Feitl István: Pártvezetés és országgyűlési választások 1949-1988

Kádár János figyelmeztet… 

Az 1949-1985 közötti kilenc országgyűlési választás eredménye nem hasonlított a korábbiakhoz. A szocialista tömb országaihoz hasonlóan a részvételi arányok és az igen szavazatok száma csúcsokat döntött.

Kádár János figyelmeztet… 

Az 1949-1985 közötti kilenc országgyűlési választás eredménye nem hasonlított a korábbiakhoz. A szocialista tömb országaihoz hasonlóan a részvételi arányok és az igen szavazatok száma csúcsokat döntött.

Az 1949-es és az 1985-ös választást leszámítva a részvétel sosem volt kevesebb 97 százaléknál, és ezen belül a Népfront jelöltjeire leadott "igen" szavazatok aránya legtöbbször meghaladta a 99 százalékot. Abban, hogy ezek a számok mit fejeznek ki, a szakirodalomban eltérő véleményeket találunk, de így van ez a korabeli politikai értékelésekkel is. Az bizonyos, hogy társadalom politikai differenciáltságát nemhogy nem fejezték ki, ellenkezőleg, eszközül szolgáltak a politikai pluralitás megjelenésének elfedésére és a hatalomnak a nemzeti egység látszatával való önlegitimálására. A választások közeledtével ugyanis újra és újra a nemzeti gondolat került előtérbe, az egység szükségessége a nagy, közös célban; a szocialista Magyarország megteremtésében. E gondolatot testesítette meg a választásokat látszólag teljes mértékben uraló hatalmas tömegszervezet, a Népfront, majd a választásokat követően a "törvényhozás háza", a Magyar Országgyűlés.

Ha az 1945-ös és 1947-es nemzetgyűlési választások eredményeire gondolunk, joggal felvetődhet az a kérdés is, vajon kifejeznek-e ezek a választási eredmények egyáltalán valamit, vagy pusztán mesterséges számokkal állunk szemben, amelyet a kontrollálhatatlan hatalom kénye-kedve szerint tálalt a társadalom elé. A kérdés annál indokoltabb, mert a választás tisztaságának és a választási eredmények megbízhatóságának ellenőrizhetősége az MDP hatalmi monopóliumának kiépülésével egy időben, már 1949-ben megszűnt.

A választójogi törvényt generálisan sem 1949-ben, sem az 1953-as országgyűlési választások előtt nem változtatták meg.¹ A Közigazgatási Bíróságot 1949 elején ugyan feloszlatták, de a Választási Bíróság jogintézménye még megmaradt, a közigazgatási bírák helyét a testületben a budapesti ítélőtábla bírái vették át. Ami igazán figyelemre méltó az 1949-es módosításban, az egy apró névváltoztatás: ahol az Országos Nemzeti Bizottság szerepelt, oda a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa került a paragrafusokban.² Az új politikai tömörülés, a Függetlenségi Népfront 1949. február l-jén alakult meg az MDP Politikai Bizottságának január 20-ai elképzelése szerint, amelynek lényege az volt, hogy olyan politikai szervezetet kell létrehozni, amely egyfelől a kommunista párt célkitűzéseit hordozza, másfelől a pártversengés "idejétmúlt" rendszere helyébe az egység gondolatát állítja, és ennek megfelelően tagjai – feladva politikai szuverenitásukat -mindenben alávetik magukat az Országos Tanács döntéseinek.³ A Népfrontnak nemcsak az Országos Tanácsa, hanem helyi szervezetei is az MDP irányítása alá kerültek. A választójogi törvény alapján az Országos Tanács döntött a választáson induló szervezetekről A belügyminiszter a választási eljárás szabályozásában megerősítette a helyi Népfront-szervezetek jogát a szavazatszedő és választási bizottságok tagjainak kijelöléséről. Miután a választásokon való részvételre csak a Függetlenségi Népfrontba tömörült pártok jelentkeztek és az Országos Tanács

¹  A választójogi törvény módosításáról tulajdonképpen az MDP KV Titkársága döntött két menetben. Először
1949.február 9-én, majd március 2-án foglalkozott a témával. Az új szabályozás lehetővé tette, hogy köztisztviselőket,
hivatásos katonákat és rendőröket is képviselővé válasszanak.(MOL 276.f. 54/29. és 54/32.ő.e.)

²  Az 1949. Évi IX. törvény az országgyűlési választásokra vonatkozó törvényes rendelkezések módosításáról. 8.§ (1)
bekezdés. (Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye 1949. 31. p.)

³  Az MDP Politikai Bizottságának 1949. Január 20-ai ülésének jegyzőkönyve. (MOL 276.f. 53/19.ő.e.) Részlet az MFN
szervezeti szabályzatából: „A tanács, illetve az elnökség határozatai kötelezőek mind a Magyar Függetlenségi
Népfrontban tömörült politikai és társadalmi szervek, mind pedig a Függetlenségi Népfront alsó szerveire." (A magyar
népfront története. Dokumentumok 1935-1976. II. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1977. 17O.p.)

ezeknek adott lehetőséget az indulásra,⁴ jelöltlistákat is csak a Népfront állíthatott, amelyeket az általa felállított választási bizottságok hagytak jóvá. A kör ezzel bezárult, mind a választási szervek, mind az azokat ellenőrzőállami és társadalmi szervezetek kiszolgáltatottá váltak a Magyar Dolgozók Pártjának.

1953-tól a helyzet annyiban változott, hogy az Országos Választási Bizottságot az Elnöki Tanács, a helyi bizottságokat az akkorra már megbízható vezetői apparátussal rendelkező tanácsok végrehajtó bizottsága nevezte ki.⁵ Nem mintha a javaslattevőszervvé süllyedt Népfront bizottságai ugyanazokból álltak volna, mint 1949-ben. Ellenkezőleg, azokat teljesen újjászervezték. Az MDP akaratának biztosítása mellett egyfajta reprezentatív szerepet szántak a párttagok és a pártonkívüliek politikai blokkját megtestesítő testületeknek. így volt ez 1958-ban, majd azt követően is, amikortól a választási eredmények tisztasága felett maga a megválasztott Országgyűlés "őrködött"!⁶ A rendszer ezzel a szocialista országok általános gyakorlatához illeszkedett.

A választási csalás lehetősége nemcsak megvolt, hanem a fogaskerekek tökéletes illeszkedése következtében ki sem lehet igazán deríteni egy nagyszabású csalás jellegét és tényét, miután a szavazócédulák nem állnak rendelkezésünkre. Azt szinte teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az 1947-ben alkalmazott eszközök közül névjegyzék-manipulációra 1949-ben is sor került. 1947-ben a választások előtt néhány nappal a választói névjegyzékből 400 000 embert hagytak ki és fosztottak meg szavazati jogától. A névjegyzékek összeállítása 1949-ben eredetileg "nem volt harci kérdés". A párt vezetőinek intenciói alapján Tömpe István belügyminisztériumi osztályfőnök 1949. február 22-ei utasításában a névjegyzékek pontosítását fontos közérdeknek minősítette és előírta a közigazgatási vezetőknek, hogy a hanyag végrehajtást tekintsék az egyik legszigorúbb fegyelmi vétségnek.⁷ A munka ezt követően annak érdekében folyt, hogy a listák hiánytalanul, valamennyi választásra jogosult magyar állampolgár nevét tartalmazzák. Az MDP Operatív Választási Bizottságának 1949. április 11-ei ülésén Szirmai István azonban szóvá tette, hogy Sopron megyében 1947-ben 84 ezer, most viszont 108 ezer szavazásra jogosult állampolgár szerepel a választójogi névjegyzékben. Ez azt mutatta, hogy olyanok is visszakerültek a listára, akik két éve nem szavazhattak. Válaszában Zöld Sándor – értve a megjegyzés élét – lényegében elismerte, hogy nem ment olyan utasítás a névjegyzékek összeállításával foglalkozó szerveknek, hogy az 1947-ben kihagyott személyeket ne vegyék fel a listákra. ígéretet tett egy újabb revízióra és a hatmillió felé közeledő szavazásra jogosult állampolgár létszámának "csökkentését" helyezte kilátásba.⁸ Miután a választójogot 5,7 millió ember kapta meg, a "kihagyási akció" kétszázezres nagyságrendű lehetett, azaz a választópolgárok csaknem 3,3 százalékát érintette. Tudjuk azt is, hogy az 1953-as választásokat megelőzően a Belügyminisztériumnak külön jelentést kellett készíteni a választói névjegyzékről, amelyből kiderül, hogy a választópolgárok létszáma csak az új korosztályok belépésével növekedett. A politikai szelekció tehát érvényben maradt, bár ezt megkönnyítette, hogy az internáltak és a rendőri felügyelet alatt állók eleve ki voltak zárva a szavazásból. Ugyanez volt

⁴  A Barankovics István által vezetett – lojális – ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt vezetősége 1949. február 4-én
feloszlatta magát.( Feloszlott a Demokrata Néppárt. Szabad Nép, 1949. február 5.) Ugyanebben az időszakban
számolták fel adminisztratív eszközökkel az egyébként jelentéktelen politikai befolyással bíró Keresztény Női Tábort
is.

⁵  Lásd az 1953. Évi II. törvényt az országgyűlési választásokról szóló jogszabályok módosításáról. (Törvények és
rendeletek hivatalos gyűjteménye, 1953.3.p.)

