Dr. Hautzinger Gyula: Jásdi István: Mi Maradunk. Rendhagyó Könyvismertető, Egy Nem Szokványos Családregényről

Idei március 15-i nemzeti ünnepünket megelőző nap került a boltokba Jásdi István, a tavalyi év ”borászok borásza” nagy ívű családregénye a ”Mi maradunk”. Feltűnhet az olvasónak a cím. Akaratlanul is Wass Albert csodálatos költeményének refrénje jut az eszembe: ”A víz szalad, a kő marad, a kő marad…” Igen mi, a család vagyunk a kő, amely generációról-generációra öröklődve, mint a kő – marad. Van másik egybecsengése is a könyv megjelenésének – 2018. a családok éve. Mi más lehetne szebb megemlékezés ebből az alkalomból, mint egy másfél évszázadot átfogó tényeken, dokumentumokon, családi legendákon alapuló és a szerző saját tapasztalataiból összefűzött, izgalmas leírás?

De ki is a szerző? Jásdi Istvánt negyedszázada, a Legfelső Bíróságon egy ítélet kihirdetésekor ismertem meg. Akkor, néhány tisztességes, bátor a második világháborút végigharcolt veterán bajtársa, élükön Kéri Kálmánnal elérték, hogy galád úton, koncepciós perben 1947 novemberében kivégzett Jány Gusztávot minden vádpontban a LB tanácsa felmentette. Jásdi, mint Jány is születésekor ugyanazt a nevet viselte, mint én: Hautzinger. Akkor István a magyar libamáj exportért felelős nagyvállalat vezérigazgatója volt. Pár év múlva az országosan hírhedté vált a libatartást tönkretevő történetet megelőzve, jó időben váltott és egy ötlettől vezéreltetve Csopakon borász lett. Húsz év alatt híressé vált. 2017-ben maguk az ország borászai emelték fel közülük az év legjobb borászává. Mint fogalmaz, a kör bezárult. Visszatért atyái ősi ”heidebauer” létéhez. Jásdi édesapja és nagyapja is – akkor még Hautzinger nevet viselve – a magyar evezőssport kiválóságai, olimpikonok, világbajnokok később ismert trénerek, egyikük még szövetségi kapitány is volt. Öt igazolt (és két nem igazolt) légi győzelmével édesapja a II. világháború egyik vadászpilóta ásza volt. Nagyapjának testvére az a Hautzinger, 41 éves korától az I. világháborúban tanúsított vitézségéért az elvárásoknak megfelelően, vitézzé avatása előtt édesanyjának leánykori nevét felvevő Jány Gusztáv volt, akinek története a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg doni katasztrófájával kapcsolódik össze.

Kikről is szól ez a könyv? Azon túl, hogy talán érthetően a könyv lapjain vissza-visszatér a nagy rokon Jány Gusztáv élete, a történelmi korokat átívelő regény valahol a Pozsonytól-Sopronig, a Fertő tótól, Győrig terjedő földrajzi régióból indul. Ott is leginkább a szerző által ”Aranykertnek” nevezett Csallóközből. Itt kezdődik apai ágon a ”heidebauer” Hautzinger és anyai ágon Jány család története.

Később ahány szál, annyi történet hazánk elmúlt, valamelyik nagyunk által találóan elveszített XX. századnak nevezett korszakából. A könyv olvasásakor lépésről-lépésre kiderül, a hon minden szögletéből érkeztek a szereplők. Főleg valamikori németek, tótok és igen, zsidók is. Személyes családi tapasztalatom is, magyarrá váltak itt, a Kárpát-medence népeinek nagy történelmi, nemzetté olvasztó csodavilágában. Dehogy vagyunk mi idegen gyűlölők! Egész történelmünk és a könyv is a magyarság befogadó készségéről szól. Akit mi befogadunk az nem elkülönülten, gettóba, mai divatos kifejezéssel ”no-go zónába” kerül, hanem családjainkba. És maradjon is ez csak így, a jövőben is. A Hautzinger dédmamának Sándor fia párválasztásakor nem az a gondja, hogy a mennyasszony zsidó, hanem az, hogy a család hagyományos evangélikus hitét vegye fel. ”Ha már hál’ Istennek legalább nem katolikus családból érkezik.” Lehet így ez a regény akár válasz is arra, ami napjainkban, Európában a migráns őrület kapcsán terjed. Az erőszakkal történő betelepítés, az erőltetett asszimilációs próbálkozás soha nem vezet a kívánt eredményre. Ha az a maga természetességével szelíden, az emberekre bízva történik – eredményes. Számtalan erre a példa. Íme a legutóbbi: így lesz a kínai apától és magyar anyától született fiukból magyar, nemzetünk olimpiai bajnoki büszkeségei.

A könyv legmarkánsabb, leghosszabb fejezete a sokszor a könyv más lapjain feltűnő híres rokon, a katona Jány (Hautzinger) Gusztávról szól. Igen, így írom, ahogy emlékezetem óta a nevemet a Kádár-korszak idején a tragikus évfordulók alkalmából a Jányt gyalázkodó megemlékezésekben olvastam. Emlékszem, mindig megborzongtam családom nevét gyerekkoromtól negatív összefüggésben leírva látni. Jányról így emlékeztek, amikor köztudott, hogy a Ludovika parancsnokaként nem volt hajlandó a magas rangú német küldöttséggel, csak tolmáccsal – magyarul beszélni.

