Bokor Tamás beszélő fejekről, digitális bennszülöttekről

Bokor Tamás internetkutatóA közösségi oldalak sokkal inkább társasági oldalak, nem a közösségképzés a feladatuk, hanem a kapcsolattartás biztosítása – mondja Bokor Tamás internetkutató, kommunikációs szakértő, aki a Kurírnak beszélt a civil újságírásról, a digitális bennszülöttekről és arról is, hogy az egyháznak olyan „beszélő fejekre" van szüksége, akiket előre tud tolni a média frontvonalába.

Bokor Tamás internetkutatóA közösségi oldalak sokkal inkább társasági oldalak, nem a közösségképzés a feladatuk, hanem a kapcsolattartás biztosítása – mondja Bokor Tamás internetkutató, kommunikációs szakértő, aki a Kurírnak beszélt a civil újságírásról, a digitális bennszülöttekről és arról is, hogy az egyháznak olyan „beszélő fejekre" van szüksége, akiket előre tud tolni a média frontvonalába.

Bokor Tamás azt is kifejtette: minden telekommunikációs újítás megjelenésekor, így a telefon feltalálása után is kitört a pánik, hogy ennek a személyes kapcsolatok látják kárát.

Hogyan kezdett el internettel foglalkozni?

Kommunikáció-történelem szakra jártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol a II. Vatikáni Zsinat utáni egyháztörténettel foglalkozó szemináriumon a magyar katolikus honlapok témáját választottam. Az ebből írott tanulmány némi módosítással a kommunikáció szakon OTDK-dolgozattá nőtte ki magát. Akkortájt még nem voltak ennyire látogatottak a közösségi portálok, habár az Iwiw már berobbant a köztudatba. Az emberek zöme még zavarban volt az új médiatechnológiákat illetően, és ez hatványozottan igaz volt a katolikus honlapokra. Akkoriban azon elmélkedtem, hogy egy virtuális közösség mennyire lehet reális közösség. Ezt a kérdést aztán a Pécsi Tudományegyetem Kommunikációs Doktori Programjába is továbbvittem magammal.

Mennyire függ össze az online aktivitás az offline kisközösségekben való tagsággal?

A közösségek – mostanra mondhatjuk, hogy „természetesen" – megjelennek a neten is. Gyakran tapasztalon például a Virtuális Plébánián, hogy hitüket kereső, vagy egyenesen ateista emberek is regisztrálnak, és termékeny párbeszéd alakul ki velük. Persze hitbeli kérdésekben nincsenek „végső válaszok", de legalább szempontokat kapnak a kérdezők. Egyébként ezek a közösségek elsősorban az operatív tevékenységükhöz, például programszervezéshez használják fel a virtuális felületeket, ugyanakkor szellemi tartalmakat is létrehozhatnak és megoszthatnak. A realitásban létező közösségek átvitele online színtérre azonban nem fogja azt eredményezni, hogy kívülről mások is automatikusan bekapcsolódnak – ehhez ugyanis témájában és tartalmi szempontból nyitottá kell tenni ezeket a fórumokat.

A webkettes szolgáltatásokat – cset, MSN, Skype, közösségi oldalak – azzal szokták vádolni, hogy elidegenítik az embereket, főleg a gyerekeket, és egy idő után a virtuális ismerősök lesznek számukra a fontosabbak.

Ősi tudományos közhely az online jelenségszféra kutatásában, hogy két egymás mellett élő nézet, a technooptimista és a technopesszimista verseng egymással. A technooptimisták azt mondják, az információ felszabadít, online identitásunkat szabadon megválaszthatjuk. Innen a technopesszimisták már könnyen a szabadosságra asszociálhatnak. Azt mondják, az identitás szabadsága nemcsak oda vezet, hogy játszunk az identitásunkkal, hanem hogy el is veszítjük azt. Ha e megfontolások után kilépek az életbe, és megnézem, mit mondanak a felhasználók, azt tapasztalom, hogy az internetfüggőség fogalmáról mindenkinek van véleménye. Olyan hívószó ez, amiről órákat lehet beszélgetni. Miért? Mert izgatja az embereket az identitással való játék és az identitásvesztés határmesgyéjén végzett mozgás. Az elidegenedés lehetősége a rendszer része. 

