2022.július.05. kedd.

EuroAstra Internet magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

Egyénileg kalandozva Kárpátalján

15 perc olvasás
Régi álmunk teljesült feleségemmel, amikor szeptember elején neki vágtunk kárpátaljai utazásunknak. Ehhez, az elhatározáson túl kellett egy olyan „városi terepjáró" is, mint az új Dácia Dusterünk amellyel magabiztosan indulhattunk a nem túl jó utakkal kecsegtető hosszú túrának. Egy hetesre tervezett utunk első állomása Beregszász volt. Mivel jó félévig tervezett utunk során bőven volt időnk a nem mindig kielégítő információkat tartalmazó útikönyveken túl, az interneten is mindennek alaposan utána nézni. Előzetes foglalásunknak megfelelően, a város központjában lévő volt Casinóban, a szállodarésszel is rendelkező patinás Arany Pávában szálltunk meg. 

Régi álmunk teljesült feleségemmel, amikor szeptember elején neki vágtunk kárpátaljai utazásunknak. Ehhez, az elhatározáson túl kellett egy olyan „városi terepjáró” is, mint az új Dácia Dusterünk amellyel magabiztosan indulhattunk a nem túl jó utakkal kecsegtető hosszú túrának. Egy hetesre tervezett utunk első állomása Beregszász volt. Mivel jó félévig tervezett utunk során bőven volt időnk a nem mindig kielégítő információkat tartalmazó útikönyveken túl, az interneten is mindennek alaposan utána nézni. Előzetes foglalásunknak megfelelően, a város központjában lévő volt Casinóban, a szállodarésszel is rendelkező patinás Arany Pávában szálltunk meg.

Régi álmunk teljesült feleségemmel, amikor szeptember elején neki vágtunk kárpátaljai utazásunknak. Ehhez, az elhatározáson túl kellett egy olyan „városi terepjáró” is, mint az új Dácia Dusterünk amellyel magabiztosan indulhattunk a nem túl jó utakkal kecsegtető hosszú túrának. Egy hetesre tervezett utunk első állomása Beregszász volt. Mivel jó félévig tervezett utunk során bőven volt időnk a nem mindig kielégítő információkat tartalmazó útikönyveken túl, az interneten is mindennek alaposan utána nézni. Előzetes foglalásunknak megfelelően, a város központjában lévő volt Casinóban, a szállodarésszel is rendelkező patinás Arany Pávában szálltunk meg. 

Mielőtt bárki is a fejéhez kapna, megnyugtatom, a szállodai árak, mint általában az árak arrafelé – ha azokat a hazaiakhoz hasonlítjuk – mélyen nyomottak. Mivel szándékom, hogy élménybeszámolón túl praktikus tanácsokkal is szolgáljak az olvasóknak, ezért ahol lehet, igyekszem az internet elérési lehetőségeket is feltüntetni. Így, az Arany Páva igen részletes, magyarul is információkat tartalmazó honlapja:  http://www.zolotapava.com/  Lényeges, hogy mint Kárpátalján, több helyen itt is, a régió egyetlen magyar többségű városában kiválóan beszélnek magyarul. Szót kell ejteni erről, mert annak, aki nem tud szláv nyelven beszélni, nem ismeri a cirillírást, más helyeken gondja lehet. Az idegenforgalom nagyon gyerekcipőben jár, ha nem magyarlakta részeken jár a látogató, más nyelvekkel is csak nehezen boldogulhat. Nem csoda, hogy magyarjaink nagy része inkább a szervezett, autóbuszos- vagy már vonatos (mint később még szó lesz róla!) utakat részesíti előnyben, ahol a programok megszervezésétől, a bekvártélyozásig, tolmácsolásig mindenről gondoskodnak. Mivel mi mindig is magányos utazók voltunk ezért most is ezt a módot választottuk, az összes előnyével és valljuk be, némi hátrányával. Ez utóbbiakról nem szívesen beszélek, mert nem le-, hanem ellenkezőleg, rábeszélni szeretnék mindenkit erre az egyénileg is vállalható utazásra. Azért, hogy egyet említsek, nagyon óvatosnak kell lenni az utakon a közlekedéssel, mert mintha „utaznának” a külföldi rendszámú autókra… Mi is megfizettük az árát, egy szabálytalan kihajtásnál. A részleteket jobb, ha nem írom le.