De volt a családban más katona is. A másik Gusztáv, a női ágon született K. főhajónagy. A családban Gusztika, aki belekeveredet az irtózatos, délvidéki hidegnapok szörnyűségébe, és tettéért már azt követően kapta súlyos ítéletét. Csak a nemzetvesztő Szálasinak tudható, hogy a világ másik feléig szaladhatott. Gusztáv és Gusztika. Egyik hazatér, és kivégző osztag előtt, golyó által halálát leli. Ő is egyik utolsó áldozata a történelem legnagyobb magyar vérveszteségével járó tragédiának. A másik, a fiatalabb, aki elmenekül a végső felelősségre vonás elöl, és ha bűntudattal is, de „ágyban párnák között” fejezi be valahol a világ másik felén az életét.

És a másik katona. A szerző apja. A szintén híres evezős bajnok, a pilóta, aki légi győzelmeivel a legnagyobbak közé emelkedik. Huszonkét évesen. Akit azért rendelnek haza, mert kiderül, zsidó vér folyik az ereiben. Ez a gyalázat már a rendszer végső fázisába való fordulás jele. Már nem számított semmi sem. Az, hogy a mama életének végéig hithű evangélikussá vált, hogy Sándor kiváló pilóta. Utolsó két légi győzelmét már nem is igazolták. Minek, ha már úgyis hazaküldték. De legalább ő túlélte. Megindító emlékem, hogy tavaly novemberben, Jány kivégzésének 70. évfordulóján a kegyeleti megemlékezés után Jásdi odaszólt a család jelenlévő tagjainak: ”Ha apámat nem rendelik haza a frontról, valószínűleg ma mi sem lennénk itt…” Micsoda fura, de feltehetően igaz, fintora a sorsnak! Jásdi és Jány egyébként találkozott. Fényképeken. Az akkor pár hetes István fényképét bevitték a siralomházban lévő Jánynak. És tudom, Jány képe is ott van náluk jól látható helyen, csopaki házukban. Felelősségtudatból hazajött. Ettől kezdve borítékolva volt a sorsa. Ha nem a kreált perben ítélték volna el, végezték volna ki, később Rákosi börtönében pribékek verték volna agyon, vagy kiadták volna Sztálinéknak és ott veszett volna oda. Katonához méltón így a legjobbat kapta. A regény érezhetően mindent megtesz annak érdekében, hogy tisztességes, érző emberként maradjon meg nem csak a család, hanem mindannyiunk emlékezetében.

Aztán a történet egyre közelebb kerül a mához. István gyerekkora, amely már nagyon hasonló az enyémhez, a kortárséhoz. Olyan dolgokat ír meg, amelyeket mi ismerünk. Amelyeket korosztályom, a ”Nagy Generáció” lassan szintén lelépő tagjai hasonlóképpen éltek át. Szerencsére egy másik jelzővel ”békeviselt nemzedék” tagjaiként egyetlen háborúshoz hasonló emlékünk, az ’56-os forradalom és szabadságharc, amelyről édesapját illetően édesanyja szavait idézve így emlékezik: ”…(október) 24-n kijárási tilalom volt. Sanyi reggel érkezett haza. Állítólag kicsit lőtt is, itt is-ott is.” Nincs kétség kikre. A szegénység, amelyben éltünk és felnőttünk. A kisebb fiútestvérrel a „lábtól-fejig” egy ágyban alvás, az őrölt pirospaprikával-sóval megszórt zsíros kenyér. Régi hangulatok, érzések, ízek, illatok, emlékek jönnek elő, amelyeket, már ha nem is együtt, de közösen éltünk át. Így válik az írás az én történetemmé is. Jó újra és újra szembesülni lassan történelemmé váló közelmúltunkkal. Saját karrierjének emelkedése. Sikerei alapján egyre jobban hasonlít kiváló, sikeres felmenőihez. És a mögöttünk lévő három évtized, amely már egészen más korszak.

A család tagjai életének kendőzetlenül való leírása mellett, hiteles kortörténet. Figyelemreméltó a számokkal való bánás, amely segítségével az elmúlt évszázadok alatt hatalmas számként írja le családja megtöbbszöröződését. Hiszem, tudom, hogy valahol rokonságunk legkisebb közös többszöröseként megvan a közös ősünk.

Befejezésül álljon itt, egy a könyvben nem szereplő a siralomházból, Jány életének utolsó óráiban István nagyszüleihez írt leveléből egy idézet: ”Kedves Sándorkám! Etuskám. (Sándor testvérének feleségét, Mannenheim Etelkát szólítja így) Utolsó estémen köszönetem kell, hogy még egyszer kihangsúlyozzam végtelen jóságotokért, azért a mélységes szeretetért, amelyet egész életemen keresztül rám szórtatok, melynek legszebb virágai akkor hullottak rám, amikor a legsúlyosabb napok virradtak rám. A Mindenható Isten áldása kísérjen titeket és szeretteiteket még sok boldogsággal teli esztendőn keresztül.” Nos, a halálra készülő jókívánságai mára valóra váltak. Sándor és Etelka leszármazottai tisztességes életet éltek, élnek. Büszke vagyok, hogy valahol az ismert és már nem ismert mára soktízezres rokonság tagjának tudom magam.