A Vígszínház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatósága közölte, hogy Cserhalmi György váratlan megbetegedése miatt a Lear király 2014. június 15-i, vasárnap esti előadása elmarad. Helyette Pownall Mesterkurzus című színműve kerül színre.

 

A Vígszínház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatósága közölte, hogy Cserhalmi György váratlan megbetegedése miatt a Lear király 2014. június 15-i, vasárnap esti előadása elmarad. Helyette Pownall Mesterkurzus című színműve kerül színre.

 

David Pownall: Mesterkurzus című színművét – Cserhalmi György rendezésében, Gáspár Sándor, Kuna Károly, Derzsi János, László Zsolt szereplésével idén februárban mutatták be Székesfehérváron a Kozák András Stúdióban.

Az 1948-ban játszódó történet egyszerű: Sztálin és Zsdanov, a nagy Szovjetunió teljhatalmú urai, a Kremlbe hívják a nyugati világot is megjárt világhírű Prokofjev és a fiatal és ambiciózus nagy zenei tehetség Sosztakovics zeneszerzőket. Célja, hogy a küszöbön lévő I. Zenei Kongresszusra a Párt politikai érdekének megfelelő irányvonalat képviseljen majd a két művész. Nyakalják a vodkát, és a vendégeiket is erre kényszerítik.

 

A művészet és zene társadalmi funkciójáról provokálnak vitát, valójában Prokofjev és Sosztakovics megalázása a céljuk. A történet újabb és újabb váratlan fordulatot hoz. Sztálin kedvenc grúz népdalát énekelteti velük, majd az az ördögi terv fogan meg agyában, hogy szerezzenek együtt zenét… Sztálint bosszantja, hogy hiába övé a hatalom, a zenei tehetségüket nem tudhatja a magáénak. Zsdanov mellette tehetségesebb muzsikusnak tűnik föl, aki azonban eltékozolta mindezt a politikai hatalomért. David Pownall művében mesterien keveri a humort a gyilkos szatírával, sőt néha tragikus hangot is megüt – de a végére mégis a művészet magasztosul föl az eszement politikával szemben.

Londonban 1983-ban mutatták be az Old Vic Theatre-ben, magyarul először Székesfehérváron a Kozák András Stúdióban volt hallható.

 

Szergej Szergejevics Prokofjev (18911953) Szoncovkában született. Zenei tanulmányait rendkívül korán, anyja irányításával kezdte, majd Glier és Tanyejev növendékeként folytatta. Első zongoradarabjait ötéves korában írta, nyolcadik életévében pedig teljes operát komponált. 1903-ban került a pétervári konzervatóriumba, ahol Ljadov, Rimszkij-Korszakov és Cserepnyin voltak a mesterei, zongorára pedig Annette Jeszipova tanította. Nyilvánosság előtt első ízben 1908-ban szerepelt, maga mutatta be Ördögi látomások című zongoradarabját. 1914-ben általános feltűnést – és nem egyértelmű sikert keltett Szkíták című zenekari szvitjével. 1918-ban világ körüli útra indul: Szibérián, Japánon és Honolulun keresztül érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol egy New York-i zongoraestjén mutatkozott be.

A chicagói operatársulat felkérésére írta Három narancs szerelmese című operáját, amelyet 1921-ben mutattak be. E vendégszereplése alkalmával játszotta Chicagóban Harmadik zongoraversenyét is. A húszas évek elején Párizsba ment, ott tíz esztendőt töltött. Közben, 1927-ben látogatást tett a Szovjetunióban is, ahol a világhirű zeneszerzőt széles körben ünnepelték. 1932-ben végleg hazatért szülőföldjére. A második világháború idején hazafias szellemű, lelkesítő kompozíciókat alkotott. VII. zongoraszonátájáért 1943-ban kitüntették, 1948-ban több más zeneszerzőtársával együtt Prokofjevet is bírálat érte. Ennek következtetéseit levonva revideálta zeneszerzői módszereit, és megpróbált műveinek direkt politikai mondanivalójával, egyértelműen hagyományos stílusával beilleszkedni az ötvenes évek szellemébe. Megírta a Békeőrségen c. oratóriumot és Téli tábortűz c. szimfonikus szvitjét. 1951-ben ismét kitüntették. Utolsó jelentős kompozícióját, a Kővirág című táncjátékot halála után egy évvel, 1954-ben mutatták be Moszkvában.

Prokofjev egyike azon kevés zeneszerzőknek, akiknek hasonlíthatatlan egyénisége már legkorábbi műveiben megmutatkozott, és akiknek stílusa a fejlődés során viszonylag alig ment át változáson. Ezt az egyéniséget Prokofjev zenéjében a fanyar és szellemes, mozgékony és rendkívül kifejező dallamosság, a hagyományos közhelyeket szempillantás alatt meghökkentő újdonságokkal váltogató harmóniavilág határozza meg. Zenéje első benyomásra a fintoros, szeszélyes irónia virtuóz megnyilatkozása, de ez a tulajdonsága korántsem kizárólagos: az őszinte és mély érzelmek, nagyszerű (Rómeó és Júlia) vagy kárhozatos (A játékos) szenvedélyek kifejezésére is van eszköze, színe, hangja, költői mélysége.