Ebben szerepet játszhat az is, hogy ha tudom, hogy számos fontos információt e-mailben kapok meg, és nem hívnak fel miatta, akkor időben szeretném átnézni a leveleimet, nehogy lemaradjak valamiről.

Az ilyen közösségi viselkedést a pszichológia a csoportnyomás jelenségével kapcsolja össze: ha mindenki a Facebookon lóg, akkor már én is regisztrálok. Az Iwiwnél két-három év telt el a nagy bummig, amíg összeértek rajta a kis, helyi ismeretségi körök. Onnantól kezdve exponenciálisan nőtt a tagok száma, így vált a hálózat valóban sűrű hálózattá. A Facebook esetében gyorsabb volt a folyamat. Ami az egyéni szintet illeti: szocializáljuk magunkat az online közösségi jelenlétre, hozzászokunk a virtuális kapcsolatokhoz. Különbséget kell azonban tenni aközött, hogy meglévő, reális kapcsolatokat viszünk át a virtuális színtérre, vagy eleve a virtuális színtéren kötünk ismeretségeket. A World Internet Project nevű, kétévente jelentkező panelkutatás szerint az  „Önnek hány olyan ismerőse van, akit interneten ismert meg, és még soha nem találkozott vele élőben?" kérdésre 2006-ban száz megkérdezettből 99 azt válaszolta, hogy maximum kettő, de a legtöbbjüknek egy sem. 2008-ban már emelkedést mutatott ez az érték, de az ilyen ismerősök száma az eredmények szerint egyelőre meg sem közelíti azoknak a számát, akikkel élőben ismerkedik meg a felhasználó, majd virtuálisan folytatják a kapcsolattartást. Másképp fogalmazva: a legtöbben – de némileg csökkenő számban – csak meglévő ismerőseikkel való kapcsolattartásra használják a netet, nem pedig új, kizárólag a virtuális színtéren megvalósuló ismeretségek kötésére. Kíváncsian várom, a 2010-es eredmények mit hoznak, de a tendencia sejthető.

Gondolom, akivel egyszer találkoztunk, de többet nem nagyon van rá esély, mondjuk egy régi külföldi ismerős, azzal az online kapcsolattartás is egyre ritkásabb lesz, és végül elhal. Látjuk, hogy mit ír ki a Facebookos üzenőfalára, de nem csetelünk vele.

A Facebook üzenőfalára kitett üzenetek a legritkább esetben támogatják azt a fajta kapcsolattartást, amit a hagyományos e-mailezésben megszoktunk: az üzenőfal-bejegyzések kilencven százaléka teljesen érdektelen és csak rövid ideig aktuális. Vagy automata, belső alkalmazások által generált üzenetek jelennek meg a falon – valaki kért egy idézetet, kitöltötte ezt vagy azt a tesztet, ismeretséget kötött valaki mással, stb. -, vagy „énüzeneteket" tesznek fel a felhasználók – főztem egy jó paprikáscsirkét -, vagy olyan bejegyzések bukkannak fel például a Facebook Mobile alkalmazás segítségével, mint például „Mikor enged már ki a tanár az óráról, nem vette észre, hogy vége van?" Ezek maximum egy „lájkolásra" érdemesek. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miként tudjuk intelligensen használni a közösségi oldalakat, és hogy minőségileg mennyiben más az ott zajló kommunikáció, mint a realitásban.

Sokan attól tartanak, hogy az online kapcsolattartás felváltja a személyeset.

Ilyen pánik minden nagy telekommunikációs újítás idején, például a telefon feltalálásakor is kitört. Ha a technooptimista-technopesszimista vitában középre próbálok helyezkedni, akkor azt mondom, nagyon az elején vagyunk annak, hogy a közösségi média megtalálja a szerepét a világban. Még akkor is így van ez, ha úgy tűnik, évszázadok teltek el az első Iwiw- és Facebook-regisztrációk óta. Ide kívánkozik egy fontos megjegyzés az úgynevezett „közösségi média" fogalmáról. Az angolból fordított terminus eredetije a „social media".  Jelentését sokkal inkább visszaadná a „társasági média" kifejezés. Ilyen esetben egy huszárvágással megoldható a virtuális közösségek közösségi jellegének kérdése: ezeknek nem elsősorban a közösség megteremtése, hanem a társaság összefogása a feladata.

Az újságírást mennyire befolyásolják a közösségi portálok? A Facebook végülis nem publikálási, hanem információáramoltatási platform.

De publikálásra is alkalmas, amennyiben a „Jegyzetek" elnevezésű fül privát blogként működik. Ha bármelyik egyéni vagy szervezeti felhasználó fölveszi ezt a fület az adatlapja mellé, onnantól kezdve a platformon belül van egy blogja.

És ez idézhető Facebookon kívül? A közösségi portálok nem nyilvános közterek, ahonnan bármit átvehet a média, hiszen csak azoknak szól, akik regisztrálva vannak, akik az ismerőseink, ezek zárt közösségek. Ha egy lap leszedi az Iwiwről vagy a Facebookról a  profilfotómat, beperelhetem.

Sajtóetikai kérdésekben nem tisztem állást foglalni. Ami viszont a gyakorlatot illeti: az adatvédelem legfőbb feladata a felhasználóé. Hajlandóak vagyunk-e elolvasni az adatvédelmi szabályzatot? Hajlandóak vagyunk-e megkérni egy hozzáértő ismerőst, hogy magyarázza el, amit nem értünk? Az uniós irányelvek szerint a szolgáltató, aki lehetőséget teremt nekünk adatok, képek feltöltésére, azokért az alapelvekért felel, hogy a feltöltött tartalmak ne sértsenek alapvető emberi jogokat, személyiségi jogokat, közerkölcsöt. A YouTube például eltávolítja azokat a videókat, amelyek szerzőijogsértés-gyanúsak. Ezen túlmenően a szolgáltatónak nincs felelőssége a felhasználók által feltöltött tartalmakkal kapcsolatban. Meglátásom szerint a felhasználók közül viszont nem túl sokan készültek fel eléggé arra, hogy megfelelőképp kezeljék az adataikat. Lustaságból vagy kompetenciahiányból fakadóan nem foglalkoznak vele, hogy beállítsák, a feltöltött anyagaikat és a bejegyzéseiket csak az ismerősök, vagy az ismerősök ismerősei is láthassák. További kérdés, hogy milyen nyomok maradnak a felhasználó után. Ember legyen a talpán, aki egyszerűen el tud tűnni a Facebookról. Még ha törlöm is a profilomat, megmarad, amit mások üzenőfalára írtam, megmaradnak azok a fotók, amelyeken megjelöltek, és így tovább. Nem lehet csak úgy „kihalni" a rendszerből. A felhasználó emléke szívünkben örökké él – meg még néhány megabájtnyi információ is…

A civil újságírás nem látszik beváltani a hozzáfűzött nagy reményeket, hiszen munka mellett, kevés idővel és energiával nehéz még civil újságírást is művelni, az újságírókat épp azért tartja a társadalom, hogy megtegyék ezt mások helyett. Ettől még lehet helye a civileknek, de a nagy forradalom elmaradt.

Egy nemrégiben publikált felmérés szerint az újságírók intenzíven használják a közösségi portálokat, ám többnyire csak magáncélra, sokan pedig csak passzív figyelők, és amit olvasnak, azt csak áttételesen hasznosítják. Kérdés, a közösségi portálok mennyire lesznek hatással a blogoszférára, és hogy azok az újságírók, akik nem akarják a központi hírszolgáltatást használni, mennyiben fordulnak majd az előző kettőhöz. Érdekes példát szolgáltat erre a CNN, amely néhány hónapja kifogyott a saját iráni tudósítóiból. Ekkor a helyi bloggerekhez, önkéntes civil adatszolgáltatókhoz fordult, s az ő anyagaikat vette át. Ahogy a példa is mutatja, a civil újságírás a helyi és a regionális hírszolgáltatásban kaphatna igazán nagy szerepet.

Ilyesmire van példa, például a nyolckerblog vagy más helyi blogok.

Igen ám, de ez a fajta civil újságírás a véleményműfajokra épít, holott ha zsurnalisztikának tekintjük, a feladatkörébe bele kellene tartoznia a hírszolgáltatásnak is. A blogoszféra itthon egyelőre jobbára a vélemények közlésénél tart, ami persze önmagában véve nem baj. De hogy a blogokon közölt tartalmak a profi újságírás számára is hasznosíthatóvá váljanak, ahhoz civil hírszolgáltatásra is szükség lenne.

Ráadásul itthon a civilnek nevezett újságírást leginkább profi újságírók művelik.

