Bölcskei GusztávBölcskei GusztávBölcskei Gusztáv igehirdetést tartott a Debreceni Nagytemplomnban 2009. 05. 31. Pünkösd I. napja, 10 órakor. Igehirdetésének különös aktuálitást adott a magyar református egyházak egyesüléséről a közelmúltban elfogadott új alkotmány. Igehirdetését az alábbiakban szószeint idézzük:

Bölcskei GusztávBölcskei GusztávBölcskei Gusztáv igehirdetést tartott a Debreceni Nagytemplomnban 2009. 05. 31. Pünkösd I. napja, 10 órakor. Igehirdetésének különös aktuálitást adott a magyar református egyházak egyesüléséről a közelmúltban elfogadott új alkotmány. Igehirdetését az alábbiakban szószeint idézzük:

Textus: ApCsel 2,13. 36

Ünneplő Gyülekezet, Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban!

Hallottuk a hirdetésekben, hogy ezen a vasárnapon, pünkösd vasárnapján Genfben ünnepi istentiszteleten emlékeznek az 500 éve született Kálvinra. Ott vannak a világ reformátusságának képviselői, hogy együtt adjanak hálát és együtt tegyenek bizonyságot arról az örökségről, amelyet az evangélium szerint reformált egyházakban őriznek. És nyilvánvalóan meg lehet kérdezni, hogy vajon milyen sajátos, egyedi üzenettel lehetnek ott a világ különböző országaiban élő reformátusok. Nos, ha engem kérdeznének, akkor én azt mondanám, a magyar reformátusok azzal az üzenettel mehettek és mehetnek Genfbe, hogy azt mondják: 2009 nekünk magyar reformátusoknak az az év, amikor pünkösd korábban volt a megszokottnál.

Tudjuk jól, pünkösd a mozgó ünnepek közé tartozik, nem úgy, mint karácsony, amely mindig december 25-én van. A húsvéttal együtt, ahhoz viszonyítva 50 nap múlva érkezik el a kalendáriumban pünkösd ünnepe. De én azt hiszem, nekünk, magyar reformátusoknak a pünkösd csodája és a pünkösd szent, felemelő ünnepe egy kicsit korábban volt. Május 22-én. Mert ami akkor itt történt, az ahhoz hasonlítható. Ahhoz, amit olyan nehéz szavakba önteni, ahogyan itt, a pünkösd evangéliumi történetéből is halljuk: amikor látják a jeruzsálemiek, hogy mi történik, azt kérdezik, mi akar ez lenni, nem értjük. Nem tudjuk hova tenni. Nem tudunk vele mit kezdeni. Az ember sokszor azt gondolja, hogy ha elmegy arra az eredeti helyszínre, ahol az első pünkösdi történet zajlott, ott valamit jobban meghall abból a pünkösdi szélzúgásból, valamit jobban átérez azokból a lángnyelvekből, abból az érzésből, amely megragadta ott azokat az embereket. Meg kell vallanom nektek, hogy néhány évvel ezelőtt jártam azon a helyen. Szép volt, érdekes volt, de igazából nem éreztem, hogy közelebb jött volna hozzám pünkösd. Május 22-én éreztem. És most már tudom, mi az, amikor az Isten összegyűjtő hatalma és összegyűjtő szeretete eggyé tud tenni.

Nekünk, magyar reformátusoknak megadta Isten azt az ajándékot, hogy kézzelfoghatóvá vált a pünkösd. És higgyétek el, ez nem az én személyes benyomásom. Mert azt gondolom, akik itt voltunk együtt, debreceniek, akik itt voltunk együtt magyarországiak, Kárpát-medenceiek, reformátusok és nem reformátusok, gyülekezeti tagok és kívülállók – valahogy mind-mind azt éreztük, azt halljuk vissza és azt jelzik vissza, hogy jó volt együtt lenni. Jó volt együtt lenni és átélni azt, hogy milyen az, amikor a lelkek megrendülnek. Hiszen nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni, amikor odaértünk az egységesítő menetben az Erdélyi Egyházkerületet szimbolizáló haranglábhoz, és az Erdélyi Egyházkerület püspöke, főgondnoka ott fent vártak bennünket, és az előre megbeszélt és előre leírt liturgiai szöveg mellett Papp Géza püspök még mondott egy mondatot. Ez a mondat így hangzott: „Nagyon régóta várunk benneteket." Nem lehetett megrendülés nélkül hallani azt, ahogyan elénk áll egy 92 éves erdélyi lelkipásztor-professzor és vall arról az örömről, hogy Isten ezt a napot elhozta az ő életében is. Nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni azt, amikor a felvidéki tiszteletbeli főgondnok, Koncsol László felidézte számunkra a „gyászévszázadot", a 20. századot, amelyről valóban elmondhatjuk az evangélium szavával, amit épp azokban a napokban olvastunk, hogy a nagy nyomorúság után, amikor a Nap elsötétül, a Hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, az egek tartóoszlopai megrendülnek. És valóban úgy tűnt, hogy az egek tartóoszlopai megrendültek, és széthullani látszik minden, amit Isten egybeszerkesztett. Isten elhozta azt a napot, elhozta azt az időt, amikor a lelkek rendülhetnek meg, és amikor az ég sarkától a föld sarkáig a négy égtáj felől összegyűjti az Ő választottait.