De nézzük elölről. Beregsuránynál léptük át a határt. Valaki azt mondta: „figyeld meg, mintha a volt Szovjetunióba érkeznél”. Nos, ha ez így szó szerint nem is igazán helytálló, némi dejavu érzések adódnak. Rögtön a határnál, már eleve meglepi a nyugat felé Schengenhez szokott utazót a bár pár kocsi van, mégis hosszúnak tűnő várakozás. Túl esve a magyar vizsgálaton, már ukrán területen, először egy sorompónál  az ukrán határőr valami papírt ad, amelyre a kocsi adatait, és hány liter üzemanyag van a tankban kell kitöltenem. Ezt egy hét után visszafelé is megcsináltatták velünk, a mai napig nem értem miért, mert ugyan befelé minimális üzemanyaggal, de kifelé (naná!) teljes tankkal jöttünk.  Viszont (valószínűleg a kocsi lopások elleni küzdelem jegyében) szigorúan ellenőrzik, hogy a forgalmi engedély kinek a nevére szól, és ha nem egyezik a vezetőjével és nincs meghatalmazás, már lehet is visszafordulni. Útlevélkezeléshez nem jönnek oda a kocsihoz, nekünk kell a kezelő elé járulni. Azaz, mégsem? Amíg én az ablaknál a pecsétet intéztem, az egyik jóember se szó, se beszéd beült a helyemre. Először azt gondoltam, tüzetes ellenőrzést hajt végre, de nem, áhítattal bámulta új autónkat, amelyik úgy látszik, erre felé is sláger. Pár kilométert autózva értük el a központot, addig a látvány tényleg emlékeztetett a régi időkre. Benzinkút bőven van, de figyelmeztettek, lehetőleg a Lukoil esetleg az OKKO, Energo vagy a WOG kútjain szabad tankolni. Az üzemanyag lényegesen olcsóbb mint nálunk, a gázolaj kb. 250 HUF-nak megfelelő hrivnya, és tapasztalatom szerint jobb is mint a hazai.

Első kirándulásunk másnap utunk legfontosabb állomásához, a Vereckei hágóhoz vezetett. Mivel az útikönyvek hiányosak, de még az internetes tájékoztatók sem pontosak, helyi illetékesektől érdeklődtük meg, hogyan érhető el a hágó. Azt tudtuk, hogy 1980. a moszkvai csonka olimpia óta a Munkács-Lemberg- Kijev út elkerüli a hágót, ezért fontos volt, hogy megtaláljuk a letérést. Nos, a válasz: az új útról Nyizsni Vorotanál (Alsó Verecke), mégpedig az út közepén kiépített rendőrposztnál kell jobbra letérni, majd egy ideig a főúttal párhuzamosan, majd az elmúlt évtizedekben igen leromlott állapotban lévő régi úton kell mintegy tizenegy kilométeren haladni Verbjazson (Verebes, http://karpatinfo.net/telepules/verebes-verbjazs) keresztül a hágóig. Fent, ukrán emlékhelyek és egy elhagyott talán volt, vagy soha megépült szálloda mellett keskeny betonút vezet a honfoglalási emlékműhöz. Ha viszont a vándor odaér, csoda tárul elé.

