Erdő PéterErdő PéterErdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek az egyházmegye papságával közösen bemutatott szentmise keretében megszentelte a krizmát és az olajakat. A nagycsütörtöki szertartáson a Szent István-bazilikában jelen volt Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius, Paskai László bíboros, valamint Ladocsi Gáspár és Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspökök.

Erdő PéterErdő PéterErdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek az egyházmegye papságával közösen bemutatott szentmise keretében megszentelte a krizmát és az olajakat. A nagycsütörtöki szertartáson a Szent István-bazilikában jelen volt Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius, Paskai László bíboros, valamint Ladocsi Gáspár és Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspökök.


Erdő Péter bíboros szentbeszédében a papság küldetéséről beszélt az Egyházban és a világban. Az evangéliumra utalva, melyben Jézus saját küldetéséről vall (Lk 4,16-21), a főpásztor három szempontra hívta fel a figyelmet: a pap különleges felkenésben részesül, amikor megkapja az egyházi rend szentségét. „Velünk van a Szentlélek: a szentségi kegyelem működik általunk. Néha évtizedek múltán idézi vissza valaki szavainkat. Nem ritkán magunk sem gondolunk bele, hogy milyen döbbenetes erők működnek általunk."

Erdő Péter bíboros szentbeszéde a nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén
március 20. 11:30

Elhangzott 2008. március 20-án, nagycsütörtökön a Szent István-bazilikában (Lk 4,16-21)

Kedves Paptestvéreim, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Amikor Nagycsütörtök délelőttjén olajszentelési szentmisét tartunk, különösen is tanúságot teszünk arról, hogy mi a püspök és a papság küldetése az Egyházban és a világban. Amikor a székesegyházban, itt most főegyházmegyénk budapesti társszékesegyházában, az egyházmegye minden részéről érkezett paptestvérekkel együtt mondom a szentmisét, és megszentelem a krizmát, a keresztelendők olaját és a betegek olaját, az idén különösen is átérzem a püspöki és az áldozópapi rend alapvetően közösségi vonatkozását. Fölszentelésénél fogva minden pap szentségi közösségben van püspökével. A tisztelet és az engedelmesség ígérete a papszentelés szertartásában a saját főpásztornak és utódainak szól. Rajtuk keresztül méltán érezheti minden pap, hogy eleven, cselekvő része a világegyház nagy közösségének, az Egyházban és a világban működő, külön szentségben is megalapozott apostoli jelenlétnek és küldetésnek. A püspökök pedig a szentelés és a Szent Péter utódával való teljes közösség által tagjai a püspökök testületének, amelyben az apostolok testülete állandóan fennmarad. Ez a testület, fejével, a pápával együtt és soha nem nélküle, hordozója az egész Egyházra szóló legfőbb és teljes hatalomnak (Lumen Gentium 22; Nota explicativa praevia 4; Christus Dominus 4). Ez a hatalom pedig szolgálat, amely különleges kegyelmi hatékonysággal és erővel rendelkezik. Krisztus hármas küldetésének, a tanítói, a papi és a pásztori küldetésnak a gyakorlására szól az idők végezetéig.

Ennek a hármas küldetésnek folytatója és részese az egész Egyház, részese minden megkeresztelt ember. Mindannyian magunkon viseljük a keresztség által Krisztus képét, ebben egyenlő mindnyájunk méltósága. Mindnyájunk keresztényi küldetése cselekvő, tevékeny működésre és nem pusztán passzív elfogadásra szól. Közös a küldetés: Krisztus testének építése (Lumen Gentium 32). A konkrét feladatok azonban különbözők. A papszentelésben nem csupán fokozatban, de lényegileg másképpen részesedik az ember Krisztus hármas küldetésében, mint ahogyan ebből a keresztség és a bérmálás által részesül (Lumen Gentium 10b). Ezért állítja a II. Vatikáni Zsinat, hogy Krisztus misztériuma, amely az egész emberiség történelmét átjárja, szüntelenül hat az Egyházban, és főként a papi szolgálat által fejti ki hatásait (vö. Optatam Totius 14a; Lumen Gentium 7,8).

2. A most felolvasott evangéliumi részletben maga Jézus vall arról, hogy mi is az ő küldetése. Ezzel is megvilágosítja számunkra a mi papi küldetésünk lényegét. Felolvasva Izaiás próféta szavait (Iz 61, 1-2) azonosul azzal a messiási küldetéssel, amely ott megjelenik.

