Drábik János: „Nem Engedhetjük Meg, Hogy Európa Határait ágyúcsővel Rajzolják át!”

Azok, akik azzal érvelnek: „Nem engedhetjük meg, hogy Európa határait ágyúcsővel rajzolják át", figyelmen kívül hagyják, hogy a Washington-NATO-EU trojka által közösen végrehajtott államcsíny Kijevben is határváltoztatás volt. A Nyugat egyszerűen egy általa finanszírozott és kiképzett kisebbség segítségével – az ukrán nép megkérdezése nélkül – egész Ukrajnára kiterjesztette hegemóniáját azzal a nyílt szándékkal, hogy új hódítását nemcsak az EU-ba, de a NATO-ba is teljes jogú tagként integrálja. Ez egyben azt is jelentette, hogy Oroszország elveszti egyetlen haditengerészeti támaszpontját, amely a Krím-félszigeten, Szevasztopolban volt. (És amelyet az orosz állam épített fel, s évszázadokon át orosz fennhatóság alá tartozott. Ukrajna NATO-tagságával Szevasztopol NATO-támaszponttá vált volna.) Moszkva lehetővé tette a Krímben élők számára, hogy az önrendelkezési-elv alapján visszatérhessenek Oroszországba. Moszkva ahhoz hasonlóan járt el Krímben, ahogy azt a Nyugat tette Koszovóban, csak demokratikusabban. Koszovóban ugyanis nem tartottak népszavazást, csak a választott politikai vezetés döntött. Krímben viszont demokratikusan megtartott szabad választáson élt a lakosság önrendelkezési jogával.

Megtévesztő érvelés, hogy a Krím demokratikus visszacsatolásával Oroszország megszegte a területi sérthetetlenség elvét és határsértőként egyedül Moszkva veszélyeztette az európai békerendet. Nemcsak államhatárok vannak. Léteznek befolyási övezetek, érdekszférák, katonai szövetségek, gazdasági régiók, szabadkereskedelmi-zónák, kulturális- és vallási régiók, és ezeknek mind tiszteletben tartandó határaik vannak. Aki megváltoztatja önkényesen egy befolyási övezet, egy érdekszféra, egy politikai unió, vagy katonai szövetség határait, az valójában olyan törvénytelen határmódosítást hajt végre, felrúgva a nemzetközi jogilag szavatolt státus quo-t, amelynek a következményei sokkal súlyosabbak, mint egy államhatárnak a közvetlen demokráciával legitimált megváltoztatása.

A NATO, a Nyugat katonai szövetsége, 1989-től kezdve folyamatosan tolta keletre a határait, az ellenérdekelt fél megkérdezése nélkül, és annak a kifejezett akarata, sőt tiltakozása ellenére. Amikor az érdekelt fél jelezte, hogy nem ért egyet a katonai szövetség határainak az önkéntes és egyoldalú megváltoztatásával, keletre tolásával, akkor azt válaszolták neki, hogy ez nem tartozik rá és ne szóljon bele.

A Washington-NATO-EU trojka Kijevben néhány ezer fő, általa kiképzett és finanszírozott tüntetővel, médiapropagandával, valamint terrorista zsoldosok bevetésével véres államcsínyt hajtott végre és ezzel egy fontos szövetségi határt változtatott meg önkényesen.

Amikor a Nyugat által kezdeményezett rendszerváltásra sor került Kijevben, egy kisebbség erőszakosan – a többség hozzájárulása nélkül – helyezte egész Ukrajnát Washington és a NATO fennhatósága alá. Ha valóban a demokratikus elveket tartjuk szem előtt és mellőzzük a kettős-mércét, akkor ez is határváltoztatás, amit a XXI. században a demokratikus erők nem nézhetnek tétlenül. Joggal vélték úgy a kelet-ukrajnai oroszanyanyelvű polgárok, hogy ha az általuk alkotmányosan megválasztott rendszert egy kisebbség megdönti, akkor ők nem kötelesek egy ilyen illegitim hatalomnak engedelmeskedni. Minden okuk megvolt az ellenállásra, hiszen a véres puccsot végrehajtó és a Nyugat által megvásárolt néhányezer tüntető szorosan együttműködött a neonáci szélsőjobboldali erőkkel, amelyek kormányra kerülve azonnal betiltották az orosznyelv és a többi kisebbségi nyelv használatát.

A kelet-ukrajnai oroszanyanyelvű tartományok eredetileg azt követelték, hogy Ukrajna alakuljon át nagy autonómiával rendelkező tartományok szövetségi, föderális államává, a régiók országává. Ezt a Nyugat által hatalomra segített erőszakos kisebbség kezdettől fogva elutasította, és 2015 februárjában is még ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna erősen központosított állam maradjon. Ezért a Nyugat által hatalomra segített kormányzat kezdettől fogva nem volt hajlandó érdemben tárgyalni a tartományi autonómiát és föderatív államot kívánó kelet-ukrajnai tartományokkal. Ennek a hajthatatlan magatartásnak lett az a következménye, hogy akkor két tartomány – Donyeck és Luganszk – kikiáltotta függetlenségét és Népköztársasággá alakult. A kijevi puccsisták válasza a fegyveres erőszak volt tárgyalások helyett. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a polgárháborút a kijevi kormányzat kezdete el saját népe ellen reguláris csapatok és neonáci fegyveres osztagok bevetésével gyilkolva a kelet-ukrajnai lakosságot.

Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal ellentétes illegitim követelésekkel se állt elő. Az ukrán konfliktus úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult.

A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajnának az integrációját a NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot kiváltó intézkedéseket meghozták, súlyos szakmai hibát követtek el, amikor nem mérték fel helyesen mi lesz az általuk kiváltott konfliktus következménye.

Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek tömeges megjelentése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU vonatkozásában nem mondható el.

Azok, akik 2015 februárjában azt mérlegelik, hogy felfegyverzik Ukrajnát, valójában azt akarják, hogy Oroszország hagyjon fel érdekeinek a legitim érvényesítésével Ukrajna vonatkozásában. Követelik, hogy vonuljon ki a Krím-félszigetről és támogassa Ukrajna csatlakozását az EU-hoz és a NATO-hoz. Ezt a kapitulációt nemcsak Putyin nem fogadhatja el, de egyetlen orosz elnök sem.

http://drabikjanos.com/2015/02/15/nem-engedhetjuk-meg-hogy-europa-hatarait-agyucsovel-rajzoljak-at/