⁶  "Az egyes országgyűlési választókerületekben lefojtatott választások érvényessége felett – panasz esetén – az
Országgyűlés határoz." (Rendelettár, 1958.2O.p.) Az indoklás szerint: "Szocialista államrendszerünk felépítésének
alapelveiből következik, hogy a választások érvényessége tekintetében kizárólag egyetlen szerv, maga az Országgyűlés
határozhat." A szovjet, román és bolgár jogszabályok még ennyit sem rögzítettek a választások törvényességének
kontrolijáról.

⁷  MOL 276.f. 106/9.ő.e.

⁸  Jegyzőkönyv az MDP Operatív Választási Bizottsága 1949. április 11-ei üléséről. (MOL 276.f. 106/1 l.ő.e.)

érvényben 1958-ban is, nem beszélve az 1956-1957-ben az országból eltávozott több mint 200 ezer emberről.

A kérdés az, vajon szüksége volt-e Rákosiéknak, majd 1956 után Kádáraknak ennél drasztikusabb eszközök alkalmazására? Erre már nem lehet minden választás esetén egyértelmű igennel felelni, hiszen a 95 százalék fölötti részvételi arány nemcsak 1949-ben, hanem a későbbi választásokon is tény, mint ahogy az is, hogy a szavazásokon a résztvevők igen nagy hányada valóban a Népfront jelöltjeire szavazott. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek választásainál a részvételi motivációk között a politikai szociológia nem csak a félelmet, hanem a formális normakövetés motívumát is számításba veszi. Ha az 1949-es és azt követőválasztásokat egyszerűen csalásnak, a számokkal való játéknak tekintenénk, nem lenne érdemes az egészre több szót pazarolni. Nem teljesen megalapozatlan azonban azt gondolni, hogy az 1949-es választási eredmények – kisebb horderejű szélhámosságok ellenére – többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak és ezt épp az ismereteink szerint eddigi legnagyobb választási csalás ténye is bizonyítani látszik.

Az MSZMP Központi Bizottsága 1967. február 15-én külön napirendi pontként foglalkozott a közelgő márciusi választások előkészületeivel.⁹ Ahogy az egész korszak KB üléseire jellemzővolt, most is csak Kádár János szólt hozzá a napirend előadójának tájékoztatójához, és többek között a következőket mondta: "Szép eredményeink ígérkeznek. De talán nem értenek félre, ha azt is megemlítem – és kérem nehogy így győzzünk! -, hogy a legutóbbi választások eredményeit itt a központban egy kicsit meghamisítottuk. Amikor ugyanis befutottak az eredmények, kiderült, hogy 102 százalékra győztünk. Ezt az eredményt egyszerűen meghamisítottuk, levágtunk belőle vagy hat százalékot – de kérem, hogy ez maradjon közöttünk. Hogy egy ilyen szám jött ki, ennek persze több oka is van. A választói névsort megcsináltuk. Az alapjában rendben is van, de száz százalékig soha nem szokott rendben lenni! Mindig van utazó, költöző ember, akik természetesen nem akarnak lemaradni a listáról, de mégis úgy adódik, hogy vannak akik lemaradnak. Aztán mert ez a választás irányítóinál is ismert tény, így boldog-boldogtalannak adnak igazolást, sokszor olyannak is, akinek törvény szerint nem jár."

A részvételi számok és az eredmények tehát a legrosszabb esetben plusz-mínusz néhány százalékig pontosak voltak,¹⁰ vagyis nem kerülhetjük meg, hogy szembe ne nézzünk azzal a – nem kis mértékben szociálpszichológiai – kérdéssel, hogyan tudták elérni a Magyar Dolgozók Pártja, majd az MSZMP vezetői, hogy az ország lakosai nagy része az urnák elé járuljon és legitimálja a hatalmat? Ebből a szempontból el kell választanunk egymástól az 1949-es, az 1953-as, az 1958-as, valamint a későbbi választásokat. Az 1949-es választás egyfelől genezisét jelenti az államszocialista rendszer későbbi országgyűlési szavazásainak, másfelől markánsan önálló arculatú.

A Rákosi-szisztéma

Az 1949. május 15-ei választások sajátos politikai körülmények között zajlottak le. 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja ugyan hatalmi monopóliumot szerzett, a többpárti és parlamentáris intézmények jórészt azonban érintetlenek maradtak. 1948 elejétől Rákosi Mátyás és közvetlen munkatársai azzal a feladvánnyal bajlódtak, hogyan lehet ezt a rendszert demokratikusan felszámolni és bevezetni a proletárdiktatúra szovjet változatát. Az 1948 közepére kikristályosodott válasz röviden a következőképp hangzott: 1.Minél előbb országgyűlési választásokat kell kiírni. 2.

⁹  MOL 288.f. 4/86.ő.e.

¹⁰      Az 1985. június 26-ai központi bizottsági ülésen a szokásostól eltérően vita alakult ki a választás eredményeinek
értékelése körül. Az előadó, Horváth István zárszavában az eredmények jelentőségének alátámasztása érdekében
kijelentette, hogy a 95 százalékos részvételi arány a lehető legminimálisabb zaklatás nélkül jött össze. (PIL 288.f.
4/212.ő.e.)

Biztosítani kell, hogy csak szövetséges pártok induljanak a választásokon. 3. E pártok olyan közös listát állítsanak, amelyen a jelöltek minimum 70 százaléka az MDP tagja, a fennmaradó 30 százalék nagy része pedig az MDP-hez közelálló, a párt irányvonalát végrehajtó személy. 4. Az így létrejövő, csaknem 340 tagúra tervezett új törvényhozás 4/5-e a párt utasításait követi. 5. Ezzel a testülettel meg lehet alkotni a tanács- és egypártrendszert szentesítő új alkotmányt.

A végrehajtás érdekében 1948 második felében tízezreket kizárattak a Kisgazdapártból és a Parasztpártból, átalakították a társadalmi szervezeteket, 1949 elején adminisztratív eszközökkel felszámolták a Keresztény Női Tábort, önfeloszlatásra kényszerítették Barankovics István emigrálása után a Demokrata Néppártot, majd létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot, amelyen belül kiszolgálóikká tették a még meglévő négy pártot.

Az 1949 áprilisában beindult választási kampány a Népfront és az MDP zászlaja alatt folyt, választási irodája csak a kommunista kézben lévő Népfrontnak lehetett. A kampányra fordítható 12,5 millió forintot az MDP KV Gazdasági Osztályának munkatársaiból álló "népfrontbizottság" kezelte.¹¹ Önálló arccal, saját gyűlésekkel, plakátokkal, akciókkal csak a Népfront és a MDP, illetve társadalmi szervezetei rendelkezhettek. Az MDP KV Titkárságának 1949. március 30-ai döntése értelmében: "Az ellenőrzés könnyebb megszervezése érdekében a többi párt helyi kádereivel saját központjuk ne rendelkezzen, azokat megyei és községi viszonylatban a Népfront szervein keresztül vonják be a munkába".¹² Helyenként, kivételesen engedélyezték a szövetséges pártok gyűlését, falvakban azonban csak a Népfront és az MDP tarthatott tömegrendezvényt. Ahol 1947-ben az ellenzék győzött, ott biztosították, hogy a munkáspárti szónok mellett szerepet kapjon kisgazda vagy parasztpárti személy is, de nagy gondot fordítottak arra, hogy a meghatározó az MDP képviselője legyen. Ugyanez vonatkozott a központi rendezvényekre. Május elsején és a választási kampány utolsó hetében azonban már a Népfront sem igen jutott szerephez, a Magyar Dolgozók Pártjának népszerűsítése mindent eluralt.

A jelöltek kiválasztásánál – bár meghallgatták a többi párt kívánságait, sőt többfordulós egyeztetés is volt – a döntőszó az MDP Titkárságának és Politikai Bizottságának jutott. Ezzel biztosítva volt az új törvényhozás "kívánatos" összetétele.¹³ Most már csak azt kellett elérni, hogy a választópolgárok az urnák elé járuljanak és a Népfrontra adják voksukat. Rákosiék ehhez a szövetséges pártok támogatását elégtelennek ítélték. Mindenekelőtt az egyházak – különösen az ellenállást kifejtő katolikusok – megtörésére és megnyerésére törekedtek. A döntőlépést ebben a Mindszenty-ellenes politikai mozgalom és a per, illetve az ennek nyomán mind kiterjedtebbé váló politikai represszió jelentette. 1949 elejére nemcsak megszűntek az egyházellenes retorziókkal szembeni nyílt tiltakozások, hanem a katolikus papság és a hívők elbizonytalanodása és megosztottsága tovább fokozódott. A katolikus vezetésben és az alsópapságban is mind többen sürgették az állam és az egyház közötti megállapodás megkötését. A hatalom az általa gerjesztett és a tömegkommunikáció által támogatott, lényegében az ország valamennyi településére kiterjedő, hosszú hónapok óta tartó lélektani háborúval az alsópapság és a katolikus hívőközösségek elérésével utat talált a társadalom alapközösségi szintű ellenállásának megtörése felé.

¹¹ Erről az MDP KV Titkárságának 1949. április 6-ai ülésén született döntés. (MOL 276.f. 54/37.ő.e.) ¹²MOL276.f. 54/36.ő.e.

¹³ 1953-ban az MDP központi és megyei apparátusa vezetőinek, a tömegszervezetek, a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, az ÁVH és az Egyházügyi Hivatal véleményének meghallgatása után a Titkárság a képviselőjelöltek összetételéről a döntést egy öttagú bizottságra bízta, amit Rákosi Mátyás vezetett. Tagja Gerő Ernő, Ács Lajos, Házi Árpád és Földvári Rudolf volt. (MOL 276.f. 54/235.ő.e.) Ekkor vezették be a jelölőgyűlések intézményét, ezzel azonban rendkívül óvatosan bántak. Időtartamát maximálisan másfél órában szabták meg, a koreográfiája precízen ki volt dolgozva. Rákosit minden gyűlésen javasolni kellett, ezen kívül a protokolláris szempontokat figyelembe véve számára még négy külön jelölőgyűlést rendeztek 1 500-2 000 résztvevővel, a Szabad Nép címoldalán hozott híradással, Gerő, Farkas és Révai 1 000 fős gyűlést kaptak belső Szabad Nép oldallal, a listavezetők 500 fős gyűlést, rövid hírrel, a többiek 100-200 főst, helyi sajtótudósítással.

