Apró, mondhatni eldugott kis helyiség Budapesten, az Akácfa utcában. Ha valaki nem tudja, mit keres, úgy sétálhat el az 59-es szám előtt, hogy észre sem veszi: az ajtó mögött egy kiállítás van, benne kincsek rejtőznek. Bizonyára azt is csak nagyon kevesek tudják, hogy az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjtemény mintegy tizenöt évnyi harc után kapott végre helyet az Erzsébetvárosban.
A fémmegmunkálás legrégebbi emlékei az i.e. negyedik évezredből maradtak fenn, a Nílus, Tigris, Eufrátesz folyók környékén élő népek kultúrájából. Az érceikből könnyen kinyerhető fémeket, aranyat, rezet dolgozták fel 
különféle ékszerek, kultikus tárgyak, szobrok készítésére, mert mindkét fémre jellemző a nyújthatóság, a kalapálással történő könnyű megmunkálhatóság. Az időszámításunk előtti harmadik évezredben, a Földközi-tenger partvidékén, Kis-Ázsiában, Kréta szigetén már fejlett ötvösmesterségről beszélhetünk. Csaknem valamennyi technikát ismerték és alkalmazták; az olvasztást, öntést, finomítást, ötvözést, kalapálást. A második évezred végétől pedig az antik, görög, etruszk, római ötvösmesterek fennmaradt művei között számos művészi kivitelű, filigrán drótmunkát, zománcos tárgyat is találunk. 
A kiállítás, a tulajdonosa és gondozója Zoltán Tamás ötvös, iparművész páratlan gyűjteményét mutatja be, a legrégebbi darabjaival még a reneszánsz mesterek dolgoztak. A kiállított dokumentumok között igazi ritkaságokat is találunk, de látható olyan irat is, melynek tanúsága szerint – alig pár évtizeddel ezelőtt – még azért nem engedélyezték az ötvösöknek, hogy hozott aranyból dolgozzanak, mert az a bűnözést, a lopott ékszerek eltűntetését segítené! A kis múzeum helyszíne nem véletlen – mondta el a tulajdonos. Számtalan más, kedvező ajánlat ellenére, hosszú éveken át makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az Erzsébetvárosban legyen, mert a gyűjtemény nemcsak mesterségtörténeti, hanem helytörténeti jelentőségű is. Már 1812-ben dolgozott a Király utca 11-ben egy ötvösmester, Prandtner János. Munkái több világkiállításon nyertek díjat. 
Példája nyomán sorra települtek le a környéken az arany-, az ezüstművesek, a lánckészítők, evőeszköz készítők, ékszerészek. A kerületben működött a nemesfém és drágakő központ, volt olyan év, amikor csak a belső Erzsébetvárosban 400 nemesfémes dolgozott. Sorsukat – származásuk okán – később a II. Világháború, a kevés túlélőét pedig az államosítás pecsételte meg. Az ötvenes években még karikagyűrűt is csak igazolás ellenében, kiutalásra lehetett vásárolni. Az erős megkötöttségek az 1980-as évek vége óta lazultak és ma már ismét sokan dolgoznak ezen a pályán. A mesterséget több iskolában is oktatják, tehát utánpótlás is van. Akár még számukra is érdekes lehet ez a kiállítás, ami a kezdetektől, a fémöntéstől, egészen a legkorszerűbb eljárásokig igyekszik mindenbe betekintést adni. 
Nem feltétlenül ragaszkodtak a szakma történéseinek időrendi sorrendben való bemutatásához. Az öntvények elkészítéshez használatos homokformázás eszközeinek közelében a most is működőképes, lábpedálos polírozógép áll, aki jegygyűrűt visel, talán még ki is próbálhatja. De legalább olyan érdekes része a kiállításnak a vitrinekben sorakozó rengeteg régi szerszám. A szerszámok valójában a kollektív emberi kreativitás termékei, ahol a hangsúly a kollektív szón van. Az összeadott tudásoknak valami fajta eszenciája nyilvánul meg bennük. Ugyanakkor konzervatív, hagyományteremtő is egyben, hiszen a dolog természete szerint, az összeadott gondolatok és értékek a hagyomány felé mozdulnak el. Ráadásul egy ilyen ősi szakmában, mint amilyen a fémművesség, az ötvösség, évezredeken át alakult, csiszolódott, finomodott, tökéletesedett az eszközök formája.
Az ötvösszakma, ötvösművészet művelői a szerszámaikat rendszerint maguk készítették. A kiállítás egyik szobájának bejárata fölött „A kincskészítők műhelye” felirat olvasható. Aki ott körbesétál, kézi szerszámok, kisebb nagyobb gépek egész garmadájával, mellettük roppant hasznos, de közben igen egyszerű megoldásokkal is találkozhat. A precíz, aprólékos kézi munkához jó látási viszonyokra, megfelelő megvilágításra is szükség volt. Ám ez – főleg a villanyvilágítás kora előtt – nem mindenkor állt rendelkezésre. Az ötvösmester asztalán álló – akár pálinkásüvegnek is nézhető – üveggömb pont ebben segített. Megtöltötték tiszta vízzel. Amíg volt napfény, annak az útjába tették, ha nem volt, akkor mögé állítottak egy petróleumlámpát. Annak a fényét gyűjtötte össze és úgy világította meg a munkadarabot. 
Noha az ötvösszakma legnagyobb szerszámgyűjteménye ezen a kiállításon látható, nincs hiány más, érdekes darabokban sem. Az ötvösművészet egyik ága az ékszerkészítés. Ám az ékszerek túlnyomó többsége valamilyen nemesfémbe foglalt – egy vagy több – drágakő. Azokat is behatóan ismerni kell. Találunk az egyik vitrinben olyan dobozt, melyben drágakövek egész kollekciója sorakozik, valószínűleg azért, hogy a vevő választani tudjon. Sok esetben a nemesfém tárgyakba préssel beleütötték a tulajdonos – egybefonódó betűkből – művészi módon megalkotott monogramját. Egy ilyen működőképes présgép is áll az egyik teremben, alatta pedig egy egész monogramkészlet. Komolyabb mesternek, mindegyiknek volt ilyen, ahol az ABC összes betűjének összes kombinációja – tehát kezdve az AB, AC párokkal, de ugyanígy a BA, CA párok is – végig valamennyi megtalálható. Egyetlen betűpár elkészítése több hónapot vett igénybe. A látogatók csak ezen egyetlen tény kapcsán is elgondolkodhatnak, milyen is lehetett a régi, valódi kézműves ötvösök élete.