Csoda, amit nem lehet leírni, másként visszaadni, ezért oda kell menni. Átéreztük, amit talán Árpád és vezérei érezhettek, ott a mindenfelé kilátást nyújtó magaslaton állva, hogyan vonult mindkét oldalon keletről – nyugat felé a magyarok sok tízezres, százezres tömege. Ott állva, körbenézve sok mindenen elgondolkodik az ember. Legelőször is a hely földrajzi adottságán. Amerre a szem ellát, lankás, jól járható terep, ahol nemcsak mint oly sokszor előtte és később is nyargalászó férfiharcosok ezrei, de asszonyok, gyerekek,  gyalog, ökrös szekereken, állatokat terelve is képesek voltak haladni. És vélhetően az Etelközben több hónapos felderítés-előkészítés után itt van a nagyszerű vezéri döntés lényege, ismerve a Kárpátok hágóit-szorosait, olyan átjárót találni, ahol viszonylag könnyen, kevesebb emberi kínnal – fáradtsággal lehetett tíz-, és tízezreket biztonságosan átvezetni. Ma, talán a tények ismeretében, a számító gépek korában érdemes lenne ezt a nagyszerű, logisztikailag kimagasló átkelést lemodellezni. Kevés hasonló vonulást ismer a történelem, talán Hannibál átkelését az Alpokon, de ott is „csak” ötvenezres férfiak seregéről beszél az utókor.  Feszty Árpád nagyszerű körképe: (http://www.opusztaszer.hu/index.php/page/feszty_panorama_silverlight.html ) visszaadja azt az érzést, amit ott álltunkban tapasztaltunk, akkor is, ha valószínűleg ott és akkor nem azok a jelenetek játszódtak le a valóságban, mint amit a festő allegorikus alkotásán megörökített. Nyilván a helyszíni tanulmányok után (ami felfedezhető a művön) nem is ott készült a mégis magyar, mégis a miénk hatalmas alkotás. A másik gondolat ott fent a hegyen: vajon jó fogalmat használunk-e, amikor sokszor „Vereckei-szoros”-ról beszélünk. Nem vagyok nyelvész, de látva a terepviszonyokat, jobbnak tartom a „hágó” szó alkalmazását. És végül az emlékmű! Ott áll, robosztusságával kifejezi egy nép akaratát, ami több mint ezeregyszáz évvel ezelőtt történt.

Bár most is találtunk festékrondításokat a kőtömbökön (mint azt a híradások az elmúlt hetekben is tartalmazták) meggyőződésem, hogy ezek nem árthatnak ennek az egyszerűségében is magasztos műnek, így talán még jobban szimbolizálják mi is történt velünk itt az elmúlt több mint ezer esztendő alatt. Hányszor és hányfélék rondítottak ránk. Miközben nejemmel meghatottan nézelődtünk, fényképezkedtünk, két már távolabbról hallhatóan egymás közt nem magyarul beszélő biciklista érkezett. Az ember gyomra ilyenkor már automatikusan görcsbe rándul: vajon nem provokálni akarnak – e bennünket. Látogatásuk oka pillanatok alatt kiderült, békés turisták ők is. Az egyik ukrán, a másik orosz. Pár perc múlva már együtt, egymásba karolva fotózkodtunk az emlékmű előtt. Ahogy ez szomszédok között mindig is illene annyi megpróbáltatás után. Lefelé jövet még megálltunk egy kanyarban. Visszanézve olyan volt onnan a ködben sejtelmesen az emlékmű, mint egy fenyő a többi között. Belesimulva a tájba, mint a nép, amely egykor itt kelt át és hazára talált Európában.

Munkácsról nem kívánok részletesen beszámolni. Szép, hangulatos a belvárosa, lenyűgöző a vár, amelyet a szovjetidőkben erre utazva ugyan sokat láttam a vonat ablakából elhaladva, de soha sem gondoltam, hogy valaha is falai között járhatok.

 

Megragadott a nemrégen, Pákh Imrének köszönhetően magas oszlopra felállított Turul madár, amely lehajtott, figyelő fejjel vizslatja a szemben lévő tájat, ahol eleink valamikor feltűntek keletről, hogy benépesítsék a Hazát.

Másnap, Ungvár, az Ung-völgye, az Uzsoki hágó volt az úti cél. Feltett szándékunk volt, hogy az egy hét alatt, a Kárpátokon keresztül, a hágók irányában, a viszonylag jó utakon oda-vissza járva, a Latorca, Ung, Tisza, Talabor folyók vidékét bejárva fedezzük fel a Keleti-Kárpátok csodálatos tájait. A másik tematikus elképzelésünk az Árpádvonal emlékeinek felkeresése volt. http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-vonal

Nos, az első emlékekre az Ung- völgyében leltünk, ahol jól jelezve, magyarázó szöveges-fényképes plakáttal illusztráltan találtunk a magyar hadtörténelem leghíresebb, a Beszkidektől a Háromszéki havasokig légvonalban hatszáz kilométeren keresztül a II. világháború idején kiépített magyar erődrendszer tárgyi emlékeire.

 

A hágóra felkapaszkodva csalódottan tapasztaltuk, hogy kilátás nincsen, viszont egy határsorompó és határőr zárta le a lefelé Lemberg felé vezető utat, és amelyen a szíves invitálás ellenére sem akartunk továbbmenni. Hm, határsorompó egy országon belül. Ahol mindenkinek kötelessége megállni, igazolni magát, kocsiját, motyóját megmutatni. Még ha olyannyira a lengyel határ közelében, ahol 1939. szeptemberében mi magyarok lengyel barátainkat fogadtuk jártunk – visszafordultunk.

Következő nap, helyiek tanácsára pozíciót váltottunk. Mivel a Tisza forrásvidéke, Körösmező és a Tatárhágó hogy lássunk is Beregszászról egy nap alatt nehezen megjárható, Rahó felé vettük az útirányt. Ott, a város közepén lévő Európa szállót ajánlották, amely valóban mind árában (apartman 250 hrivnya, kb. hétezer ötszáz (!) forint) mind kulináris élvezeteket nyújtó éttermében megfelelő. http://www.karpataljautazas.hu/szallas.php  Természetesen Rahóig szépen „csurogtunk”, megállva-megnézve az útba eső számunkra érdekes helyeket. Az első megállónk Huszt volt, amelynek központja nagy csalódást okozott. Elhanyagoltság, a végtelenségig lelakott épületek és a szovjet érából megmaradt monumentalitás keveredése. és természetesen új, épülő pravoszláv templom a mindenfelé tapasztalható „repravoszlavizáció” jegyében. Nekem, valahogy mégis a régi református templomok tetszettek jobban. Valahol napi utunk közepe táján, Técsőnél szintén megálltunk a központban. Érdekességként megtekintettük a szovjet nem sok dicsőséggel járt afganisztáni „internacionalista segítségnyújtás”-ban elesett helyi katonák valóban méltó emlékét. Találtunk egy másik emlékművet is, Sztyepán Nyikolájevics Vajdáról, a Szovjetúnió Hőséről, akiről magyar neve ellenére igen érdekes dolgokat tudhat meg az érdeklődő, ha beüti ezt a nevet a Google keresőjébe.

Rahóhoz közeledve, végig a Tisza mellett autózva érdemes megállni, az Európa földrajzi közepét jelző oszlopnál, amely mellett a semmilyen előrejelzés következtében természetesen majdnem elhajtottunk.

Nézelődve a térképeket, olvasgatva a tablókat az ember elmereng: és vajon kulturálisan hol van Európa közepe? Rahó másért is érdekes: nem messze, sietve itt folyik össze a Fekete-, és Fehér Tisza, hogy még hosszan a Kárpátalján magába gyűjtve a sebes hegyi folyókat, megszelídülve, Szőke Tiszaként hömpölyögjön végig Magyarországon. Az egyetlen magyar folyónk, amely a történelmi Magyarországon ered és ott is egyesül másik nagy folyónkkal a Dunával. Ezért is szeretem. Kellemes rahói pihenés után másnap is az egyik fő téma a Tisza. Igyekezünk az ős-Tiszának tartott Fekete Tiszának minél feljebb való folyásáig eljutni. Ez kocsinkkal Körösmező felett, a nevében is Fekete Tisza falucskánál történt, ahol a Tisza még jó széles patak, na jó rendben van, gyors folyócska amely sietve szalad a találkára a Fehér Tiszával.

Ha több időnk lett volna, kisebb rászervezéssel elmehettünk volna a Fekete Tisza forrásához is, amely még vagy húsz kilométerre van a hegyekben. Körösmezőn, a „Havasigyopár” turista bázison szervezik a terepjárós utakat, több személy esetén is hatszáz hrivnya a legalább félnapos túra.