Rákosiék azonban azt is tudták, hogy a választások előtt nyílt rendőri terrorral nem lehet eredményt elérni. 1949 áprilisában tehát finomabb eszközökre tértek át. Igyekeztek minél több lelkészt, plébánost és egyházi vezetőt pozitív nyilatkozatra bírni a választási program egyes kérdéseiről, a választáson való részvételről, akit lehetett látványosan bevontak a kampányba. Az MDP Operatív Választási Bizottsága 1949. április 11-ei döntése alapján e munkában részt kellett venni a főispánoknak, az alispánoknak, a főjegyzőknek, a tiszti főorvosoknak és a pedagógusoknak is. Ahol a szép szó nem használt, ott a központi instrukciók szerint a kompromittál ás sal való zsarolástól és az anyagi juttatás kilátásba helyezésétől sem volt szabad visszariadni. Akikre ezzel sem sikerült hatni, ott semlegesítésükre törekedtek. Az eredmények nem voltak lebecsülendők. A püspöki kar 1949. május 5-ei konferenciáján kiadott nyilatkozat a híveket a választójog gyakorlására és a lelkiismeretük szerinti szabad választásra buzdította. A hatalommal való megegyezésre törekvőfőpásztorok ezt saját egyházmegyéjükben hasonló szellemű körlevelek kiadásával támogatták. Bár a püspöki kar bizalmas utasításban a politikai szerepléstől való tartózkodásra is felhívta a lelkipásztorok figyelmét, ez csak arra volt jó, hogy a papság nagy többsége – a hatalom céljának megfelelően – passzív magatartást tanúsítson. 1949. május 8-án 122 katolikus egyházi és világi közéleti személyiség felhívásban emelte fel szavát a Népfront melletti szavazás keresztényi kötelességére.¹⁴ A hívőknek a választáson való tömeges részvétele előtt ezzel leomlott minden akadály.

1953-ban a Grősz-per, a szerzetesrendek és a papság elleni terrorhullám, az iskolai hitoktatás szinte teljesen lehetetlenné tétele után ilyen "problémákkal" már nem kellett számolni.

Kisebb, de hasonló hatást ért el az MDP 1948-ban kezdődött kulákellenes kampánya. A taktika itt is azonos volt. A középparasztság szavazatainak megnyerése érdekében Rákosi és a Titkárság 1949 áprilisában a megyei és a járási titkároknak, valamint az illetékes minisztériumok útján a közigazgatási apparátusnak menőbizalmas utasításban az addigi gyakorlattal ellentétben szigorúan megtiltotta a kulákellenes fellépéseket, sőt a KEB-en és a Belügyminisztériumon keresztül fegyelmit kezdeményezett a kirívó törvénysértések és önkényeskedések megtorlásáért. A kulákság nagyobb tömegei – ennek hatására és a megtorlástól való indokolt félelmükben – eleve elzárkóztak az egyébként Schlachta Margittól származó passzív rezisztencia gondolatától, sőt sokuk abban reménykedett, hogy ha látványosan kifejezi lojalitását, talán felhagynak üldözésével. (1953-ban az MDP vezérkara ugyanezt a játékot az egyéni parasztsággal játszotta el.)

Rákosi Mátyás tökéletesen tisztában volt azzal, hogy 1949-ben nem többpárti választást, hanem népszavazást kell levezényelnie. Az 1949-1985 közötti választásokat illetően ez a kifejezés később mind a politológiai, mind a politikai frazeológiába átkerült annak ellenére, hogy az 1949-es választást leszámítva a népszavazás kifejezést illetően is csak a diktatórikus és demokratikus viszonyok közötti formai azonosságokról beszélhetünk. Vajon 1949-ben nem ugyanúgy formai hasonlóságról volt szó, mint később? Véleményem az, hogy ebből a szempontból az 1949-es eset átmenetnek tekinthető. Az MDP vezetői először is igen szerencsésen választották ki a "három igenes népszavazás" kérdéseit. Úgy gondolták, hogy az emberek az elmúlt évek eredményeire, az ötéves terv grandiózus célkitűzéseire és a békére mondanak legszívesebben igent. Nem tévedtek. A korabeli tömegkommunikáció, a népnevelők százezrei olyan érvrendszert sugároztak az emberek felé, amely igen nagy többségük mindennapi tapasztalataival alátámasztható volt. Ebből a szempontból döntőkülönbség van az 1949-es és az 1953-as és bizonyos mértékig az 1958-as választások között. Miről is volt szó? A földreform, újjáépítés, stabilizáció, normalizálódó közlekedési viszonyok, megszűnő éhezés, a születésszám javulása, a munkanélküliség fokozatos

¹⁴ Katolikus egyházi és világi közéleti személyiségek felhívása a Népfront-választás mellett (Szabad Nép, 1949. Május 8.)

felszámolása, a hároméves terv két és fél év alatti befejezése mind vitathatatlan tény volt. Mint ahogy a szocialista tábor erősödése is, gondoljunk csak Kínára. A hatalom pedig ügyesen játszott rá az emberek békevágyára, a háborútól, az új fenyegetésként beállított NATO-tól, a jugoszláv-magyar fegyveres konfliktustól, az atombombától való – helyenként pánikba átcsapó – félelmére. Fel sem tűnt igazán, hogy a békeprogramban megjelenő, a pacifizmussal szembehelyezkedő harcias szónoklatok már a gazdaság eldöntött militarizálását készítették elő, mint ahogy arról sem lehetett tudni, hogy a kolhozagitáció, a kulákok elleni uszítás leállítása, a közérzetet kedvezőtlenül befolyásoló intézkedések csak átmenetiek, hogy a hús, a zsír és más élelmiszerekből az ellátás váratlan megj avulása csak néhány hétig tart. Mint ahogy azt az utasítást sem verték nagydobra, hogy a minisztériumoknak minden lehetséges közhangulatjavító intézkedést a választási kampány utolsó két hetére kell összpontosítaniuk. Az agitátor szavából mindez az ötéves terv által nyújtott határtalan perspektíva részévé vált, amelynek nyomán az ország gazdasága, az emberek élete csodálatos változáson megy majd keresztül. A fejlődés ráadásul nemcsak úgy általánosságban volt felvázolva. Ez a terv – mai szemmel kissé furcsán – faluról falura, kerületről kerületre, vállalatokra lebontva pontosan megmondta, mi épül, "mit kapnak", mivel lesznek gazdagabbak az emberek néhány év múlva. Azt csak Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és Farkas Mihály tudta, hogy az MDP Központi Vezetősége által 1949 áprilisában elfogadott és választási programnak szánt ötéves terv célkitűzései nem érvényesek.¹⁵

Nem kétséges, hogy a választási kampányban a Népfront tömegbázisa a normarendezés ellenére is növekedett. 1947 után ezrével kerültek kétkezi melósok gyárak élére, az államigazgatás magas posztjaira, egyetemekre, főiskolákba. Munkába állhatták a nők, a két világháború közötti társadalmi egyenlőtlenségek a tekintetes, nagyságos és kegyelmes urakkal együtt eltűntek. Az úri világ külsőségei szemétdombra kerültek. Máshogy köszöntek, másként szólították egymást az emberek, a politikusok. Az egyenlőség ethosza járt át mindent. Az ország vezetője a gyerekeknek egyszerűen csak "pajtás" volt.

Az ezt követő négy év azonban józanítóan hatott. 1953-ban a mindenhonnan áradó sikerpropaganda nem volt több jól átlátható hazugságnál, nem véletlen, hogy a kampányban sok szó esett az ellenség aknamunkája által okozott károkról és természetesen az éberség fokozásának elengedhetetlen szükségességéről. Még az 1949-es kampányfőnök is megbízhatatlannak bizonyult. Az MDP 1953. február 26-ai központi vezetőségi ülésén Kovács Istvánt a testület egyhangú szavazással visszahívta a Politikai Bizottságból és más tisztségeiből. A háttérben intenzív munkával készültek a magyarországi cionista perre. Az MDP KV Titkársága áprilisban elrendelte az ország vezető káderrétegének újabb, teljes felülvizsgálatát.

Rákosi Mátyás és vezetőtársai semmit sem akartak a véletlenre bízni. A szavazás sikere érdekében mind 1949-ben, mind 1953-ban a társadalom totális mozgósítását tűzték maguk elé és ennek érdekében minden eszközt igénybe vettek. A "szokásos" módszereket, a tömegkommunikációs monopóliumot, a nagygyűléseket, a röplapokat, plakátokat stb. elégtelennek tartották. Arra volt szükség, hogy minden ember érezze: figyelik, tudnak róla, számon tartják, hogy elment-e szavazni vagy sem és nem közömbös a jövőjét illetően, hogy a listán, melyen a neve szerepel, milyen bejegyzés van. Ennek érdekében az MDP a tömegszervezetek aktív részvételével már 1949-ben több mint 200 ezer agitátort szervezett be és képzett ki egyéni választási munkára. Ez a létszám 1953-ban a duplájára növekedett, minden 10-15 dolgozóra jutott egy "népnevelő". Nemcsak az MDP és 1949-ben szövetséges pártjai, hanem a tömegszervezetek teljes apparátusa is a választási győzelem szolgálatába állott.

