervet, ahol az nem feltétlenül az oktatáspolitika célja. Lehet persze erre azt mondani, hogy nem lehet a gyermekeket az iskolában az összeesküvés-elméletekre és a beépített üldözési mániára szocializálni. De erre azt válaszolhatnánk, hogy ahhoz sem kell üldözési mánia, hogy valaki féljen belenyúlni a konnektorba. Az elektromos áram káros hatása is megtanítható, és annak megtanítása során általában kevesen érvelnek az előbb említett kategóriákra hivatkozva.
Az a mondás tehát, hogy azt kapjuk, amit megérdemlünk tehát csak abban az esetben értelmezhető, ha a döntés legalább valamelyest megalapozott. A döntés megalapozottságához pedig tudjuk, információk szükségesek, Még akkor is, ha azt is tudjuk, teljesen jó döntést reális időtartam alatt csak nagyon leegyszerűsített esetben tudunk hozni. Mert nincs lehetőségünk minden döntés minden alternatívájának és annak következményeinek, a következmények újabb döntéseinek minden alternatív világát bejárni. Kiválasztva azt, ami igazán megfelelő számunkra. Tehát, mivel ilyen döntést a való életben nem igazán tudunk hozni, marad az a lehetőség, hogy a rendelkezésre álló kommunikációs morzsák alapján hozzuk meg a döntéseinket. Így, amikor megtanulunk döntéseinkkel szembenézni, végső soron azt is megtanuljuk, hogy milyen kommunikációs jegyek alapján tudunk dönteni.
S visszakanyarodva a korábban elmondottakhoz, itt lehet nagy szerepe a hétköznapi kapcsolatoknak. A magánéletben és a közvilágban egyaránt. Akár azért is, mert a vágyálmok szintjén túl valójában csak nagyon kevesen, és nem egy esetben csak kóros folyamtok eredményeként tudják felszeletelni a viselkedésüket és elkülöníteni a két réteget. Nem vitatva természetesen, hogy a magán-, és közélet elválasztására általában célszerű törekedni. De azért mégis csak ugyanaz az ember és ugyanaz a személyiség vesz részt mindkettőben. Így érdemeink elismerése, vagy el nem ismerése egyaránt tudja katalizálni vagy mérgezni mindkettőt. Nem egy esetben spirálfolyamatokat is elindítva. Leegyszerűsítve természetesen akár egy lefele, akár egy felfele haladó önerősítő reakciókra is gondolhatunk itt. De valójában a folyamatos alternatíva és kompenzációkeresés is besorolható ebbe a folyamatba. Márpedig ennek akár erőteljes kihatása is lehet a környezetre akkor, ha mások életének folyamatába nyer egy ilyen instabilan szocializálódott egyén befolyást. Akár vezetőként, akár tanárként tegye is ezt. De az utóbbi esetében különösen lényeges lehet, hiszen valószínűleg sokan őriznek emléket olyan tanárról, aki a saját döntéseit érintő megélési konfliktusait a tőle függő diákok felé expresszálta. Egyfajta személyiségkudarcos magként szolgálva akár diákgenerációk számára. Felerősítve és akár több generációra is átörökítve a problémát. Márpedig a diák ezt valószínűleg nem igazán érdemli meg.
Simay Endre István