Úticélunk itt is a hágó, a Tatár-hágó volt. Ott sem látni sokat, de legalább nincs határ sorompó. Az lejjebb volt és rendőrségi. Viszont fent ízléses népművészeti dolgokat árulnak, potom pénzekért. Ha másért nem, ezért érdemes fellátogatni. De és ezt sajnos később tudtuk meg, kis sétával elérhető a hágón régen átvezető út, amelyről viszont gyönyörű a kilátás. Lejjebb ereszkedve immár Galíciába a Prut folyó szép hegyi vidékét ismerheti meg az utazó. De mi szigorúan a történelmi határokon belül szerettünk volna ezúttal maradni. Talán majd legközelebb. Itt is, Kőrösmezőn is kerestük az Árpádvonal emlékeit, sajnos a semmilyen útbaigazítás miatt nem találtuk. Pedig súlyos harcok folytak erre mind a két nagy háborúban, az oroszok be is törtek az első háború idején, egészen Kőrösmezőig. Mint tudott, a II. világháború idején az Árpádvonalat soha sem törték át. Mint általában jellemző, a román kiugrás után- megkerülték…

Visszafelé újból Rahón keresztül vezetett az utunk, és délutánra Huszt közelében, Visken volt randevúnk. Ezt a délutánt és estét, ott éjszakázva, az ősi, református magyar faluban, sajátjaink között szerettük volna tölteni ( http://www.viskiturizmus.hu/ ).

Kedves vendéglátóink megmutatták a II. Rákóczi György idejében még erdélyi országgyűlést is megért korábban a régióban lévő öt királyi városhoz tartozó települést, amelyben igen fejlett a falusi túrizmus. Vendéglátóinkkal a finom vacsora mellett sokáig beszélgettünk a múlt és a ma dolgairól.

És elérkezett hazajövetelünk előtti utolsó nap, amely ezúttal is még sok érdekes élményt tartogatott a számunkra.  Kiadós reggeli után indultunk el utolsó kárpáti kirándulásunkra. A Szinevéri tó és újabb Árpádvonal emlékek felkeresése volt a cél, és este a főszervező kedves meghívására, az éppen Beregszászon tartózkodó Kárpátalja 500 utasával együtt, részvétel a II. Rákóczi Ferenc főiskolán rendezett díszvacsorán. A Színevéri tó és az odavezető út szépsége megérte a félnapos autókázást. Nagy örömünkre sok, jelzett Árpádvonal-béli emléket találtunk. Groteszk fintor, hogy némelyik tetején kulturált pihenőt építettek, amit különben egész hosszú utunk során az utak mentén nélkülöztünk.

Visszafelé, másik utat választottunk. Vesztünkre. Már megtanulhattam volna, hogy piros útnál lejjebb ne adjam, mégis a kezdeti jó út csábításának engedve,  sárga úton ereszkedtünk Huszt felé vissza, a Talabor folyó mentén. Most áldottuk igazán az eszünket, hogy ha nem is igazi, de „városi” terepjáró van alattunk. Egy idő után eltűnt az út alólunk, azaz ott volt az, csak teljesen széttrancsírozott állapotban. Ráadásul a sehol egy útjelzés miatt az egyik faluban majdnem eltévedtünk. Egy buszmegállóban egy jóindulatú ukrán igazított útba bennünket, akit hálából egész Husztig vittünk. Közben elmentünk egy hatalmas víztározó mellett, amely csővezetéken a párhuzamos szomszéd völgyben (amelyen reggel mentünk) erőművét táplálja. Érdekes megoldás.

Az esti vacsorán felemelő érzés volt részt venni. Jó volt ennyi itthoni magyart egy többségében magyar lakosú város, az egész Kárpátaljának magyar szakembereket, pedagógusokat képző, patinás épületben együtt látni (http://www.kmf.uz.ua/hun114/index.php).  Nemes a cél is, hogy a főiskola tetőzetének rendbetételére „cserépjegyeket” lehet venni. Kitűnő kezdeményezés a Kárpátalja Expressz évenkénti indítása, amely szintén egy erős szál önakaratukon kívül mai határainkon túl rekedt magyarjainkkal való kapcsolatban.

 

Másnap reggel, kisebb vásárlások és természetesen kocsink teletankolása után utazásunk hetedik napján a pár kilométerre lévő határ felé indultunk, hogy a beérkezéshez hasonló várakozás után minden nehézség nélkül átlépjük a határt.

 

                                                  Lejegyezte, a fényképeket készítette és az internetes linkeket megkereste:

Dr. Hautzinger Gyula

Budapest

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

1973-2022 WebshopCompany Ltd. Uk Copyright © All rights reserved. Powered by WebshopCompany Ltd.