¹⁵ Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története I. k. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985.152.0.

Rákosiéknak azonban még ez sem volt elég. Határozatot hoztak arról, hogy önálló választási munkatervet kell készítenie a Népjóléti, a Földművelésügyi, a Honvédelmi és a Vallás és Közoktatásügyi, az Építésügyi, a Pénzügyminisztériumnak, az Országos Sporthivatalnak, a Vöröskeresztnek és a Szabadművelődési Tanácsnak. A szövetkezeti taggyűléseket is a választások szolgálatába állították. Nem beszélve a Belügyminisztériumról, amely az egész közigazgatási apparátust és a rendőrséget bevonta a tömegagitációba. A részletekbe nincs lehetőségünk belemenni. Csak néhány rövid példa. A hadsereg 1949-ben tízezer körüli tiszttel, honvéddel, akadémistával állt a kampány szolgálatába, nem beszélve művészeti csoportjairól. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a tanügyi apparátus mellett a teljes pedagógus- és népművelő társadalmat mozgósította. Valamennyi pedagógus választási munkájáról külön káderlapot kellett kitölteni és a minisztériumba küldeni az iskoláknak. Eszerint a tanárok 20 százaléka jól, 55 százaléka közepesen, 20 százaléka passzívan, 5 százaléka ellenségesen vette ki részét a szülők meggyőzéséből. 1953-ban ezt az úttörőcsapatok és ezen keresztül a gyerekek mozgósítása egészítette ki. A kampány utolsó két hetében a központi előírások napról-napra rögzítették a pajtások feladatait: a plakátok őrzését, készítését, a levélírást üzemeknek, téeszeknek, saját szüleiknek választói kötelezettségük teljesítéséről. A választás napján részt kellett venniük a zenés ébresztőkben ("csoportos játék, zakatolás a főbb útvonalakon, a választóhelységek előtt"), a választók köszöntésében, a szavazásban való részvételre buzdításban.¹⁶ Az 1953-as kampányban a két világháború közötti módszereket felelevenítve megjelentek a gyűlések szónokait köszöntő diadalkapuk, bandériumok, ajándékokkal a vendégek elé járuló fogadóbizottságok és a gyűlés után a jelölt tiszteletére rendezett nagy díszebédek.

A színházak, a filmforgalmazó vállalatok, a művészeti szakszervezetek és az állami irányító szervek gondoskodtak arról, hogy a választás előtti hetekben addig soha nem látott kultúrkampány bontakozzon ki az országban. 1953-ban ezt "választási békeversenynek" elnevezett munkaverseny egészítette ki, elvégre akkor már nem lehetett megélni ígérgetésekből, tehát kitalálták a feladatcentrikus kampányt, amelynek egyszerre kellett fokozni a lelkesedést, a fegyelmet, a harckészséget és mindenekelőtt az éberséget. Rákosiék mindenáron eufórikus hangulatot akartak teremteni az országban. Egymást érték az ünnepségek. A csúcspont a választás napja volt, a zenés ébresztőkkel, a zászlós, éneklő, csoportos szavazásra vonulásokkal, a három napon át tartó utcabálokkal. 1949-ben ennek volt is hatása, 1953-ban azonban már a mindent elárasztó sikerpropaganda sem hozhatott eredményt, különösen a tömegterrortól, a gazdasági kizsákmányolástól szenvedőfalvakban. De ekkor már mindenki tudta, amit a kampányfőnök így fogalmazott meg: "Meg kell mondani, be kell vinni a tömegekbe, hogy mi tudjuk, hogy kik nem szavaztak le és pontosan tudjuk kik a mi ellenségeink és magára vessen, ha majd ezt viszonozni fogjuk".¹⁷ A szándékos, suttogó propagandának is hitelt adtak, ami szerint a szavazócédulák meg vannak jelölve, el vannak látva egy titkos számmal. 1953-ban ezen túl utasítás ment a választási bizottságokhoz, hogy minden olyan voksot igennek minősítsenek, ami nem kifejezetten ellenszavazat. Megszervezték a betegek leszavaztatását és azt, hogy az agitátorok kétóránként friss listához jussanak arról, ki nem jelent még a szavazóhelyiségben. Őket reggel kilenc órától folyamatosan keresték fel lakásukon és beszélték rá a szavazásra. A Titkárság határozata szerint a "kulákok és egyéb osztályidegen elemek leszavazását a tanácsszervek" biztosították. ¹⁸D

1953-ra kiépült az utolsó biztosíték is a szavazás „sikerességének" garantálására. Bár a választási bizottságok mind „kipróbált kommunistákból" álltak, a belügyminiszter a megyei választási bizottságok mellé apparátust rendelt egy úgynevezett számláló biztossal az élen. (Őt valójában az MDP központ delegálta.) A járási eredmények összesítését neki kellett végezni, majd azonnal

¹⁶     Úttörőcsapatok választási feladatai. (A DISZ KV Úttörő Osztályának kiadása, 1953.)

¹⁷     MOL 276.f. 106/1 l.ő.e.

¹⁸     MOL 276.f. 54/241.ő.e.

továbbította az adatokat az MDP Párt- és Tömegszervezetek Osztályán Ács Lajosnak, aki arról azon nyomban jelentést tett Rákosi Mátyásnak. Ha minden rendben találtatott, Ács engedélyt adott a választási biztosnak arra, hogy az adatokat közölheti a választási bizottság elnökével, akit köteleztek, hogy először a megyebizottság vezetőjét tájékoztassa. "A szavazatok végső megszámlálása tehát a Központi Vezetőség Párt- és Tömegszervezetek Osztályán, külön részlegen történik" – olvashatjuk a párt főtitkára számára készült korabeli feljegyzésben.¹⁹ Nem kétséges, az 1953-as nagyszerű választási eredmények elérésében Rákosi Mátyásnak kiemelkedő „érdemei" voltak.

Reform, forradalom – kudarc

Az 1953-as választások után mindössze egyetlen kérdés maradt tisztázatlan, mit kezdjen a párt vezetése az Országgyűléssel? A létszám ugyan 402-ről háromszáz alá csökkent, de valahogy mégiscsak foglalkoztatni kellett ezt a sok embert, elvégre a kiválasztás káderpolitikai elveinek megfelelően valamennyien megbízható képviselői voltak a Rákosi-diktatúrának. A néhány rövid és formális parlamenti ülés évente ezt nem oldotta meg. A fluktuáció meglehetősen nagy volt, az új törvényhozásból nemcsak az 1949-es választás kisgazdapárti, parasztpárti, volt szociáldemokrata tagjainak döntőtöbbsége maradt ki, de igen sok MDP tag is, vagy mert időközben elérte őket a törvénysértések valamely válfaja vagy mert nem bizonyultak elég "fejlődőképesnek".

A probléma megoldására az MDP Politikai Bizottságának 1953. július 15-ei ülésén a politikai élvonalból távozó Révai József kapott megbízást. A javaslat nem váratott sokáig magára, a testület 1953. szeptember 30-án már határozatot hozott a képviselők parlamenten kívüli foglalkoztatásáról.²⁰ Az elképzelés tökéletesen illeszkedett a kor antiparlamentáris gondolkodásához. Eszerint a képviselőknek nem a törvényhozással kell foglalkozniuk, hanem a párt és a kormány politikájának elfogadtatásával és a végrehajtásra való mozgósítással. A képviselőnek nem a parlamentben, hanem a választók között a helye, hallgassák meg azok egyéni panaszait, legyenek szószólók, "anélkül, hogy kijáróvá válnának". A határozatban pusztán annyi volt az újdonság, hogy szigorú előírásokkal kívánta e tevékenységet rendszeressé tenni. Valamennyi képviselő megkapta területi beosztását, három havonta beszámolót kellett írnia munkájáról, mind a parlament vezetésének, mind a megyei pártbizottságoknak ellenőrizniük és irányítaniuk kellett működésüket.

A rendszer fél év alatt csődöt mondott. 1954 március közepéig 92 jelentés helyett 39 futott be annak ellenére, hogy valamennyi honatya reverzálist tett. A képviselőkkel sem a megyei tanácsok, sem a pártbizottságok, sem a helyi lapok nem foglalkoztak, a panaszáradat így is minden képzeletet felülmúlt, de azzal a helyi illetékesek legtöbbször ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni, mint a képviselők. Talán ez is közrejátszott abban, hogy Nagy Imre 1954-ben az Országgyűlés helyének és szerepének újragondolását mind fontosabbnak érezte, és azt a politikai intézményrendszer átfogó reformjának keretébe elhelyezve kívánta megoldani. Ebbe az irányba hatott a tanácsirányításnak az Országgyűléshez, illetőleg az Elnöki Tanácshoz rendelésével kapcsolatos javaslata és a Népfront újjászervezésére vonatkozó terve. Az Országgyűlés reformjának kidolgozása azonban túl későn indult meg.²¹ Rákosi Mátyás 1954 végi politikai ellentámadása, Nagy Imre eltávolítása a kormány éléről zátonyra futtatott minden újító törekvést.

¹⁹MOL276.f. 65/178.ő.e.

²⁰    MOL 276.f. 53/139.ő.e.

²¹     Lásd erre Apró Antal levelét Rónai Sándorhoz 1954. november 30-áról, amelyben a Apró Antal Rónai véleményét
kéri az Országgyűlés tervezett reformjáról.(MOL XVIII-6-b ll.d.)

