Könnyű, de ugyanakkor nehéz dolga is volt az Újszínházban Kszel Attila rendezőnek. Könnyű, mert olyan témát választott, amit mindenki – aki az utóbbi néhány évtizedben elvégezte Magyarországon az általános iskolát – bizonyára jól ismer. De pont ezért nehéz is, mert hogyan lehet ilyenkor valami újat mondani, valami olyat színpadra állítani, ami leköti a néző figyelmét, felkelti érdeklődését? Elöljáróban annyit elárulhatunk: sikerült neki! Van egy mondás: „Úriember biztosra nem fogad.” Itt pedig biztosra vehető, hogy a nézőteret estéről-estére megtöltő közönség igen nagy százaléka kívülről tudja Arany János híres balladáját, és még azt is joggal feltételezhetjük, hogy a keletkezéséhez fűződő történetet is. Ennek ellenére az előadás képes színes és érdekes lenni, elkerüli a túlzó drámaiság csapdáját, még szórakoztató is!
A színdarab szerzője maga a rendező. Jól használja ki a közönség valószínű ismereteit és a vers adta lehetőségeket. 
A nyitóképben Arany Jánost (Tóth János Gergely) látjuk a kisfiával – a nevét egy Petőfi versből tudja mindenki: Laci (Alakszai Kristóf Boldizsár). Itt kapja Arany a felkérést a Ferenc József császárt dicsőítő vers írására. A jelentben máris van egy kis előrekacsintás napjainkig, nem áruljuk el hogyan, biztosan észre fogja venni mindenki. A tapasztalt színházlátogató viszont ebből már arra is következtet, lehetnek még hasonlóak az est folyamán. Jobban kezd figyelni – és igaza lesz! A nem túl gerinces jellemű barát távozása után viszont megint egy érdekes mozzanat következik. A költő, jó apa módjára felhasználja a lehetőséget a gondolkodva nevelésre és a döntésbe bevonja a fiát. 
A Lord Mayor (Jászai László) – London főpolgármestere – és a király kapcsolata közelinek is nevezhető. A király szeret háborúzni, a polgármester inkább lebeszélné. Próbál tanácsot adni: „Az okos diplomácia békeidőben jólétet teremt az egész birodalomban. Ez egy nagy király ismérve és nem a vérfürdő, a fölgyújtott városok, a nyomor és a népirtás. Elmondtam neki. Biztos voltam benne, hogy kivégeztet, nem tette. Hosszan nézett kifelé az ablakon. És elgondolkodott rajta. Már egy egész éve nem voltunk háborúban. Kezdetnek nem rossz igaz?” A versből mi tudjuk, végül mégsem így lett, de addig a színpadon sok minden történik. Olyanok, amik nincsenek is a versben, ezeket a darab írója tette hozzá, de csöppet sem baj, kifejezeten szórakoztató. Mivel emberek életéről szól, szerelem is kerül bele. 
A történet szerint a királynak azért kell Walesbe menni, hogy kinevezze az új walesi herceget, a régi egy csatában elesett. Ha Edward olyan embert választ, akit mindenki elfogad, akkor béke köszön erre a vidékre. De ha nem, akkor jön az újabb háború. A walesieknek viszont feltételük van. Csak olyan embert fogadnak el, aki Walesben született, de nem beszél angolul – a hódítók nyelvén. Ez az ellentét lényege. A király azt hiszi, hogy a csatában már legyőzte a walesieket, de a legyőzés akkor lenne tökéletes, ha megszüntetné a kultúrájukat is. Ez pedig nem történhetett meg! Egy nép életének határai addig tartanak, ameddig a kultúrája ismert, és mindenki egy láncszem a kultúra fenntartásának láncában. Ugyanakkor rendező célja, hogy ne nagyon sötét, ne nagyon borongós hangulatot mutasson be. Hiszen az akkor élt emberek is szerettek, szórakoztak ezt sem szabad kifelejteni. Ám ilyenkor önkéntelenül is felvetődik: honnan jött az átdolgozás ötlete? 
Lapunk kérdésére válaszolva a darab író-rendezője, Kszel Attila elmondta: „Pici korom óta nemcsak kívülről tudom a verset, belülről is ismerem. Az érzületét. Szerettem volna valahogy úgy elmesélni ezt a történetet, ahogy érzem, hogy Arany nyelve a mi nyelvünk. Most viszont már olyan távolságra került ez az egész, hogy a mai gyermekek vagy fiatalok számára magyarázatra szorul, miről is van itt szó. Ők a párhuzamot nem érzik annyira természetesnek, hiszen nem élték meg a Bach-korszakot, nem élték meg az 1849 utáni vérengzést Magyarországon, nem élték meg azt a fajta megaláztatást, amikor eljön valaki, elvárja, hogy itt most csodáljatok engem és szeressetek, mint Ferenc Józsefet kellett. Úgy gondoltam, hogy ezzel a fajta hangvétellel, egy picit az abszurd, picit a tragikomédia irányába viszem ezt az egyébként nagyon kemény és nagyon nehéz, tragikus történetet. Ezzel nem mondok ellent Arany Jánosnak, hanem inkább segítem.
Tehát megpróbálom áthidalni azt az időt a mai fiatalok és az akkori gondolat között. Hogyha ezt elérem, úgy érzem, úgy éreztem, hogy erre szükségem van. Tehát, amikor a mai fiatalok opciók közül választanak, sokszor nem képesek dönteni, Ennek a kornak, a fiatalságnak számomra ez az egyik legfontosabb problémája, ezért döntéshelyzetek sokaságát próbálom megmutatni nekik. Pillanatnyi döntéshelyzetekét. Amikből fakadnak a következmények. Tehát egy kicsit erre is gondolok, hogy sugallani nekik valamit az Arany féle ellenállásból. Talán nem is ellenállásból, inkább ez a jó szó: a tartásból. Ahogyan ő ezt a nemzetet képviselte ott Szalontán, azon a kis helyen, ahol ő élt, és kitartott az elvei mellett. Megőrizte a méltóságát, a magyarságát, a hitét abban, hogy csak szabad nép tesz csuda dolgokat.”