Munkaidőn kívül vagy munka helyett. Én egyébként el tudnék képzelni kifejezetten hírszolgáltató jelleggel működő blogokat, ahogy kistérségi szinten vannak is erre különböző próbálkozások. A helyi katolikus médiában is jól lehetne támaszkodni az önkéntes hírbeküldőkre.

Az egyház sikeresen nyomon követi a trendeket? Angliában például virágzik a katolikus blogoszféra.

A nagy szervezetek tömegüknél fogva lassan mozdulnak. Angliában ott a „konkurencia", az anglikán egyház, azaz kényszer, „versenyhelyzet" van. Itthon nagyon jó példát szolgáltat a katolikus blogok működésére a jezsuita blog. Persze az lenne az igazi, hogy olyan formát kapna mindez, ami a különösen aktív és online egyháztagokon kívül másokat is megmozgat. „Az egyház a médiában" téma a kívülálló számára belterjes vizsgálati terepnek tűnik, de eddigi tapasztalataim szerint, ha megszületik róla egy gondolat, akkor ahhoz mindenkinek lesz hozzászólása, még azoknak is, akik nem egyháztagok. Ebből sejthető, hogy releváns az egyház jelenléte a médiában, következésképpen az egyháznak nagy felelőssége, hogy legyenek „beszélő fejei", akik jól képviselik a közös álláspontot, ráadásul frappánsan tudják megszólítani a hagyományos média fogyasztóit, illetve a társasági média tagjait.

Viszont ilyen beszélő fejeket nem lehet mesterségesen kreálni.

Nem is szükséges. Azokat kell előretolni a média frontvonalába, akiknek megvan ehhez a talentumuk. Az egyház jó kétezer évvel ezelőtt kisközösségként indult, és máig a személyes kapcsolatot tartja a legfontosabbnak, így az a jó, ha ezt a személyességet- paradoxnak tűnő módon – a médiába is be tudja vinni. Az egyháztól távolabb lévő vagy a hitüket kereső emberek megszólításának nem az a hatásos módja, hogy hivatalos katekézisszövegeket teszünk közzé. Persze ez is fontos, de nem a médiában – ott a rövid, emlékezetes, de tartalmas üzenetek, az örömhír közvetítése az igazi feladat és kihívás. Böjte Csaba nemrég azt mondta a házasságról, olyan, mint a műholdas navigációs berendezés, a GPS: mindig van lehetőség újratervezésre, és ha eltévedünk, nem kell az út szélére lehúzódva kétségbeesni, vagy épp azonnal visszafordulni. Úgy látom, az ilyen és hasonló példák egyaránt megfelelnek a közérthetőség és a pontosság kritériumainak, ráadásul nemcsak keresztény körökben értik a hallgatók, mit is akar üzenni ez az egy-két egyszerű mondat.

Hogyan lehet elejét venni, hogy rossz hatással legyen az internet a gyermekeinkre?

Nehéz bármit is megtiltani, mert az további kíváncsiságot szül. Szívesebben elfogadunk egy intelmet, ha annak megfogalmazója ért ahhoz, amivel kapcsolatban állást foglal. Kötelező szülői feladatnak tartom tehát, hogy beleássuk magunkat abba, ami a gyereket érdekli. Tudnunk kell, mik azok az „izék", amiket használ, és hogyan működnek. A szülőnek is szörföznie kell a neten, ismerkednie az online felületekkel. Ennélfogva hitelesebben tud beszélni a gyerekének a témáról, és ő is érezni fogja, hogy bizony könnyű belefeledkezni a monitorba három-négy óra hosszára. Máskülönben a gyerek azt mondhatná: minek tiltod meg, ha azt sem tudod, mi ez? Az 1992-93 után született „digitális bennszülött" generáció jól elboldogul a technikai eszközökkel, sőt úgy tűnik, magukban hordozzák ezt a tudást. Saját közvetlen környezetemben is látom, hogy egy fél- vagy egyéves gyerek már magától értetődően nyúl a laptop egérpadjához, billentyűzetéhez, és valósággal megbabonázza őt a mobiltelefon közelsége. Ezeknek a gyerekeknek, no meg a tizenéveseknek a felkészültségeihez fel kell zárkóznia a többi generációnak. Ez kemény tanulást feltételez, de végtére senki nem állította, hogy az internet használata ugyanolyan könnyű, mint rádiózni vagy tévézni.

Neumayer Katalin/Szilvay Gergely/Magyar Kurír