A kérdés csak 1956 február végén, közvetlenül az SZKP XX. kongresszusa után került újra a legfelső politikai vezetés elé, amikor az akkori miniszterelnöknek ismételten konstatálnia kellett, hogy az 1953-as Révai-féle "foglalkoztatási koncepció" tökéletesen kudarcot vallott, az országgyűlési képviselőkkel az eltelt egy esztendő alatt nemcsak a helyi szervek, hanem már az Országgyűlés vezetői sem igen foglalkoztak. Most már Hegedűs András sürgette a parlamenti munka, sőt a választójog átalakítását, érdemi lépésekre azonban az MDP KV 1956. július 18-21-ei üléséig várni kellett. Ezt követően az Országgyűlés az 1956. július 30. – augusztus 3-ai ülésszakán új ügyrendet fogadott el és határozatot hozott képviselőinek munkájáról. Ez egyet jelentett az 1954-es elgondolások megvalósításával. Az 1956. 1. számú országgyűlési határozat előírta a törvényi szintű jogi szabályozás kiszélesítését, az országos jelentőségű kérdések parlamenti megvitatását, az Elnöki Tanács, a Minisztertanács, a Legfelsőbb Bíróság elnökének, a legfőbb ügyésznek a rendszeres beszámoltatását, az ülésszakok számának szaporítását és az ülések időtartamának növelését, a megyei képviselőcsoportok létrehozását és a parlamenti bizottságok újjászervezését, az interpellációk és a témákhoz a felkészülési lehetőség biztosítását. A képviselők választók közötti munkájának segítését az állami és a pártszervek helyett a határozat a képviselőt jelölőpolitikai szervre, a Népfrontra bízta.

Az Országgyűlés munkája ezt követően 1956 augusztusa és októbere között a korábbiakhoz képest figyelemreméltó átalakuláson ment keresztül. Ezzel párhuzamosan az Igazságügy-minisztérium Allamjogi és Államigazgatási Jogi Kormánybizottsága kidolgozta a választójogi törvény módosításának irányelveit. 1957 májusa ugyanis a választás havának ígérkezett. A tervezet az MDP Központi Vezetősége 1956. júliusi döntéséből indult ki, amely szerint a tiszta listás rendszerről át kell térni az egyéni választókerületi rendszerre. Erről már az 1953. évi választás előtt is vita volt a párt vezetőtestületeinek ülésén, 1952. december 24-én született is ilyen értelmű titkársági döntés, ezt azonban a Politikai Bizottság 1953. január 22-én felülvizsgálta.²² Most az egyéni választókerületi rendszerből kiindulva a kormánybizottság a jelölés szisztémájának átalakítását javasolta. A jelölteket eszerint nem az országos, hanem a helyi választási bizottság fogadja el, a jelölés joga a Népfront helyett illesse meg mind a dolgozók szervezeteit, mind a szavazókörzetenként és munkahelyenként összehívott gyűléseit. A javaslat ugyanakkor a szavazatszámlálás mechanizmusában a hatalom beavatkozási lehetőségeinek fenntartására törekedett. Bár elengedhetetlen volt a szavazókörzetenkénti választási bizottság létrehozása, az előterjesztők meg kívánták tartani a megyei bizottságokat a megyei pártkontroll megőrzése érdekében. A választási bizottság tagjainak kijelölése a Népfront joga maradt. A javaslat szerint a választási bizottságok a két választás között a Népfront helyi szerveiként a képviselők foglalkoztatásában, az időközi választások lebonyolításában és a visszahívási jog gyakorlásában játszhattak volna szerepet. A visszahívást vagy a Népfront helyi szervezete vagy a választók egynegyede kezdeményezhette, majd titkos szavazással dönthetett a körzet választóközönsége. A tervezet ezen kívül még egy újdonságot tartalmazott, nevezetesen a törvénytervezet társadalmi vitára bocsátását. A javaslatot a Minisztertanács Tanácsi VB Osztálya véleményezte és sem a Népfront jelöltállítási jogának megvonásával, sem a törvénytervezet nyilvános vitára bocsátásával nem értett egyet. Utóbbival azért nem, mert az a többpártiság, a jelölés és a szavazás módjának kérdéseire terelné a figyelmet, ami "az érdemi elhatározást nem segítené, sőt bizonyos zavart keltene".²³ Mindkét dokumentum az MDP Politikai Bizottsága elé került 1956. október 19-én, a rendelkezésünkre álló levéltári anyagból azonban nem derül ki egyértelműen, hogy a testület hozott-e döntést.²⁴

²²    MOL 276.f. 53/113. O. e. és 54/225.ő.e.

²³    MOL XIX-A-2-gg 32.d.

²⁴    MOL 276.f. 53/308.ő.e.

10

Valójában azonban ennek már nem is volt jelentősége. 1956. október 22-én este, a Budapesti Műszaki Egyetemen tartott MEFESZ-gyűlésen már egész másról volt szó. A határozat egyik pontja általános, egyenlő, titkos nemzetgyűlési választásokat követelt több párt részvételével. Az Országgyűlés vezérkarának egyetlen lépése az október 29-ei plenáris ülés elhalasztása volt. Még csak saját legitimitását sem kívánta megvédeni. Különben is, mire komolyan támadták volna, a Nagy Imre vezette nemzeti kormány október 30-án a többpártrendszer visszaállításának és a választások kiírásának és megtartásának platformjára helyezkedett. Ez utóbbit Tildy Zoltán jelentette be közvetlenül Nagy Imre szózata után 30-a délutánján a rádióban.²⁵ Minden párt egyetértett abban, hogy az 1953-ban választott Országgyűlés semmi esetre sem lehet az a szerv, amely a választásokig tartó átmeneti időszakban az ország irányítja. Bibó István ezt azzal indokolta, hogy az Országgyűlésnek "semmi tekintélye és erkölcsi hitele nincs, mert alapja egy olyan alkotmány, mely a magyar nép szemében s a történelem színe előtt is örökre összekapcsolódott az egypártrendszerrel, az üres választási komédiákkal, Rákosi személyével, az általa indított hóhérperekkel s a közutálatnak örvendő szalma címerrel."²⁶ A közjogi kontinuitás tehát legfeljebb az 1947-es, mások szerint az 1945-ös választásoktól, illetve az 1946-os köztársaságtól volt lehetséges. Ehhez járult 1956 forradalmi legitimitása, de az 1949-es választás és alkotmány a demokratikus Magyarország megteremtésének semmilyen programjába sem fért bele. A parasztpártok ehhez 1956. november 4-e után is ragaszkodtak, mint ahogy így volt ezzel az emigrációba kényszerített több más politikai erő is.²⁷ Ugyanakkor voltak olyan pártok és csoportosulások, amelyek már október végén részben vagy egészében megkérdőjelezték a magyar közjogi kontinuitás 1945-ös dátumát.

Amíg az 1956. November 4-e után még bizonyos legalitással rendelkező politikai tényezők közül a parasztpárti politikusok fenntartották elképzelésüket egy új, a polgári demokratikus elvek alapján működő parlament megválasztását illetően, addig a Nagybudapesti Központi Munkástanács és a szakszervezeti vezetés a munkás-önigazgatási rendszer létrehozása irányába lépett. A Gáspár Sándor vezette szakszervezeti központ olyan kétkamarás rendszer bevezetését javasolta, amelynek egyik háza lényegében a hagyományos területi elv szerint jön létre, a másik, a Termelők Tanácsa viszont a gazdasági közösségek, a munkavállalók titkos választása útján. A Nagybudapesti Központi Munkástanácsban formálódó elképzelés egy az önigazgató vállalatokra és agrárüzemekre épülő átfogó gazdasági képviseleti rendszer beépítését tervezte a szabadon választott többpárti parlamentbe.²⁸ A Kádár-kormány 1956 decemberében azonban először a független önigazgatási, majd a többpárti berendezkedéssel is szembefordult. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957. Január 6-ai nyilatkozata leszögezte: „első és legfontosabb feladatunk volt és lesz a jövőben is, hogy minden erővel védelmezzük és erősítsük szocialista típusú, népi demokratikus munkás-paraszt államunk intézményeit és szervezeteit, mert csak ez az állam testesíti meg a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmát, a proletárdiktatúrát…".²⁹ A közjogi diszkontinuitás kérdése tehát lekerült a napirendről. A kormányprogram pusztán az Országgyűlés munkájának újraindításáról beszélt, az 1957 májusában esedékes választások előkészítéséről nem. Január végétől egyenlőre parlamenti keretekben megindult az országgyűlési képviselők magatartásának felülvizsgálata, majd ezt követően a bizottsági munka óvatos újraindítása. Kende Zsigmond javaslata, hogy a megüresedő helyekre időközi választásokat írjanak ki, nem talált visszhangra.³⁰ Jól mutatja azonban, hogy párton kívüli körök is majdnem biztosra vették, hogy az 1957 májusára esedékes választások elmaradnak. így is történt, Kádár János a parlament mandátumának két évvel való meghosszabbítását javasolta, amit az Országgyűlés az 1957. május 9-én kezdődő ülésszakán

²⁵    A forradalom hangja. Századvég Füzetek 3. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub kiadása, 1989. 227.p.

²⁶    Bibó István: Válogatott tanulmányok 1935-1979. IV. kötet. Magvető Könyvkiadó, 1990.161.p.

²⁷     Lásd erre Izsák Lajos: Az 1956-os forradalom pártjai és programjaik. Múltunk, 1992. 2-3.sz.

²⁸    Lásd erre Feitl István: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2.sz.

²⁹    A Forradalmi Munkás-Paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról. Népszabadság, 1957. Január 6.

³⁰    MOL XIX-A-2-gg 48.d.