Először is nem akármilyen küldetésről van szó, hanem felkenésről. Az Úr Lelke van a Messiáson. Mi is különleges felkenést kaptunk, amikor részesültünk az egyházi rend szentségében. Ezt idézi emlékezetünkbe a mai krizmaszentelés is. Nem csupán emberi ismereteinkre, rátermettségünkre, tapasztalatainkra hagyatkozhatunk, ha valóban papi küldetésünket látjuk el, hanem velünk van a Szentlélek: a szentségi kegyelem működik általunk. Hányszor döbbenünk rá arra, hogy egy szentbeszédünknek, egy oktatásunknak, egy gyóntatói szolgálatunknak életet fordító hatása van valakinek a számára. Néha évtizedek múltán idézi vissza valaki szavainkat. Nem ritkán magunk sem gondolunk bele, hogy milyen döbbenetes erők működnek általunk. De ez a tény egyrészt alázatosságra késztet minket, mert munkánk hatása nem a mi kiválóságunk eredménye, hanem az általunk működő isteni erőé. „Mi csak haszontalan szolgák vagyunk". Másrészt ez a szentségi felkenés a végtelen bizalom forrása is a számunkra. Mindig ott van nem is a tudatunk, nem is az érzelemvilágunk mélyén, hanem magában a szentségi pecséttel átformált lényünkben a Szentléleknek az az ereje, amely végbeviszi Krisztus művét a világban a történelem végezetéig. Ha saját papságunkra gondolunk, fel kell emelnünk fejünket, és bizalommal kell hirdetnünk Krisztus üzenetét, ahogyan a tanítványok tették Pünkösd napján. Nem a magunk bölcsességét kell hirdetnünk, hanem azt, amit Gazdánk és Mesterünk bízott ránk. Ez az igazság hangozhat néha szerényen. Lehet, hogy nem tartalmazza a zajos aktualitások szenvedélyeket felkorbácsoló jelszavait, de hatalmasabb minden földi erőnél és igazabb minden földi igazságnál. Ne ijedjünk meg, ha Krisztusról és az ő evangéliumáról szólva olykor azt halljuk, miért nem beszélünk inkább a lényegről, a napi gondokról, a minket körülvevő világ küzdelmeiről. Mi hitünkben tudjuk, hogy Jézus Krisztus tiszta üzenete, feltámadásának örömhíre mindennek a lényege, tudjuk, hogy gyengesége erősebb az embereknél, hogy szerényen hangzó üzenete átlényegíti a mindennapokat és magában hordozza a választ egyén és közösség napi gondjaira és nyomorúságaira is.

Másodszor, a küldetés tartalma: örömhírt vinni a szegényeknek, kiváltást, szabadon bocsátást hirdetni a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadulást az elnyomottaknak. Az emberi életnek ezeket a példáit Izaiás könyve a messiási küldetés tartalmának érzékeltetésére használja fel. Ha ma, majd kétezer év után azt kérdezzük, hogy valóban Jézus volt-e a szabadító, valóban beteljesedett-e ez az Írás már akkor, ott, Názáretben, akkor előbb meg kell értenünk, mit is jelent ez a sok ősi kép. Jelent először is valódi gyógyulást a szó szoros értelmében, hiszen Jézus vakokat is gyógyított, ezzel is közölte a kortársakkal, hogy benne érkezett el, akit vártak. És jelenti az elnyomottak és a foglyok kiszabadítását is, bár Jézus nem vállalta semmiféle szabadságharc vagy fegyveres akció vezetését, sőt Péternek is azt mondja elfogatásakor: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!". Mintha éppen az ellenkezője történne annak, amit az emberek nagy része vár. Magát Jézust is elfogják, ő is szorongatott és elnyomott lesz, akit megkínoznak és kivégeznek. De a szenvedés története nem önmagában áll, nem önmagában jelzi a Messiás diadalútját, hanem a feltámadással együtt. És azt olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus halála után halottak támadtak fel sírjukból, jártak a Szent Városban és többeknek megjelentek. De Jézus már életében is támasztott fel halottakat. Jairus leányának feltámasztó szavait az Újszövetség arám eredetiben idézi: „Talita kum". Nem varázsige ez, hanem történelmi emlékezés egy szabadulásra, szabadulásra olyan börtönből, amely minden emberi fogságnál súlyosabb: a halál börtönéből. Lázár feltámasztásakor pedig Jézus isteni hatalommal oldja fel a halál kötelékét, de emberi erővel kell lebontani Lázárról a temetési gyolcsok kötelékeit. De szabadulást hoz Jézus a foglyoknak a történelem távlatában is. Nyugati kultúrkörünkben – minden szégyenletes ellentmondás dacára – a keresztény örömhír nagy hatással volt a rabszolgaság megszűnésére. Az újkorban pedig fogolykiváltó szerzetesek ajánlották fel magukat a túszul ejtett keresztények kiszabadítására. A szabadító Krisztus fénye ragyogta be Szent Maximilián Kolbe alakját is, aki maga lépett a sokgyermekes családapa helyére és vállalta az éhségkamrában a nyomorúságos pusztulást, amit a gonosz hatalom kollektív büntetésként rótt ki a rabokra.

