Gyurcsány Ferenc beszéde a Nagy Imre érdemérmek átadásakor

A Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – a hazafias helytállással példát mutató, a magyar függetlenséget szolgáló, a társadalmi párbeszéd, a társadalmi béke, a nemzet egységének megvalósítása, a békés rendszerváltozás megteremtése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként a Nagy Imre Érdemrend kitüntetést adományozta Ferge Zsuzsa akadémikusnak, Széchenyi-díjas szociológusnak, Gereben István geofizikusnak, oceanográfusnak, Mészáros Márta Kossuth-díjas filmrendezőnek, Rainer M. János történésznek, Ujvári József nyugalmazott dandártábornoknak.

A Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – a hazafias helytállással példát mutató, a magyar függetlenséget szolgáló, a társadalmi párbeszéd, a társadalmi béke, a nemzet egységének megvalósítása, a békés rendszerváltozás megteremtése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként a Nagy Imre Érdemrend kitüntetést adományozta Ferge Zsuzsa akadémikusnak, Széchenyi-díjas szociológusnak, Gereben István geofizikusnak, oceanográfusnak, Mészáros Márta Kossuth-díjas filmrendezőnek, Rainer M. János történésznek, Ujvári József nyugalmazott dandártábornoknak.

Gyurcsány Ferenc a Budai Várban az államelnöki rezidenciában a Nagy Imre érdemérmek átadásakor beszédet mondott. Beszédét szószerinti leiratban közöljük:

Köztársasági elnök Úr, Elnök Asszony, Elnök Urak, mélyen tisztelt kitüntetettek, Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc óta eltelt 51 év történelmi léptékkel mérve alig több egy pillanatnál. De legalábbis elég rövid idő ahhoz, hogy nagyon sokunkban éljen közvetlen tapasztalat és élmény. Sokak őriznek vagy saját tapasztalatukból, vagy a család, a baráti közösség, a lakóhely áthagyományozott emlékeiből egy önálló, csak rájuk jellemző képet. Ez így természetes. E tekintetben igaz az, amit Göncz elnök úr mondott valamikor a '90-es évek elején: annyi fajta 1956 van, ahányan mi vagyunk. Igen, ez az egyéni emlékezés, az egyéni élmények tekintetében igaz.

De azért van egy másik igazság is. Az, amit a politikai közösség megfogalmazott és kihordott magában. Ez már nem relativizál, ez nem azt mondja, hogy bármilyen értékelés megfér egymás mellett. Nincsen ezer fajta közös ítéletünk. Közös ítélet, közös meggyőződés 1956 dolgában csak az van, amelyre a harmadik Magyar Köztársaság épül, amely örökösének vallja magát. A szabadság, a demokrácia és a függetlenség nemes küzdelmeként tekintünk 1956-ra.

Természetesen sokaknak okoz ez konfliktust. Konfliktust, hogyan egyeztethető össze a személyes egyéni élmény, a kép, amit ők őriznek, a nemzet, a politikai közösség közös meggyőződésével.

Nem hiszem, hogy a szabadság behelyettesíthető a jogfosztottságba. Nem hiszem, hogy az emberi méltóság védelme vagy éppen annak elpusztítása, a függetlenség az alávetettség megfér egymás mellett. Ezekben nem kell kétértelműnek lenni. Lehet úgy tiszteletben tartani sokak vagy milliók egyéni érzékenységét, hogy közben a politikai közösség – ha úgy tetszik – nem enged, ez esetben nem a '48-ból, hanem '56-ból. '56-ra a közösség, a nemzet egyféleképpen emlékezik: a magyar nemzeti progresszió egyik legértékesebb darabjára, és ekként emlékezik a forradalom szimbólumára, a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnökre.

Nagy Imre az utókor számára éppen úgy fogja jellemezni és szimbolizálni '56-ot, ahogyan szimbólummá nemesedett Rákóczi vagy Kossuth. Ettől még persze ez három nagyon különböző történelmi szituáció, három különböző történelmi szerep. Egyikőjükre sem igaz, hogy csak ők voltak önmagukban. Egyikőjük sem folytatott csak személyes küzdelmet, hanem a nemzet közös küzdelmét folytatták. Mindegyiküknek voltak társai, harcostársai, szövetségesei. Nagy Imre sem csak önmagában áll. A sznagovi társak, közülük nem egy osztozott a volt miniszterelnök mártíromságában. Vagy a névtelenek sokasága, a pesti srácok, vagy éppen Tóth Ilona, vagy Mindszenty vagy Bibó István.

Mégis, akarjuk vagy sem, és azt kell mondanom, hogy én érteni vélem, – sőt, hozzátehetem, talán kedvemre is való -, hogy Nagy Imre ebből a sokaságból kiemelkedik. Kiemelkedik azért is, mert személyében jól példázza azt, ami az egész nemzet alapvető konfliktusa: hogyan lehet számot vetni a tragikus tévúttal, legyen az a tévút személyes tévút vagy a nemzet tévútja. Hogyan lehet belátni azt, hogy amerre indultunk, arra nem a szabadság van, nem az egyenlőség, nem a felemelkedés, hanem éppen ellenkezőleg. Hogyan lehet elszámolni személyes és nemzeti történelmünkkel. Hogyan jut el egy nemzet és hogyan jutnak el a nemzet polgárai addig, hogy bevallják: Tévedtünk, sőt, talán volt, amikor bűnt is elkövettünk. És a feloldozást a tévedés és a bűn alól éppen ez a fajta belátás, beismerés és a nemzet mellé való szegődés jelenti. A volt miniszterelnök ezt megtette, és akik Magyarországon, a harmadik Magyar Köztársaságban azért tesznek, hogy fennmaradjon a szabadság 1956-ban kigyulladt fénye, hogy a mártír miniszterelnök munkásságának ezt az összetettségét és ellentmondásosságát lássa és magáévá tegye az ország, azok méltók a nemzet köszönetére.

A Nagy Imre érdemrendet azok kapják meg évek óta itt, a Sándor-palotában, a közjogi méltóságok jelenlétében, akik azért tesznek és azért tettek, hogy '56 igaza, fénye és üzenete máig ható legyen.

Sokféle szakmát, sokféle világot képviselnek önök. Egy tábornok, egy kutató, egy rendező, és van még két kitüntettünk, akik nem lehetnek itt: Ferge Zsuzsa szociológus, aki segít megérteni mindazt a bonyolult világot, ami társadalomnak hívunk. És itt van még Gereben István is, aki ma Washingtonban veszi át a kitüntetést. Sokat tett azért, hogy a forradalom eszméje ismert legyen, és '89-'90 után az Egyesült Államok újult erővel megismerhesse, mi is történt itt.

Köszönjük önöknek! Hálásak vagyunk azért, hogy elmondták, hogy segítettek megérteni, mi is az a közös kincs. Segítettek, hogy mi is részesei legyünk ezeknek az emlékeknek, hogy birtokba vehetünk tudást. Hogyha kellett, a filmvásznon találkoztunk a temetetlen halottal, a szenvedéssel, amely nemcsak egy ember, hanem egy nemzet szenvedése is volt.

Azt kívánom önöknek és magunknak, hogy őrizhessék meg ezt a képességüket még sokáig, erőben és egészségben szolgálhassák a nemzetet, szolgálhassák 1956 szellemiségét!

Köszönöm, hogy itt vannak, és hálás vagyok a sorsnak, hogy azok között lehetek, akik átadják önöknek a Nagy Imre Érdemérmet!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!