11

elfogadott. Nagyarányú tisztogatások nem voltak, az MSZMP Politikai Bizottsága összesen 28 képviselőt mondatott le, köztük a Nagy Imre-csoport, és az úgynevezett rákosisták legexponáltabb személyiségeit. (Nagy Imre, Vas Zoltán, Lukács György, Kopácsi Sándor, Márton András, Szigethy Attila, Földvári Rudolf, illetve Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Bata István, Hegedűs András, Kovács István, Ccs Lajos, Hidas István, Szálai Béla stb.)

Kádár János számára 1957-ben az Országgyűlés elsősorban a kormányt és annak legfontosabb intézkedéseit törvényesítő szervezetként jött számításba. Munkája az ötvenes évek eleji helyzethez képest némileg élénkebb lett, reformjára azonban senki sem gondolt. 1957 őszére a részletkérdésekben is lezárultak a politikai intézmények szerepéről zajló viták. A személyi tisztogatások is befejezésük felé közeledtek. A legtöbb pozícióból távozniuk kellett a mérsékelt reform híveinek. A Politikai Bizottság 1957. szeptember 17-ei ülésén vereséget szenvedett az az elképzelés, hogy a Népfront egyéni tagsággal rendelkező olyan politikai tömegszervezet legyen, amely nem pusztán kiszolgál és végrehajt, hanem legfelső szinten politikai tanácskozási joggal rendelkezik. Ez jelezte a választójoggal kapcsolatos döntéseket. Az igazságügyi és a pártapparátus egy része az 1956 júliusi MDP KV határozatnak megfelelően 1957 végén az egyéni választókerületi rendszerre való áttérésről készített javaslatot a Politikai Bizottságnak. A testület 1958. február 11-ei ülésén³¹ azonban még ezt is túlzásnak tartotta. Kádár semmilyen bonyodalmat nem kívánt a választások alatt. Világosan leszögezte: népszavazásra van szükség, amely jóváhagyja az addig folytatott politikát. A helyi szervezetek erejében egyébként sem volt biztos, az egyéni választókerületekben az "ellenség" jobb mozgási lehetőséghez juthat – vélte -, a változtatásokat tehát minimálisra kell csökkenteni. A vitában egyedül Friss István emlékeztetett az 1956 júliusi ígéretre, az egyéni körzeti rendszer demokratikus jellegére, a listás képviselet és az alkotmányban rögzített visszahívhatósági elv ellentmondására – mindhiába. Az 1958. februári döntéssel az MSZMP vezetői az SZKP XX. kongresszusa utáni próbálkozások folytatásától is elzárkóztak. A politikai intézményrendszer visszazökkent a régi kerékvágásába.

A Kádár-korszak

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek összesen hat választása mégis bizonyos értelemben különbözött a Rákosi Mátyás által koreografált komédiáktól. Mindenekelőtt az a megszállott messianizmus tűnt el a belőlük, amely a választást a társadalom rövid időn belül gyökeresen átformáló forradalmi folyamat emeltyűjének tekintette, amelynek ünnepélyei, kellékei, ceremóniái pusztán eszközök voltak a tömegek elkötelezettségének és tettrekészségének fokozására. Változtak a módszerek is. Csökkent a represszió, eltűntek a monstre kultúrkampányok, és a népnevelők kellemetlen siserehada, egyre rövidültek, visszafogottabbak lettek az agitációs időszakok, mintha csak a kádári puritanizmust akarták volna ezzel is kifejezésre juttatni. Persze a helyzet is más lett, a tömegkommunikáció, a televízió kora már nem követelt annyi közvetlen, személyes kontaktust. A politika egyébként is mindinkább beköltözött a lakóhelyről a munkahelyekre, iskolákba, elégséges keretet biztosítva az állampolgárok kellően nagy részének befolyásolására.

A több mint egymillió embert érintő 1957-es tanácsi pótválasztások és az 1958-as országgyűlési választás tapasztalatai is fontosnak bizonyultak a stílusváltás szempontjából. Kádár János és vezetőtársai rájöttek, hogy a kockázat nem különösebben nagy. A köznyugalmat, a belpolitikai stabilitást nem fenyegeti semmi, az eredmények jönnek vagy végsőesetben "hozhatók", erőlködni tehát nem kell. A választások politikai súlya – az 1985-öst leszámítva – a korszakban fokozatosan csökkent, elvégre az országban nemcsak mindenki tudta, de hozzá is szokott, hogy a dolgok nem a parlamentben, hanem a pártközpontban dőlnek el. Ehhez illeszkedett a választási évek ütemterve is,

³¹ MOL 288.f. 5/66.ő.e.

12

amely már 1962-ben kialakult. Kezdődött az esedékes pártkongresszussal, amely értékelte az elmúlt négy, 1975-től öt esztendőmunkáját és elkészítette a következő évek terveit. Ezt fogalmazta a Népfront választási programmá, amit a választók a kampány időszakában részletesen megismertek és a szavazáson "jóváhagytak". 1975-től, amikor a választási ciklus négyről öt évre nőtt, a választópolgárok az ötéves tervekről mondtak a hatalom szerint véleményt. Kádár János úgy gondolta, hogy a párt elképzelései e folyamat eredményeként váltak népi akarattá, így forrt nemzeti egységgé a legfontosabb célkitűzéseket illetően a kommunisták és pártonkívüliek széles tábora. A választásokkal kapcsolatos politikai kérdések döntési mechanizmusa szintén 1962-től vált rutinszerűvé. A legfontosabb színtér – szemben Rákosival – nem a Titkárság, hanem a Politikai Bizottság volt, de emellett Kádár János gondosan ügyelt arra, hogy sem az előkészítés folyamatában, sem az értékeléssel ne legyen megkerülhető a Központi Bizottság. A KB ülések azonban a téma súlyának megfelelően meglehetősen formálisak voltak, leginkább Kádár János szólt hozzá Biszku Béla, majd Korom Mihály expozéihoz, legfőképpen talán azért, mert bosszantotta a Központi Bizottság és az apparátus érdektelensége.

A közöny okát nem kell különösebben magyarázni. Bár a korszakban mindvégig, több mint huszonöt éven át napirenden volt a választási rendszer korszerűsítése, érdemi előrelépésre nem volt esély, a politikai alternatívák közötti választás lehetőségét néhány 1985-ös perifériális kísérlettől eltekintve a hatalom szigorúan tiltotta. A hatalommegosztás úgymond polgári elvét a hatalom egységének "szocialista" elve váltotta fel és ez meghatározó erővel nehezedett rá a gyakorlatra. A Központi Bizottság előtt ezt a kikezdhetetlen alapállást először Nyers Rezső merte megkérdőjelezni a testület 1980. február 28-ai ülésén, amikor az egyes vagy többes jelölés két évtizede húzódó vitája során végre kimondta, hogy a választási reformnak a politikai alternatívák megjelenésének irányába kell elmozdulnia, és az az út, amin az MSZMP járt a szocialista demokrácia fejlesztése szempontjából zsákutca.³² Hogy a pártvezetők fülének milyen idegenül hatott mindez, azt jól mutatja, hogy a téma előadója, Korom Mihály zárszavában már a Kubában rég bevett gyakorlattá vált kötelezőtöbbes jelölés gondolatát is elutasítással felérő szkepszissel emlegette.

Nem történt tehát semmi említésre méltó 1958 és 1985 között a tucatnyi központi bizottsági és a vagy négyszer annyi politikai bizottsági ülésen? Ez így természetesen túlzás. A választások és mindenekelőtt az azokat megelőző politikai viták és döntések egy sajátos vetületben pontos lenyomatai a korszak irányítóinak gondolkodásában és a politikai gyakorlatban végbement változásoknak. A legdöntőbb elmozdulást a korabeli államjogi, majd politológiai irodalom is érzékelte. Ez az 1966-1970-es reformidőszakhoz kötődik, amikor a politikai vezetés rászánta magát az egyéni választókörzeti rendszerre való áttérésre és emellett nemcsak kitartott, hanem azt a jelölési módszerekben következetessé tette, majd 1983-ban bevezette a kötelezőtöbbes jelölést. A háttérben a monolit, az össztársadalmi érdekre építő hierarchikus érdekfelfogással való szakítás húzódott, illetve az egyéni, a csoport és az össztársadalmi érdek összehangolása elvének előtérbe kerülése, tehát a hatvanas évek reformpolitikájának egyik alapgondolata. Az 1967. és 1971. évi választási előkészületek során volt érzékelhető leginkább Kádár Jánosnál is a változtatás, a versengés motívuma felé való elmozdulás szándéka. Kádár ekkor mint a reform képviselője a maga óvatosságával együtt is a Központi Bizottság előtt járt egy lépéssel, szemben a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek időszakával, amelynek jegyzőkönyveit olvasva a csalódottság, majd a továbblépéssel szembeni fenntartások megnyilvánulásai válnak mindinkább szembeötlővé nála. Az ellenzéki jelöltek 1985-ös próbálkozásait már nem tudta igazán feldolgozni, a Központi Bizottság előtt újra és újra visszatért az 1957-ben lerögzített alapkövetelményhez: ellenzéki képviselő nem juthat a parlamentbe. De ha ez lehetséges, akkor hiba van a rendszerben. "Végül is kit támogatnak (a választópolgárok – F.I.), ha több jelölt van? – tette fel a kérdést. – Mondjuk van négy jelölt, mi

³² MOL 288.f. 4/168.ő.e.

13

van akkor? Ez a vizek sodrására van bízva? Ez az a bizonyos egyenlőesély? Azt választanak, akit akarnak? Ez valahogy nem volt egészen végiggondolva."³³

Végül is a parlament képén a hatvanas évek reformja miatti változás nem volt egyértelműen a "támogatott" kategóriába sorolható. A képviselői követelmények között sosem a helyi, mindig az össznépi, a nemzeti érdek szem előtt tartása maradt az első. 1956-tól azonban területi képviselőcsoportok alakultak és működtek, 1967-től, miután egyéni választókerületből jöttek, ahhoz is kezdtek kötődni a honatyák, elvileg visszahívhatók voltak, de ami még fontosabb; a jelölés lassan, fokozatosan átcsúszott a megyei hatalom kezébe. (A választókerületnek ebből a szempontból nem volt említendő szerepe.) A központi jelöltek, az "ejtőernyősök" száma sosem volt túl nagy és idővel csökkent, a statisztikai előírások (a munkások, nők, fiatalok stb. aránya) nem jelentettek áthághatatlan korlátozást. Jellegzetes módon a fluktuáció mindig jóval nagyobb volt a központi elvárásnál és ezen semmilyen parancsszóval nem lehetett változtatni. Fordulatot az 1985-ös választás hozott, amely előtt Kádár János – kis túlzással – szinte büszkén mondta: a PB csak ránézett és tudomásul vette a megyék és Budapest javaslatait. Vita, harc mint korábban, ezúttal is mindenekelőtt az úgynevezett központi jelöltek miatt folyt a megyék között, illetve a pártközponttal. (A 714 népfrontjelölt között számuk nem érte el a negyvenet.) Újra csak Kádár Jánost idézve: "A Tervhivatal elnökét a megyék fele szokta kérni, a vasútügyi minisztert a negyede, a honvédelmi minisztert legalább a harmada, mert onnan sok kiskatona munkaerőt lehet várni, a pénzügyminisztert és így tovább, nem akarom folytatni."³⁴ A kijárás, a helyi érdekek képviselete, ezek csoporttá szerveződése és lobbyzása, az ilyen ügyekben való interpellációk a Rákosi­szisztémával szemben a „tűrt" kategóriában kerültek, és ez elegendővolt arra, hogy – az államigazgatás döntéselőkészítő szerepének növekedésével párhuzamosan – a területi, a helyi közösségek egyik képviseleti színterévé válhasson az Országgyűlés, és tétje legyen a jelöltkiválasztásnak. Épp ez a helyzet táplálta – különösen az 1983-as választójogi reform után -azokat a reményeket, amely szerint az állami, ezen belül a parlamenti képviseleti rendszer továbbfejlesztésével, a párt és az állam elválasztásával fokozatosan oldani lehet a hatalmi berendezkedés pártcentrikusságát, érdekbeszámításos jellegét.³⁵

Az előzmények részben az 1956 októbere előtti reformokhoz nyúlnak vissza, részben az 1958-as és az azt követőévek negatív tapasztalataihoz. Az 1958-as visszafordulást egy mindinkább megerősödő legitimitásigény is motiválta. A Nagy Imre-per a kurzus nemzetközi elfogadtatásával kapcsolatos reményeit romba döntötte, ugyanakkor még mindig "Rákosi parlamentjével" kellett kormányozni, csaknem két évvel a hatalomátvétel után. Kádár "saját", de legalább annyi szavazatból összeálló törvényhozást akart, mint az 1953-as. Olyat, amely szilárdan áll mögötte nehéz helyzetben is, nem úgy mint a régi, 1956 októberében. Olyat, amely ugyanakkor kifejez bizonyos politikai kontinuitást, de egyben rehabilitálja azokat, akik öt éve még börtönben ülve vagy félreállítva nem kerülhettek a törvényhozásba. Másrészt működő parlamentet képzelt el, amelynek politikai kisugárzása van, amelyben ha beszédet mond, arra odafigyelnek az emberek. A választás a tervek szerint alakult, a siker mégsem volt teljes. A parlamenti munka a szilárd kommunista összetétel ellenére visszazökkent a megszokott formalitások közé. Akárcsak 1953-ban, most is megindult a toldozás-foltozás. Sűríteni kell az ülésszakokat, felkészülési időt kell engedni a képviselőknek, abba kell hagyni a hozzászólók előzetes kijelölését, vitalehetőséget kell teremteni, ne a parlament adott bizottságai, hanem a kormány terjessze be törvényjavaslatait, azt komolyan indokolja és a kérdésekre érdemben válaszoljon, biztosítani kell az interpelláciős szabadságot stb. A parlamenti munka, különösen a plenáris ülések kézi vezérléséről – mindenekelőtt azok kitüntetett

³³    MOL 288.f. 4/207.ő.e.

³⁴   MOL 288.f. 4/207.ő.e.

³⁵    Bihari Mihály: Politikai rendszer és szocialista demokrácia ELTE ÁJTK kiadás, 1985. 216-226.p., valamint
Szoboszlai György: Államiság és politikai rendszer. Kossuth Könyvkiadó, 1987. 186-191.p.

14

bel- és külpolitikai propagandisztikus hatása miatt – az MSZMP vezetői azonban nem voltak képesek lemondani. Ugyanakkor legitimitásuk valóságosabbá tétele is tovább munkált bennük.

Ahogy a politikai intézményrendszer korszerűsítésének elvi döntésére, úgy a választások és a parlamenti reform beindítására is kilenc évet kellett várni 1956 után. Az 1963. február 24-ei választások sajátos politikai koreográfiába helyeződtek el. Az 1962. novemberi VIII. pártkongresszus a szocializmus alapjainak lerakásával és a proletárdiktatúrából az egyetemes össznépi állam felépítésének tételével új korszakot kívánt meghirdetni. Kádár János ennek elsőfontos konkrét lépéseit az új parlament nyitó ülésére szánta. A választás a régi, "bevált" rendszerben zajlott le, bár az egyéni agitációról kifejezetten Kádár instrukciói alapján tevődött át a hangsúly a csoportos agitációra, ami az állampolgárok felé irányuló presszió módszerének feladását jelentette. A kampány újra csak egy hónapos volt, a külsőségek tovább szegényedtek, a pártonkívüliek aránya 20-ról 30 százalékra emelkedhetett a törvényhozásban. A több mint hétmillió szavazópolgár közül ilyen körülmények között is csak kétszázezren maradtak távol az urnáktól és csak 75 ezren szavaztak a Népfront ellen. Kádár János a választási sikerről most az egyszer nem a Központi Bizottságnak, hanem a Politikai Bizottság ülése után közvetlenül az Országgyűlésnek számolt be. Fiatalított a kormány összetételén és két nagy horderejű politikai lépést jelentett be: a kormány széles körű közkegyelmi rendelet kibocsátására tesz javaslatot az Elnöki Tanácsnak és "bátrabban kell és lehet alkalmazni és általánosítani választójogi rendszerünk fejlesztésénél, a képviselőválasztásoknál is azokat a jó tapasztalatokat, amelyeket a tanácsi választásoknál az egyéni választói körzet és az egy helyre több személy jelöléséből nyertünk".³⁶ Vagyis kilátásba helyezte a választójogi rendszer reformját. Érdemes azonban még egy passzust felidézni a beszédből, amely mintegy előlegezve a hatvanas évek bizonyos mértékig toleránsabb szellemi légkörét, az 1965-ös úgynevezett ideológiai KB határozat egyik alapgondolatának is tekinthető: "Teljesen világosnak kell lenni, hogy a szocialista eszmét képviselőemberek ideológiai harca az eszme győzelméért, a hibás nézetek ellen és nem emberek ellen, hanem az emberekért folyik."

Az 1965-ös ideológiai határozat nem egyszerűen a reform, hanem az elméleti útkeresés előtt is kaput nyitott. "A társadalomtudományok művelőitől azt várja a párt, hogy alkotóan dolgozzák ki a továbbfejlődés útját, szem előtt tartva, hogy a szocialista állami és társadalmi fejlődés elmélete nincs befejezve, nincs lezárva."³⁷ Ezzel új kör, jogászok, szociológusok kapcsolódtak be a döntés előkészítésekbe, egyben megkezdődött a politikai intézményrendszer tudományos kutatása. A hetvenes években az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának döntése nyomán a demokráciakutatás kibővült, főiránnyá vált, mind több tanulmány, konferencia témája lett. Az 1980-ra elkészült összegzés³⁸ a hivatalos tudományosság rangjára emelte, hogy a politikai rendszerben a képviseletnek mindinkább az érdekmegjelenítő szerepet kell betöltenie. Bár a merészebb reformgondolat a hivatalos tudományosságon kívül fogalmazódott meg vagy a szellemi műhelyekben maradt, megállapításai közrejátszottak a döntéshozók szemléletének megváltozásában és a fiatalabb generáció reformok iránti elkötelezettségének kialakulásában. Egy ideig úgy tűnt, ez befolyásolhatja a hatalom csúcsának közelébe jutott fiatalabb politikusok magatartását is. Az 1983-as választójogi reform kimunkálásakor során már a párton belül is markánsan jelen volt a politikai intézményrendszer határozottabb reformját szorgalmazók csapata. Nemcsak a kötelezőkettős jelölést és a visszahívhatóság liberalizálását sikerült elérni, hanem a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnak (KNEB) a kormány alóli kivonását, a járások megszüntetését és az Alkotmányjogi Tanács létrehozását is. A Számvevőszék felállításának javaslata viszont áttörhetetlen falakba ütközött. A Központi Bizottság 1982. október 11-ei ülésén Nyers Rezső újra hangot adott a reformokat keveslő tábor véleményének. Ezúttal a testület két fordulóban tárgyalta az előterjesztést.

³⁶ Népszabadság, 1963. március 22.