Mi akar ez lenni? – kérdezték egykor ott, Jeruzsálemben. Mi akar ez lenni? – kérdezték tőlünk is. Mi lesz ez a május 22.? És bevallom – persze mondtuk mi: az alkotmányozó zsinat, újraegyesül a szétszakított magyar reformátusság -, igazából mi sem tudtuk. Mi sem tudtuk azt, hogy mit készít Isten. Hogy hogyan visz át sok-sok félelmen, bukdácsoláson, tétovázáson, és hogyan hozza el a lelkek megrendülésének szent ünnepét. Amikor átélhetjük, hogy milyen az, amikor Isten Lelke tényleg elkezd munkálkodni és ifjak és idősek együtt vannak, és talán soha nem látták egymást, de értik azt, hogy mit jelent: Krisztus a jövő. Együtt követjük őt. Nem lehet megrendülés nélkül szólni olyan jelenetekről, amikor a talán a határon négy-öt órát kényszerűen várakozó kárpátaljai idős testvérünk, látva, hogy az egyik fiatal segítő már eléggé el van tikkadva, odamegy hozzá és megsimogatja. Napestig sorolhatnánk azokat a példákat, amelyek arról szólnak, hogy amikor Isten Lelke, az Ő egybegyűjtő, egybekovácsoló akarata elkezd munkálkodni, akkor emberek türelmesebbekké válnak, és mindegy, hogy meleg van, és mindegy, hogy bedugult az autósor és meg kell várni azt a hosszú menetet. Vagy amikor egy ideérkező gyülekezet autója szerelésre szorul, és a szerelőműhelyben meghallják, hogy honnan is jöttek és miért jöttek, akkor azt mondják: ezért nem kell fizetni.
Mi akar ez lenni? A válasz itt hangzott az igében, Péter apostol pünkösdi prédikációjában, amikor azt mondja: mindez azért van, hogy „tudja meg Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek." A pünkösdi Léleknek a hatalma az, amely életet ad, amely egységet kovácsol egy olyan világban, amelyik annyira szeretné ezt az egységet, de nem tudja megtalálni, és csak gyűlölködik és acsarkodik, és keresi a kapaszkodókat: hogy lehetnénk egyek? Hogy tudnánk összetartani azt, ami széthullani látszik családban, nemzetben, Európában, a teremtett világban? Ahol generációk feszülnek egymásnak, ahol nagy és kis népek versengenek, és nem tudnak egymással testvéri szót érteni. Ahol ember és környezete valóban ellenségként áll szemben egymással. Tudja meg Izráel egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten. És csak bele kapaszkodva, csak őt követve, csak őt kérve tudunk egymásra találni, tudunk önmagunkra találni és tudunk erőt meríteni.

A feltámadott, mennybe távozó Krisztus azt ígérte a tanítványoknak: vesztek erőt, miután eljön a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és egészen a föld végső határáig. Mi hisszük, mert átéltük, mert megbizonyosodtunk, hogy mit jelent ez az erő, amely le tud győzni minden akadályt, amely át tud vinni minden szakadékon, amely ki tud bírni csúfolódást és gúnyolódást, mert tudja, ez az egyetlen cél: legyen világossá, hogy Krisztuson kívül és Krisztus nélkül nem találjuk meg egymás kezét. Legyen világossá, hogy Krisztuson kívül és Krisztus nélkül hiába légiesülnek a határok, nem válik közösséggé az, amit korábban határok szaggattak szét és különítettek el egymástól. Csodálatos ajándékot adott nekünk Isten. Mi akar ez lenni? Mi sem tudtuk, de átéltük és átéljük.
Meddig lehet élni pünkösdből? A keresztyénség története azt mutatja: évezredeken át. És ha valaha volt, és van, és lesz személy szerint nekünk egy ilyen pünkösdünk, legyen az korábban vagy későbben, akkor mi is tudjuk, hogy Isten bevont bennünket abba az általa elhívott közösségbe, az anyaszentegyházba, abba a nagy csapatba, amelyre ezt rábízta, és amely boldog, hogy ezt hirdethette és hirdetheti. Áldjuk Istent, amiért így hozta el nekünk pünkösdnek szent ünnepét. Áldjuk Istent, amiért megerősített bennünket ebben a hitünkben, ebben a tudatunkban. Nagyon sok üzenet, levél, köszöntés érkezett május 22-ével kapcsolatban. Számomra az egyik legmegindítóbb az volt, amit gyülekezetünk egyik presbitere írt, hogy amikor este leszakadt az ég, és abba kellett hagyni a programokat, akkor ezt ő nem úgy értette, hogy ebben Isten ítélete vagy haragja nyilvánult volna meg, hanem itt történt valami, magvetés, amelyet Isten megöntözött. Én azt hiszem, ebből lehet és szabad élni. Lehet és szabad úgy továbbmenni, hogy a Léleknek ez az ereje emel, visz bennünket, és segít, hogy ne felejtsük el és ne engedjük senkivel elfeledtetni: Úrrá és Krisztussá tette őt Isten, azt a Jézust, aki megfeszíttetett. Ezért Krisztus a jövő. Mi együtt követjük őt.

Ámen.

© www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük