Dr. Hautzinger Gyula:  A szabadság hídja – a híd Andaunál

Jó húsz évvel ezelőtt már jártam az osztrák-magyar határon, a hansági főcsatornán lévő 1956-ban pár napra világhíressé vált hídnál. Akkor külföldről, NATO szolgálatban itthon járva, a feleségemmel zarándokoltunk el a James A. Michener amerikai író bestseller regényének „A híd Andaunál” (The bridge at Andau) központi színhelyéhez – a hídhoz.

Kinti szolgálatom idején egy amerikai katonatiszt kollegám ajándékozott meg a neves író könyvével, amely a mi ötvenhatunkról szól. Kiemelten kétszázezer honfitársunk közül arról a közel nyolcvanezerről akik ezen a kis hídon menekültek a szabadságba. Egy jelentéktelen kis hídról, amely rövid időre a világ legfontosabb hídjává vált. A könyvet elolvasva, fontosnak éreztem, hogy legközelebbi hazajövetelemkor ellátogassak ehhez a történelmi hídhoz. A sors úgy hozta, hogy mivel a híd leggyorsabb, legegyszerűbb megközelítése Ausztria felöl lehetséges, bérelt kocsival mi is onnan, Andau (Mosontarcsa) felöl, jó minőségű aszfalt úton érkezzünk a hídhoz. Nehezen megfogalmazható érzéseket ébresztett a pár évvel korábban osztrák és magyar katonák együttműködésében az események után négy évtizeddel újjáépített híd látványa. Lefényképeztem, később megírt könyvemben is szereplő jól sikerült képet bekeretezve, végleges hazatérésem előtt külföldi ismerőseimnek, kollégáimnak ajándékoztam. Ott a hídnál, ha kicsit másként én is úgy éreztem – átértünk.

Akkor és ott megfogadtam, egyszer Magyarország felöl is el kell ide jönnöm, végigjárva azt az utat, amelyet, egykor vészterhes időkben honfitársaink megtettek. Magam sem gondoltam volna akkor, hogy több mint húsz évet kell várnom erre az eseményre. Ebbe belejátszott az a tény is, hogy itthon, a mai napig a közvetlen megközelítési utak miatt nem egyszerű a helyszínt megközelíteni. Az ajánlás szerint, Kapuváron kezdtünk érdeklődni. A menekülők egy része, innen indult meg az október végén pillanatok alatt elterjedt közeli, a határon történő átkelési lehetőséget kihasználni. Jöttek is ide az emberek. Anno gazdasági kisvasút is járt a határ felé. „ Bécs felé beszállás!” – invitálták a mindenfelől leginkább vonaton érkezőket. De volt aki helyi kísérővel, különféle járműn vágott neki a jó tizenvalahány kilométeres lakatlan mezőgazdasági területeken – erdőn átvezető földutaknak. Sokan félve – éjjel, gyalog.

Ma sem nagyon más a híd megközelítésének a helyzete. Kapuvárt elhagyva egy ideig aszfaltos út vezet Miklósmajor felé, amelyet egy balra ívelő kanyar előtt kell jobbra elhagyni a kerékpárutat is jelző jó minőségű döngölt murvás útra befordulva. Innen már nem nehéz a tájékozódás, a kerékpárosoknak végig táblák jelzik az utat a hídig. A több kilométeren tartó utat ma egyértelműen a mezőgazdasági, erdészeti járművek használják. De megállapítható, hogy nyilván a híd miatt is kiváló, személyautóval is járható állapotban tartják. Aszfaltozott utat nyilván csak a híd látogatóinak kényelme érdekében, már csak a fenntartási költségeket számítva – nem érdemes ide építeni. Ja, kérem mi még nem értük el a szomszédok színvonalát, akik csupán a híd meglátogatása miatt építették meg a burkolt utat.

Egy idő után már a hansági főcsatorna gátján vezet az út, egészen a hídig. Érdekes érzés újból itt lenni, és a lezárt, elbarikádozott hídnak erről az oldaláról nézni a túloldalt, ahol már egyszer jártunk.

Most ott is, fémkapu zárja le a hídra jutás lehetőségét. Egykor  határőrök, aknamezők zárták le az átjutást, amikor én itt jártam még akkor sem volt egyértelmű az átjárás, amely különben is csak személyforgalomra lehetséges. Most pedig a Covid akadályoz meg bennünket a schengeni határon történő szabad átkelésben. Ilyen az élet. Így csak szomorúan integetünk a túloldalon lévő biciklis, vélhetően osztrák látogatóknak.

A híd most is megragad. Valahogy az idefelé vezető úton is igyekeztem beleérezni magam a hamarosan hatvanöt éve itt járt menekülök helyzetébe. Ameddig állt a híd (a szovjetek 1956. november végén felrobbantották!) micsoda felszabadult érzés lehetett az azon átkelőknek a Szabad Világba érkezniük. Onnan, még körülbelül nyolc kilométert kellett megtenniük, hogy az egykor Magyarországhoz tartozó Andaut elérjék, ahol a derék burgenlandiak forró teával, meleg étellel, ideiglenes szállással várták az érkezőket.

Csodálatos, napos időben néztük a tájat, a lassan folydogáló vizet, amelynek sással, náddal benőtt partján még egy helyi horgász is kísértette a szerencséjét. Sajnos, a kilencvenes években a közös együttműködésben elpusztítása után negyven évvel újjáépített hidat 2006-ban újra kellett renoválni, de az idő vasfoga így is kíméletlenül meglátszik rajta.

Jobban oda illene figyelnünk, nemzeti történelmünk ezen nevezetes színhelyére és talán legalább az évfordulókhoz közeledve jobban népszerűsíteni az emlékhelyet.

(A közölt képek a szerző felvételei)