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1963-1966. Kossuth Könyvkiadó, 1978.137.p.

³⁸ Szocialista demokrácia. Társadalmi Szemle, 1980. 7.sz.

15

1983.   július 6-án a Hazafias Népfront Országos Tanácsa vita után hozta csak meg végleges
határozatát.³⁹ A választási rendszer reformjának terve nem változott, ugyanakkor napirendre kellett
venni  az Országgyűlés munkájának korszerűsítését.  Ez nemcsak a HNF  Országos  Tanácsán
vetődött fel, hanem Veress Péter külkereskedelmi miniszter, a KB tagja írásban is javasolta,
mondván, hogy jó lenne, ha az Országgyűlés túllépne egy nagyméretű termelési tanácskozás
színvonalán.⁴⁰ A továbblépés lehetősége tehát megmaradt.

Az Országgyűlés tevékenységének korszerűsítéséről a Központi Bizottság több mint egy év múlva,

1984.   Október 9-én tárgyalt. Az előkészítő munka vezetője és a téma előadója újra Korom Mihály
volt. Bevezetője másból sem állt, mint az előremutató javaslatok elutasításából. Sem az Elnöki
Tanács jogköre nem csökkenhetett a parlament javára, sem az ülések száma nem növekedhetett. A
politikai  vezetés  visszautasította  a  törvények  részletező jellegének  növelését,   a  parlamenti
bizottságok munkájának olyan minimális korszerűsítését is,  hogy  a rendszeres ülésezésre az
ügyrend kötelezze őket, vagy hogy szakértő albizottságokat hozhassanak létre. Szó sem lehetett
arról, hogy az interpellációra adott el nem fogadott válasz a bizalmi kérdéssel bármilyen formában
összefüggésbe kerüljön. A főállású képviselői státus bevezetésére vonatkozó javaslatot Korom
Mihály azzal utasította vissza, hogy az megnehezítené a választópolgárokkal való kapcsolatok
fenntartást.   Az   MSZMP   vezetői   mereven   visszautasították   a   Minisztertanács   alkotmányos
jogállásának módosítását is. Pedig még Apró Antal, az Országgyűlés elnöke is panaszra fakadt,
amiért a PB feleslegesen erőlteti a kétnapos ülésszakokat, miközben a gazdasági minisztériumok
Ipari Minisztériummá történő összevonását még a parlament illetékes bizottsága sem vitathatta
meg, a költségvetéseken pedig még a pontot és a vesszőt sem szabad elmozdítani. Csak ezreléknyi
tartalékot kért a törvényhozás mozgásterének érdekében. Nyers Rezső is csak annyit ért el, hogy az
Országgyűlés elnökségét felkérték konkrét javaslatok megfogalmazására. De hát a semmire nehéz
volt ajánlásokat készíteni.

Az 1985-ös választások az MSZMP szempontjából sikerrel zárultak. Egyetlen ellenzéki képviselősem került a törvényhozásba. A Központi Bizottság június 26-ai ülésén a napirend előadója már nem Korom Mihály, hanem Horváth István volt. Miután a választások valóban várakozáson felüli eredményeket hoztak a kötelezőtöbbes jelöléssel szembeni fenntartások ugyan enyhültek, de nem szűntek meg. Ez elég volt a reform megvédéséhez, a további teendőket illetően azonban már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet. Több régi káder és gyakorló középszintű vezetőveresége jelezte a lakosság körében a hatalom képviselőivel szembeni bizalmatlanságot. A vita után a választási rendszer továbbfejlesztéséről, a tapasztalatok hasznosításáról hozott határozat nem tette világossá, hogy a változtatások milyen irányban haladnak tovább. A párt által megbízott és a független tudományos műhelyek mindenesetre nem maradtak tétlenek. A többes jelölést az állampolgári jelöléssel kombináló 1985-ös választásban a vizsgálatok gyökeresen új politikai elemeket "fedeztek fel", amelyek a hatalomkorlátozó jelleg erősödése, a versengő, a politikai értékválasztó országgyűlési választási rendszer felé való elmozdulás irányába mutattak. A szakmai javaslatok ennek megfelelően a pártirányítás felszámolását, a jelöltállítás demokratizálását (a munkahelyi jelölőgyűlések megszűntetését, az ajánlócédulák bevezetését stb.) célozták. 1987-ben újabb elvi központi bizottsági döntés született a politikai intézményrendszer korszerűsítésének folytatásáról. A Társadalmi Szemle hasábjain vita bontakozott ki a témáról, amelyben már merészebb, akkor szélsőségesnek minősített – valójában mérsékelt, de egyértelmű irányú – vélemények is napvilágot láthattak. 1988-ban azonban már a politika valóságos porondján is új szereplők jelentek meg. Túl voltunk a Társadalmi szerződés közzétételén, az 1987-es lakitelki találkozón, megszerveződött a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz), újabb és újabb politikai vagy politikai jellegű szervezetek vártak működésük legális lehetőségének megteremtésére. Az

MOL 288.f. 4/188. és 194.ő.e.

⁴⁰ MOL 288.f. 4/194.ő.e.

16

MSZMP Országos Pártértekezlete után ilyen körülmények között ült össze a Központi Bizottság 1988. június 23-án, hogy újra megvitassa a választási rendszerrel kapcsolatos kérdéseket. Az előadó Fejti György volt. Az 1990-es választások politikai körülményeit és az abból adódó konzekvenciákat illetően a következőket mondta: "Számolnunk kell azzal is, hogy a jelentős társadalmi csoportokra háruló növekvő terhek feszültségeket, elégedetlenséget szülnek… Nem engedhetjük, hogy a szocializmussal, alkotmányos rendünkkel szemben álló csoportok a választásokat politikai térnyerésre, bázisnövelésre használják fel."⁴¹ Fejti szavai jelezték, hogy a Politikai Bizottságban a vita milyen irányban dőlt el. A javaslatokat és a határozatot már nem a reform, hanem a hatalom megőrzésének szempontja motiválta, politikusi, nemzedéki hovatartozástól függetlenül. Előrelépés helyett a hatalmi garanciák megerősítésére történt kísérlet. A határozat a jelölés szabadságát ennek megfelelően meg akarta szüntetni. Ajánlást bárki tehet ugyan, de a jelölőgyűlés csak az úgynevezett jelölést előkészítő bizottság javaslatairól dönthet. Az elfogadott terv szerint megmaradt volna az országos lista zártsága, amelyre csak a Hazafias Népfront Országos Tanácsa vehet fel személyeket. Nem született döntés a tanácsi és országgyűlési választások időbeni szétválasztásáról sem. "Konkrétabb, alapvető politikai követelményeket is rögzítő, számon kérhető népfrontprogram kidolgozásával erősíteni kell a képviselő-, illetve tanácstagjelöltség elfogadásának garanciális jellegét" – olvasható az állásfoglalásban. "A jelölttől elvárható magatartás alapvetőnormáit indokolt a törvényben rögzíteni." Az egyetlen, amelyben haladás volt tapasztalható a Központi Bizottság döntésében, az a választási bíráskodás visszaállításának szándéka.

Az 1988. júniusi központi bizottsági döntés mintegy keretet vonva mutatta meg a rendszer országgyűlési képviseleti intézménye reformjának határait, amelyek közé nem fért politikai alternatívák közötti szabad választás lehetősége. A javaslatból természetesen nem lett választást befolyásoló törvény. Mire az 1990-es esztendőelérkezett, a Központi Bizottság elgondolásai elvesztették politikai jelentőségüket. A döntés után néhány hónappal Schmidt Péter már mint történelemre tekintve állapította meg, hogy "tulajdonképpen rendszeridegenné vált az 1983-ban végrehajtott választójogi reform is. Ennek lényege, hogy a politikailag egységes képviselet fenntartásával a kiválasztásban megnövelje az állampolgár szerepét. A választó szerepének növekedése azonban több esetben ellentétbe került a politikailag egységes képviselet (egypártrendszerű képviselet) logikájával. Ezt az ellentmondást akarja feloldani az állampolgárok szerepének csökkenésével az 1988 őszén vitatott tervezet."⁴² Ha azonban arra gondolunk, hogy ez az ellentmondás a hatvanas évek választójogi reformjától eredeztetheti önmagát, talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a feszültség a korszak egyik sajátossága volt. A Rákosi- és a korai Kádár-időszakban működő parlament és a hetvenes évektől mindinkább egy regionális érdekképviseleti kamaraként működő törvényhozó testület nem azonosítható egymással. Ugyanakkor egyikben sincsenek meg a törvényhozáshoz elengedhetetlen plurális, de mégis össztársadalmi szemléletű képviselői mentalitás kialakulásához szükséges intézményi és csoportkötődések és érdekeltségi viszonyok. Ebből a szempontból a késő Kádár-korszakbeli testületek is ugyanabban a zsákutcában haladtak, mint elődeik. Kiválasztásuk, működési lehetőségeik végső soron nem függetlenedtek a politika alapkérdéseiben egységes álláspontot valló pártapparátus döntéseitől. Valódi, vagyis a választások által korlátozott szuverenitása az 1985-ben létrehozott Országgyűlésnek sem teremtődhetett meg. Hogy sorsa nem a feloszlatás, hanem a rendszerváltó törvények meghozatala lett, annak magyarázata a parlament testületén kívül keresendő.

Megjelent a Parlamenti képviselőválasztások 1920-1990 c. könyvben (Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1994.)

⁴¹     Pártélet, 1988.12.sz.

⁴²    Schmidt Péter: A politikai rendszer és az államszervezet reformja. Társadalmi Szemle, 1989. 4.sz. 35.p.