 

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1948-as zenei határozata Muragyeli A nagy barátság című operájáról, a vezető szovjet zeneszerzők népellenességéről szólva többek között kimondta:

"Ez az irány leginkább Sosztakovics, Prokofjev, Hacsaturján, Sebálin, Popov, Mjaszkovszkij stb. műveiben nyert teljes kifejezést, akiknek zenéjében leginkább szembeszöknek a formalisztikus elfajulások, antidemokratikus tendenciák, amelyek idegenek a szovjet nép művészi ízlése számára. Zenéjük jellemző vonása, hogy eltérnek a klasszikus zene alapelveitől, atonalitást, disszonanciát és diszharmóniát vezetve be, mintha ez a "haladást", az "újítást" jelentené a zenei formák fejlődésében. Tagadják a zenei művek legfontosabb alapjait, mint a melódia, s lelkesednek a zűrzavaros, betegesen ideges társításokért; átváltoztatva e zenét kakofóniává, hangok kaotikus halmazává. Ebből a zenéből árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének, amely a polgári kultúra rothadását, a totális tagadást és a zeneművészet zsákutcáját tükrözi."

 

Sztálin idézi (a színdarabban) Rusztaveli XII. században élt grúz költőt, hogy majd ezt zenésítsék meg Prokofjevékkel közösen. Ez Pownall színművének legmulatságosabb jelenete. (A tigrisbőrös lovag – Weöres Sándor fordítása – a grúzok kedvelt eposza. Ebben a részletben a főhős, Tariel meséli el oroszlános-tigrises kalandját barátjának, amibe majdnem odaveszett – szerelmi bánata volt, és úgy tűnt föl neki, hogy épp azzal találkozik, amit belül is érez.)

 

„Hegygerincen lovagoltam a nádas berek felett,

s láttam, hogy egy hímoroszlán nőstény tigrist kergetett.

Örültem, hogy láttam őket: azt hittem szerelmesek,

annál inkább csodálkoztam: utóbb velük mi esett.

 

Álmélkodva, ámuldozva álltam a kopár gerincen,

állat-midzsnurokat látva egyre könnyebb lett a szívem,

De ők összeakaszkodtak, viaskodtak megdühödten,

oroszlán mar, tigris szökken – nincsen miért lelkesednem.

 

Kezdetben tán szórakoztak; már harcoltak éktelen,

mancsukkal sok csapást osztva verekedtek részegen.

Elugrik a tigris, mint nő, kinek nem kell szerelem,

nyomába fut az oroszlán, mámorosan, féktelen.

 

– Őrült! – kiáltottam, látva e durva viselkedést –

hogy sértheted szerelmesed? Átkozzon a szóbeszéd! –

Egy csapással lesujtottam: mért bántotta kedvesét?

Már nem érzi a lét kínját: szertezúztam a fejét.

 

És a tigrist átöleltem, elhajítva kardomat,

emlékezve ölelésre… hogy forralt e gondolat!

Üvöltött a nősténytigris vadállati átkokat,

könyörtelen leütöttem s eszméletem megszakadt.

 

Békítettem, kértem, de az nem hallgatott semmire,

támadt s ekkor földhöz vertem, elvált testétől feje.

Ó, civódás kedvesemmel rég! ó, vihar fellege!

Csodálkozz, hogy élek még és forr könnyeim tűz-ere."

 

Milyen volt Sztálin?

(http://historiamozaik.blogspot.hu/2012/04/egy-szerb-talalkozasa-sztalinnal.html)

Milovan Gyilasz szerb (jugoszláv) politikusnak, aki már az ötvenes években szembeszállt Titóval és az akkori jugoszláv rendszer torzulásaival, a „Találkozások Sztálinnal" c. műve, amit 1961-ben kezdett írni, az akkori nemzetközi történeti szakirodalom egyik legtöbbet idézett alapműve volt, de ma is érdekes, hogyan látta ő „a népek nagy tanítóját"

 „Hallgatag hatalmas ember volt, akit eldurvított a garnizonélet, a csatatér, a szolgálat… Az érdekes, de szívélyes katonát meghökkentette a mi csaknem félénk tartózkodásunk. Miféle emberek vagytok? – kérdezte -, nem isztok, nem esztek! Mi, oroszok, jól eszünk még jobban iszunk, és még annál is jobban harcolunk…"

Egyszer beültették egy különös, de egyáltalán nem mutatós autóba, hogy a kíséretéhez tartozó egyik tábornokkal Sztálinhoz vigyék. Még igazán össze sem „szedték" magukat kocsijuk máris a Kreml kapuihoz ért. „Azt hittem, átmegyünk majd két-három irodán, míg eljutunk Sztálinhoz, de mihelyt kinyitottam az ajtót és átléptem a küszöböt, láttam, hogy Sztálin épp kijön a szomszéd szobából… A hosszú asztal mögött ott állt Molotov zömöken, sápadtan, kitűnően szabott, sötétkék öltönyben. Sztálin a szoba közepéig jött elénk.

„Sztálin marsall egyenruhát viselt, puha csizmát: zubbonyán nem volt kitüntetés, csak bal mellén a Szovjetunió Hőse rendjel arany csillaga. Egy pillanatra sem maradt nyugton. Pipájával játszott, amelynek csutoráján fehér petty árulta el, hogy az angol Dunhill gyártmánya, kék ceruzával köröket rajzolt az eszmecserénk főbb pontjait jelző szavak köré, majd rézsútos vonalakkal húzta ki a szavakat, mihelyst megbeszélésünk egy-egy szakasza a vége felé közeledett, közben erre-arra forgatta a fejét és izgett-mozgott a széken."

„Sztálinnak nagyon alacsony termete és aránytalan testalkata volt. Törzse kurta és keskeny volt, lába és karja pedig túlontúl hosszú. Bal karja és bal válla merevnek látszott. Pocakot eresztett, haja megritkult, bár nem kopaszodott még. Arca fehér volt, csak pofacsontja körül vöröslött."

„Bárki megérezhette, megállapíthatta, hogy nem orosszal áll szemben. Ennek ellenére gazdag szókinccsel beszélt, színes, találó kifejezésekkel, rengeteg orosz közmondással. Később meggyőződhettem róla, hogy alaposan ismeri az orosz irodalmat… Gyorsan élesen, ellentmondást nem tűrő hangon reagált, ami nem jelenti azt, hogy nem hallgatta meg a beszélőt…"

.. egy vacsora

„Mindenki kiszolgálta magát, és az asztal szabad felén foglalt helyet, ahol akart. Sztálin sose az asztalfőre, hanem mindig ugyanarra a székre, a bal oldali elsőre ült. Az étel, ital roppant választékában túltengett a húsétel és a méreg erős pálinka. Minden egyéb egyszerű volt feltűnésmentes: egyetlen inas sem jelent meg, csak ha Sztálin csengetett. Különben csak az ügyeletes tiszt léphetett be. Mindenki a kedve szerint evett, amit és amennyit kívánt: csak az ivásra unszoltak állandóan, és rengeteg pohárköszöntő hangzott el.

A vacsorák általában hat óra hosszat, sőt még tovább is eltartottak – este tíztől hajnali négy-ötig. Lassan ettek és ittak szerteágazó beszélgetés közben… Ezek a vacsorák jelentették a leggyakoribb, legkedvesebb szórakozást Sztálin életében.

A vacsorákon a szovjet vezetők bizalmasan és nyíltan beszéltek egymással. Az alkohol felélénkítette gondolkodásukat.

„Sztálin annyit evett, hogy az még egy termetesebb ember számára is sok lett volna. Általában húsokat nézett ki magának, kedvelt minden helyi különlegességet is… Mértékletesen ivott, rendszerint kis pohárból, vodkával kevert vörös bort. Sosem láttam rajta ittasság jelét……"

Csak Zsdanov ivott narancslevet. Magyarázkodott, hogy a rossz szíve miatt teszi.

Megkérdeztem, mennyire komoly a baj… „Annyira, hogy minden pillanatban meghallgatok, annyira, hogy nagyon sokáig élhetek vele" mondta Zsdanov.

 

Andrej Alekszandrovics Zsdanov (oroszul: Андрей Александрович Жданов) (Mariupol a mai Ukrajnában, 1896. február 26. -Moszkva, 1948. augusztus 31.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, kulturpolitikus, párthivatalnok volt.

(http://hu.wikipedia.org/wiki/Andrej_Alekszandrovics_Zsdanov)

A Nagy Honvédő Háború idején Zsdanov szervezte a német hadsereg által körülzárt Leningrád védelmét. 1944 és 1948 közt Sztálinnal és Molotovval együtt a három legtöbbet szereplő szovjet pártpolitikus közé tartozott, ami találgatásokat szült, hogy ő lehet Sztálin utóda.

1948-ban halt meg Moszkvában, a hivatalos dokumentumok szerint szívelégtelenségben.

Zsdanov erősen alkoholista volt. Ez nem volt ritka a szovjet politikusok közt, de Nyikita Hruscsov azt írta róla emlékezéseiben, hogy Zsdanov annyira nem bírta féken tartani szenvedélyét, hogy „utolsó napjaiban" még Sztálin is rákiabált, hogy hagyja abba az alkoholizálást és csak gyümölcslevet igyon.

Sztálin 1946-ban helyezte Zsdanovot a szovjet kultúrpolitika élére. 1948 februárjában a zeneművészet területén kezdett a "formalizmus" elleni harcba – tisztogatásokba, amelyek rengeteget ártottak többek közt Dmitrij Sosztakovicsnak és Szergej Prokofjevnek.

 

David Pownall: Mesterkurzus

Szereplők:

Sztálin: Gáspár Sándor

Zsdanov: Kuna Károly

Prokofjev: Derzsi János

Sosztakovics: László Zsolt

Látványtervező: Bukta Imre, zeneszerző: Bujdosó János

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Rendező: Cserhalmi György

 

http://www.vorosmartyszinhaz.hu/

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük