Egy Hét – Tíz Város –II. Rész -Találkoztam Casanovával

Körutazásunk folytatásaként feltétlenül érdemes felkeresni legalább egy jellegzetes olasz kisvárost. A jelzőtől nem szabad megijedni, egy ilyen városka az érdekességek kimeríthetetlen tárházának bizonyulhat. Különösen, ha ez a város a Julius Cézár által 53-ban alapított Cividale!

A várost a rómaiak eredetileg Forum Juliinak hívták és ebből eredeztetik Friuli Venezia Giulia tartomány mai nevét. Később, 568 és 774 között a város Civitas néven a longobárd hercegek székhelye volt, ebből az időből több emlék is fennmaradt. Főtere, a Paolo Diacomo tér korábban piactér volt. Névadója fontos személyiség, ott lakott a főtér fehér, kívül is szép, színes freskóval díszített házában. Paolo mester a VIII. században élt, Skandináviából érkezett – Pannóniában is járt – tanító volt, aki több könyvet is írt a longobárd történelemről. A karoling és frank uralom után Cividale szabad városállam lett, majd 1419-ben Velence fennhatósága alá került.

Még mielőtt bárhová is betérnénk, a városka panorámáját legjobban a Natisone folyón átívelő Ponte del Diavolo-ról csodálhatjuk meg a legjobban. Az ötven méter hosszú, 22 méter magasra emelkedő híd a város szimbóluma. Igazán méltó a nevére, könnyen elhihetjük róla, hogy sziklán álló középső pillérét valóban maga az ördög építhette csak oda. Szemet vonzó látvány a folyócska is, vizének színe a zöld legkülönfélébb árnyalataiban játszik. A híd vezet rá arra az útra, ahonnan majd néhány igazán különleges épülethez juthatunk el.

A hidat, mely eredetileg a tizenötödik században épült, az első világháborúban az olasz hadsereg felrobbantotta, hogy megakadályozza a Monarchia csapatainak előnyomulását. Csak 1918-ban építették újjá. Közvetlenül a mellette nyíló utcában rejtőzik az Ipogeo Celtico. A rejtőzik szó itt pontosan helyénvaló, ez ugyanis a város alatt húzódó, víz vájta barlangok egy része. Többségüket még ma sem tárták fel. Azt, ami itt látható, a harmadik, negyedik században a kelták vallási és temetkezési helynek használták. A sziklába faragott emberarcok is erről tanúskodnak.

A Friuli Venezia Giulia tartomány keleti oldalán elterülő egyik rész neve Collio. Ez a kitűnő fehérborok hazája. Különleges történelme van, rengeteg nép vonult itt keresztül. Közel a tenger és a hegyek is, ezért éghajlata sajátos, a szőlőművelésre különösen alkalmas. A népvándorlás mostanában megismétlődni látszik, csakhogy katonák helyett turisták serege látogatja és vér helyett inkább bor folyik! Itt áll a Castello Spessa. (http://www.paliwines.com/) A kastély pincéjének alapja a tizenkettedik században épült, a palotát fölé a tizenharmadik században emelték. A pince egy része ma vendégváró borozó, más része viszont eredeti rendeltetésének megfelelően a tele hordók tárolására szolgál.

A borfeldolgozóhoz pálinkafőző is tartozik. Ami itt készül, a Grappa, valójában törkölypálinka. Rengeteg különböző változatban állítják elő, erről a kastély egyik termében látványos bemutató győzi meg a vendégeket. Az olaszoknak valahogy nincs szerencséjük a magyarokkal. Amióta mi is az Európai Unió tagjai lettünk két ponton is akadályt emeltünk. Az Unió kizárólag Magyarországnak – és egy pici, nagyon szűk engedményt téve Ausztriának – ítélte meg a „pálinka" szó kizárólagos használatát. Ez még nem okoz gondot az olaszoknak, ők a „Grappa" szót szeretik. Sokkal jobban nehezményezik, hogy elvesztették a „Tokaji" név használatának jogát. Igaz, az errefelé termelt bort Tocai néven forgalmazták ez elmúlt évtizedekben, ma Friulano a neve. Nem is hasonlít a mi Tokajinkra, könnyű száraz fehérbor és valljuk be – igen kellemes.

A látogató – mielőtt a borokba belekóstolhatna – előbb egy néhány perces filmet is láthat a kastély történetéről. Érdemes megnézni. Kiderül belőle, hogy a palotát egykor Casanova is felkereste. A szoba, melyben lakott, ma is látható. Akár mi is lakhatunk benne vagy az elegáns, a régi kor stílusának megfelelően berendezett öt másik szoba bármelyikében. A szállodai rész roppant népszerű, elsősorban a nászutas párok körében. A Casanovára vonatkozó állítás nem legenda, bizonyíték is van rá! Később ugyanis egyik írásában elismerőleg szólt az itt fogyasztott nagyszerű, helyben termett borokról.

Emlékét a szobán kívül egy róla elnevezett vörösbor is őrzi, melyet a kastélyhoz tartozó étteremben meg is kóstolhatunk. A tulajdonos neve: Pali Wines akár védjegynek is megfelelne, önmagában is garancia arra, hogy itt kiváló minőségű borokkal találkozhatunk. A vörösborok mindegyikét legalább négy – hat évig hordóban érlelik, meglehetősen különleges helyen. A kastély ódon eredeti pincéjét 1989-ben összekötötték egy – a két világháború között épített – tizenöt méter mély, katonai bunkerrel. A hőmérséklet itt télen – nyáron állandó, tizenhárom fok és a páratartalom is kiegyenlített.

Ha pedig már a háborúknál tartunk, a kastélytól mindössze néhány kilométerre van Gorizia ősi vára. Az első világháborúban már nem volt csatatér, a harcok a város körül dúltak. Neve az eredeti szláv őslakosok nyelvén dombot jelent. A várost a Habsburgok idején az osztrák előkelőség nagyon megszerette, valóságos kertvárost hoztak létre. Az utcák, templomok, villák megjelenésére rányomta bélyegét, hogy itt valóban kultúrák találkozása játszódott le. Egy időben népes zsidó közösségnek is otthona volt, számos nagy zsinagógát építettek. Erősen érvényesül a velencei hatás, a hegytetőn lévő várat is a velenceiek emelték. Mellette áll a helyi történeti múzeum, melyben képtár is helyet kapott. Ez utóbbi Észak-Itália legjelentősebb kortárs művészeti gyűjteménye. A városi paloták a történelem hatalmaságait is vendégül látták, rövid ideig tartózkodott itt VI. Pius pápa, Napóleon és V. Károly király.

A történelem ezzel a várossal is furcsa tréfát űzött. A második világháború után néhány külső kerületét Jugoszláviához csatolták, olyan „átgondolt" módon, hogy a határ a vasútállomáson ment keresztül! Az elcsatolt keleti területen 1948-ban építkezések kezdődtek, így ott létrejött egy másik város: Nova Gorizia. Jugoszlávia széthullása után ez a rész Szlovéniához tartozott – egészen 2004-ig. A visszás helyzet akkor oldódott meg, amikor mindkét állam, előbb Olaszország, majd Szlovénia is az Európai Unió tagja lett. Ettől a pillanattól a határ elveszítette jelentőségét.