De mindenekelőtt és mindenek felett örömhírt hoz Jézus a szegényeknek. Szegények vagyunk mindnyájan: szegények gyakran fizikailag is, szűkölködünk talán még a szükséges élelemben is – bizony közülünk egyesek még itt, Közép-Európában, hazánkban is. De szűkölködünk a szóban, a szeretetben, szűkölködünk abban, hogy értelmesnek, értékesnek lássuk az életünket. Krisztus világossága átlényegíti körülöttünk a világot. A céltalanság helyébe programot ad. Megmutatja, hogy nem értelmetlen véletlenek halmaza az életünk, a történelem, a világmindenség, hanem mindez Isten bölcsességének és szeretetének műve. Sokszor nehéz ezt elhinni tragédiák és igazságtalan szenvedés láttán, sokszor kérdezhetjük: hol az isteni bölcsesség és szeretet? Jézus személyében adja meg erre a választ. Kereszthalála a sötétség pillanata, a legnagyobb igazságtalanságé. De nem ez a végső szó. A végső szó a feltámadás. Ezért a keresztény ember másképp számol: a kalkuláció nem zárul a földi élet végével. Az értelem, a célszerűség, a dolgok fontossága is más értéket kap.

Végül a prófétai idézet szerint Jézus azért jött, hogy meghirdesse az Úr kegyelmének esztendejét, a jubileum évét, az adósságok eltörlésének évét, az évet, amikor a szolgák kiszabadulnak és a föld pihen, Isten kegyelmének az évét (Lev 25, 8kk). A nagy jubileumhoz pedig új törvény illik: az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsa. Ennek egyszerű és szabadító erejét hirdetni – ez is a mi különleges papi kötelességünk.

3. Nekünk, papoknak tehát Krisztus küldetését kell folytatnunk, mégpedig különleges kegyelemmel és erővel. Pásztornak kell lennünk, aki szeretettel vezeti a rábízott közösséget. Nagyon is aktuális korunkban a II. Vatikáni Zsinat egyháztana, amely újra hangsúlyozza, hogy az Egyház közösség, mégpedig nemcsak evilági értelemben, hanem szentségi hatékonysággal: a mi szeretetközösségünk, a közös hit, a szentségek és a Krisztustól rendelt pásztorok közössége bekapcsol minket a Szentháromság életközösségébe. Nem puszta kellemes társaság tehát egy plébániai közösség, egy egyházmegye vagy a világegyház közössége.

A Városmisszió tavaly ősszel különlegesen is felhívta a figyelmünket ennek az objektív, szent, a hit igazságain és a szentségek erején épülő, de közben nagyon emberi és életszerű közösségnek a fontosságára. Plébániáinkon mintha végigsöpört volna a Szentlélek elevenítő lehelete. A városmisszió szervezőivel együtt áttekintettük a hatásokat és az eredményeket. Sok olyan programot, feladatot és kezdeményezést találtunk, amelyet az egyes plébániákon – akár évente egyszer, néhány napon át egyidejűleg is – meg kell ismételnünk. Közben rádöbbentünk a segítő szeretet gyakorlásának fontosságára. Igen, a mártíria és a liturgia tanúságtétele mellett azonosságunk döntő része, küldetésünk nélkülözhetetlen eleme a diakónia, a segítő szeretet tanúságtétele. A négy másik európai városból is olyan javaslatok érkeztek, hogy segítsünk közösen egy várost, egy egyházmegyét a harmadik világban. Bárcsak ez a kezdeményezés is mielőbb megvalósulna. Sohasem lehetünk olyan szegények, hogy ne tudnánk adni, vagy segíteni másoknak is. Nekünk van szükségünk erre a távolba ható szeretetre, hogy jobban megértsük a saját helyzetünket, Egyházunk, keresztény mivoltunk jelentését.

De a karitatív munkának és a közösségi életnek plébániáinkon is tartósan meg kell elevenednie. Ez is a misszió nagy tanulsága. Amikor az idei nagyböjt elején Püspöki Karunk körlevélben fordult az ország híveihez, hogy az egyházközségeken belül különlegesen is segítsük azokat, akik a számukra szükséges gyógyszereket nem tudják kifizetni, minden egyházmegye a maga módján kezdett a feladat megvalósításához. Mi felkértük a plébánosokat és a plébániai karitász csoportokat, keressék meg ők a rászorulókat és az esetleges nagylelkű támogatókat, egyben felajánlottuk az egyházmegyei karitászközpont segítségét ennek a támogatásnak a megszervezésében. Megvallom nektek, szeretett testvéreim, hogy eleve az volt a szándékunk, hogy kihívjuk, mintegy provokáljuk plébániáinkat, mutassák meg, hogy képesek a valódi, gyakorlatban is hatékony szeretetközösségre. Hiszen ehhez a hívő embereket ismerni kell, látogatni kell, utcafelelősök, az egyházközségi hozzájárulást összegyűjtő önkéntesek, a karitász csoportok tagjai meg kell, hogy ismerjék a rászorulókat és azokat, akik segíteni tudnak. Biztos, hogy nem csupán és nem elsősorban a gyógyszerek megvásárlása okoz gondot az embereknek. Ez egy olyan terület, ahol az egyházmegyei karitász központi szolgálata különösen is szükséges, hasznos lehet, de csakis a plébániákkal együttműködve. Hasznos tapasztalat volt a rászorulók összegyűjtése. Világossá vált, hogy plébániáinknak körülbelül a fele még nem rendelkezik az élő közösség olyan szerkezetével és működéseivel, amelyek képessé tennék egy ilyen feladatra. Ez a felhívás nekünk, papoknak szólt. Tudom, hogy lehetetlen ismernünk egyházközségünk minden egyes tagját. Ebben az egyházmegyében egy papra több mint hatezer hívő jut. Ez a szám rosszabb a dél-amerikai átlagnál. De a plébános nincs magára hagyatva. Egyrészt mögötte áll az egyházmegye, a főpásztor és a papság testvéri közössége, a presbitérium. Másrészt a plébánosnak el kell ismernie és elő kell mozdítania a világi hívők részvételét az egyház küldetésében, fáradoznia kell azon, hogy gondjuk legyen a plébánia közösségére és érezzék magukat az egyházmegye és az egyetemes Egyház tagjának. Látogatnunk kell a híveket, a családokat, a betegeket és a haldoklókat, különleges igyekezettel kell foglalkozni a szegényekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal, a házastársakkal és a szülőkkel (CIC 529. k.; Ad Gentes 8; Kléruskongregáció, Instr., A pap mint a plébániai közösség pásztora és vezetője, 2002. aug. 4: magyarul SzIT, Bp. 2003). Hogyan lennénk minderre képesek egymagunkban? – Ezért kell igénybe vennünk a világi hívők, az egyházközségi csoportok segítségét. Nem moderátor, vagy partjelző csupán a plébános, nem mondhatja azt, hogy bonyolítsák a világiak a plébánia életét. Neki kell lenni, szentségi küldetése alapján, a vezetőnek és a pásztornak, de el kell ismernie, fel kell ébresztenie, mozgósítania kell a világiak segítőkészségét és karizmáit.

Az első megismerés alkalma gyakran a plébániai iroda, a szentségekre való felkészítés. Nem járhatunk el ebben sem önkényesen. Itt is kifejeződik közösségünk az egyházmegyével és a világegyházzal. Még a miseszándékok és a szentségkiszolgáltatás alkalmából kért adomány, a stóla tekintetében sem léphetünk fel önkényesen. Nem mondhatjuk azt, hogy mi ilyet nem fogadunk el, hogy erre már nincs szükség. De nem is emelhetjük önkényesen a táblázatban előírt összegeket. Ugyancsak nagyon fontos a hívőktől kért adományok témája. Hazánkban ezt régi szóval egyházi adónak hívják, valójában egyházközségi hozzájárulás, amelyet azonban nem az egyes plébános önkényesen, hanem a Püspöki Konferencia határozott meg és nyilvánított szükségesnek. A tavaly őszi világi jogszabályi változások óta úgy tűnik, a jövő évtől kezdve csökkenni fognak egyházmegyéink központi forrásai. A felelős lelkipásztorok nem mondhatják azt, hogy nem kérnek a hívektől egyházközségi hozzájárulást. Itt ugyanis nem az ő személyes kérésükről, hanem egyházmegyéink és magyar egyházunk kéréséről van szó, mely a világegyház normái szerint fogalmazódott meg. De ennek a hozzájárulásnak az összegyűjtése, ha munkatársaink szelíd bölcsességgel végzik, jó alkalom lehet híveink megismerésére is, arra, hogy értesüljünk örömeikről, gondjaikról, hogy plébániáink valóban a szolidáris szeretet segítő közösségei legyenek. Hogy jel lehessünk a világ előtt: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!".

Ezt a néhány apró részletet csak azért említettem, hogy az idén különösen is átérezzük a nagy teológiai távlatok és mindennapi tevékenységünk szerény részletei között a szerves kapcsolatot.

Ilyen szolgálatkész, alázatos szeretettel tekintsünk az idei nagycsütörtökön Krisztusra, főpapunkra és mindnyájunk pásztorára, hogy a világot szabadító és üdvözítő küldetésében hiteles társai lehessünk.

Ámen

MKPK/MK